Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 3,11-12

Mózes így szólt Istenhez: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek és Izrael fiait kivezessem Egyiptomból?” Isten ezt válaszolta: „Veled leszek, s ez lesz a jel, amelyről felismered, hogy küldetésed tőlem van… Ha majd kivezetted a népet Egyiptomból, ezen a hegyen mutattok be áldozatot Isteneteknek.” 

Gondold át!

Mózesnek komoly problémái vannak önmagával. Korábbi magabiztossága szertefoszlott, már nincsenek illúziói önmagáról. Paradox módon, akkor válik Isten alkalmas eszközévé, amikor már nem saját erejére épít többé, hanem Istenére. De egész addig nem tudja elhinni Istennek, hogy “Veled leszek”, amíg nem tudja meg, hogy kicsoda ő maga. Ezért Isten kétszer is néven szólította: “Mózes, Mózes!” És amikor Isten valakit néven szólít - Ábrahámtól Péterig - , akkor nevével együtt kimondja a küldetését. Valahányszor Isten kimondja a nevemet, akkor kinyilatkoztat rólam, az életemről, az én jövőmről valamit. És ha én azonosulni tudok az Atya tervével az életemben - átvitt értelemben, ha azonosulni tudok azzal a névvel, amit az Atyától kaptam, akkor lesz életcélom és lesz az életemnek értelme. Új feladatot bíz Mózesre az Isten és szép jövőjét is feltárja előtte, Mózes mégis ellenkezik. Magából már kiábrándult, arra már nem építhet, ezért szüksége van arra, hogy erős tapasztalatot szerezzen Isten megbízhatóságáról, hogy Ő a kőszikla. Isten megtapasztalása akár olyan sebeket is gyógyíthat, amit a pszichológia képtelen.

Sokan úgy gondolják, hogy az istenkép később alakul ki az emberben, amikor már elkezd tanulni hittant. Ez egy nagy tévedés. Úgy tűnik, hogy Istenről előbb tudunk, mint a saját apánkról, anyánkról, és ezt mindjárt megpróbálom nektek bebizonyítani. Az kölyök gólya egyszer csak elindul, mert közeledik a tél, az ösztöne tökéletesen célba viszi, mert az ösztöne azt mondja, hogy kell, legyen valahol egy melegebb földrész. Elindul és az ösztöne valóban elviszi erre a melegebb földrészre. A teremtett világban semmilyen ösztön nincs fölöslegesen, minden ösztönnek van egy megfelelő beteljesedése. S akkor egyedül benned lennének olyan ösztönök, amik a végtelenre vágynak és mégis csak a végességet kapod meg? Végtelen szeretetre vágysz, végtelen megértésre és mégis azt tapasztalod, hogy csak csurran-csöppen valami. Ugyan miért lenne benned ez az „ösztön” a végtelenre, ha soha nem érhetnéd el a végtelent. 

És hogy még egy lépéssel továbbmenjek, kell, hogy legyen ez a végtelen szeretet és erről tud már a kisgyerek is. Előbb tud erről a végtelen szeretetről (valójában Istenről), mint szüleinek véges szeretetéről. Nem feltétlenül értelmileg, hanem tapasztalatilag tud erről, és gyakorlatilag ezt a képet vetíti bele az apukájába és az anyukájába. Mert az apukáját mindenhatónak látja minden gyerek, és az anyukáját is. Úgy gondolja, hogy ők mindent meg tudnak csinálni. Úgy születünk, hogy már tudunk erről a végtelen szeretetről, sőt mindenhol ezt keressük. És éppen a gyermeknek ez a mindent megelőző tudása egy mindenható Apáról az oka annak, hogy később csalódik a kamasz gyerek, mikor észreveszi, hogy nem: apukám sajnos csak egy “átlagos figura”, vagy olykor olyan “kis szerencsétlen”. Valójában az Istent kérjük számon a szüleinken, a mindenható, mindentudó Istent és csalódottak vagyunk, hogy nem ezt találjuk meg a szüleinkben. Úgy tűnik korábban van fogalmunk, képünk, tapasztalatunk egy mindenható Atyáról, mint egy korlátozott, véges földi apáról. 

Ezért szerencsés az a gyermek, akinek szeretetteljes szülei vannak és saját apja, anyja gondozhatta. Mózes nem volt ilyen szerencsés, nagyon hamar elveszítette saját apját, anyját. Pszichológiailag érthetetlen, hogy maradt mégis ennyi életereje. Azt mondják a pszichológusok, hogy aki ilyen kicsi korban elveszíti a szülei szeretetét, utána egész életében bizonyos fokig sérült lesz. És mégis a Biblia úgy néz ki, arról beszél, hogy Isten szabadítót csinál egy ilyen gyerekből, Istennek ez az ember kell. Örömhír az, hogy tud gyógyulni az ilyen törés is az életedben. Az a gyerek nem fogta fel még tudatosan, hogy pontosan mi történt vele, hogy valójában az életét mentette meg az Édesanyja azzal, hogy a Nílus vizére helyezte. Ez a kicsi, csak annyit tudott az egészről, hogy csúnyán elhagyták, cserben hagyták, egyedül hagyták, elárulták ragaszkodását. Egész életében újra-traumatizálja őt ennek ismétlődő újra-átélése (pl. amikor népe nem fogadja el mint szabadítót, a pusztában puccsot csinálnak ellene, elpártolnak tőle, magára hagyják, kinevetik stb.). Isten mégis széppé szereti Mózes élettől kapott stigmáit is.

Tanúságtétel: A saját életemből szeretnék mondani egy tapasztalatot, hogy jobban tudjam szemléltetni azt amit mondani akarok. Én nem tudtam mi történt velem 8 hónapos koromban, csak amikor már pappá szenteltek. Csak azt tudtam, hogy amikor Anyukámnak bejelentettem, hogy pap leszek, meglepődtem, hogy nem akart lebeszélni róla. Anyukám nem nagyon járt akkor még minden vasárnap templomba, mikor kispap lettem akkortól kezdve soha nem hagyott ki egy vasárnapot se. Ő egy egyszerű parasztasszony, nagyon szemérmes, soha nem beszél a belső dolgairól. És amikor már felszenteltek pappá, akkor mondta el, hogy mi történt velem 8 hónapos koromban. Annyit tudtam csak, hogy 8 hónapos koromban olyan fülbetegségem volt, ami miatt meg kellett operálni, de nem tudtak rajtam igazán segíteni és olyan fájdalmaim voltak, hogy le kellett kötözni, mert a fájdalom miatt vertem a fejem a vaságyba. Emiatt le voltam kötözve és az Anyukám csak az ablakon keresztül nézhetett - a korabeli orvoslási protokoll szerint ugyanis nem engedték be mindjárt hozzám. Iszonyúan szenvedett emiatt és kiszolgáltatottságában Istenhez kiáltott. Nem tudom, el tudjátok-e képzelni, mit jelent ez egy 8 hónapos gyereknek? A 8 hónapos gyerek nem érti, hogy anyukája azért nincs mellette, mert nem engedik be őt hozzá, vagy hogy a szülei azért nincsenek mellette, mert máshogy nem menthetnék meg az életét, akárcsak Mózesét a szülei.

Sajnos ezeket a kora gyermekkori emlékképeket erős lenyomatként őrizzük személyiségünkben, és visszük magunkkal ezeket a negatív érzéseket, amiket nem szándékosan követtek el, vagy rosszabb esetben (pl. ha valakit elhagytak a szülei) lehet, hogy szándékosan követtek el velünk a szeretteink, vagy környezetünk. Ezeket az érzelmi emlékképeket aztán rávetítjük Istenre is, és például gyanakvók leszünk vele szemben. Nagyon mélyen meghatározza, hogy milyen emberré válunk, s amíg ezek nem gyógyulnak bennünk, addig nem tudjuk az Isten tervét betölteni úgy, ahogy azt Isten szeretné. Ő akarja, hogy ezek gyógyuljanak bennünk. Addig nem Istennel magával vagyunk kapcsolatban, hanem saját rémképeinkkel, amiket rávetítünk. Azokkal pedig még jó, hogy nem akarunk együttműködni! Sajnos olykor ezek az emberek, akik akarva vagy akaratlanul megsebeztek, és akik ezt szeretetükkel felül tudnák írni, meg tudnák gyógyítani, - mint Mózes esetében - már nincsenek is mellettünk. De Isten meg tudja gyógyítani ezeket a sebeket, torzulásokat, mert ő mindig mellettünk van!

Tanúságtétel: Nekem az újmisémen mondta el Anyukám, hogy mi történt 8 hónapos koromban a kórházban. Hát fiam ott néztelek az ablakon keresztül és annyira fájt, hogy nem tudtam neked segíteni, hogy az a gondolat jött, azt mondtam Istennek, hogy azt se bánom, ha pap lesz, csak gyógyítsd meg. Azt hitte, hogy egyébként elveszít egy életre. És rájöttem, hogy ez az én “mózeskosaram”, ez az “ősélmény” arról, hogy nem találom az Anyukámat. Azóta időnként, amikor elutasítottnak vagy anyátlannak érzem magam, akkor belefekszek az én mózeskosaramba és újrakeretezem a történteket, pozitív érzelmi töltettel: visszagondolok arra, hogy amikor Anyukám nem tudott ringatni, vagy most, bármilyen helyzetemben, amikor nincs ott, aki megvigasztaljon, mindig van valaki, aki ringat, hogy engem az én Atyám már akkor is körülvett a szeretetével, amikor én ebből nem éreztem semmit. És ez nem naiv ábrándozás, hanem ez a valóság. Isten ott volt az én mózeskosaramnál és körülvett szeretetével, oltalmazott, kiválasztott, elhívott, még ha én nem is éreztem akkor abból semmit. Ez az igazság. Ez a hit. A valóság mélyebb dimenzióit nyitja meg és teszi láthatóvá, ami akkor, egy adott pillanatban elsőre nem látszik, nem érezhető, de épp olyan valóságos, sőt valóságosabb annál is, amit érzünk. És lehet, hogy azért lettem pap, mert Édesanyám akkor, ott, amikor már nem tudott fizikailag érinteni és elérni, imájával ölelt át. Ösztönös anyai szívéből kitört egy kétségbeesett fohász, mellyel Isten teljes szeretetét akarta a számomra, mellyel felajánlott Istennek, cserébe azért, hogy legalább Ő érezhetően ott legyen velem, ahol Édesanyám már nem tud ott lenni a fizikai közelségével. Ennyire valóságos ez a szeretet, Istené. Én vagyok az élő példája ennek. Ahogy a dal mondja: “Én még mit sem tudtam Rólad, Te már akkor szerettél…” Az Istennek hatalmas nagy a szeretete és nagyon gyógyító, amikor találkozik vele valaki.

“Mózes azonban ellenkezik, mert méltatlannak és alkalmatlannak tartja magát arra, hogy szolgáljon, most, hogy elérkezett a várt idő. Valószínűleg bölcsességben és alázatban növekedett a pusztában töltött ideje alatt, miközben szembesült saját korlátaival. Egyedül nem vagyunk képesek rá, nem tudunk eljutni a szabadságra, és elfogadni azt az életszentséget, amelyet Isten számunkra szán. A rendkívüli szabadság egyedül Istentől származik, és meg kell ismernünk korlátainkat, miközben megtanulunk rá hagyatkozni.

Akárcsak Mózes, mindannyian megfogalmazzuk a magunk kifogásait. „Gyenge vagyok, bűnös, tisztátalan ember. Túl elfoglalt vagyok, keményen dolgozom, hogy eltartsam a családomat. Vannak terveim. Évek óta keményen dolgozom ezen, és most nem engedhetek meg magamnak semmilyen zavaró tényezőt.” Lehet, hogy ezek mind igazak, de Isten készen áll arra, hogy közbelépjen, és rendbe hozza a kifogások mögé temetett problémákat. „Veled leszek.” Ez Isten válasza kifogásainkra, és ez minden, amit tudnunk kell ahhoz, hogy elinduljunk a szabadság felé vezető úton. Ő meghallotta szívünk sóhaját, átlát a védekezésünkön egészen a probléma gyökeréig, és készen áll, hogy cselekedjen.

Csatlakozunk-e Isten kibontakozó tervéhez? Ez lehet a kijelölt idő a mi szabadulásunkra, ha együttműködünk Istennel, és teret engedünk neki, hogy cselekedjen – megnyitva szívünket imában és őszinteségben testvéri közösségünk előtt.” (Részlet az Exodus 90-ből)

Imádkozz!

Mi a Te mózeskosarad? Imádkozz ma azért, hogy Isten betöltse szeretetével életednek azokat a fájó pontjait, ahol a szeretet hiányát tapasztaltad! Kérd, hogy megmutassa Neked, hogyan volt jelen megmentő szeretetével már akkor, s hogyan “ringatott” Téged életed keserves “Nílusán”! Imádkozz ma a kifogásaidról, és arról, hogyan tudja Isten legyőzni ezeket, ha helyet adsz neki, hogy munkálkodjon a szívedben! 

Napi “Carlo”

A szentek is ebből a végtelen szeretetből, Isten atyai szeretéből merítettek, ez tette őket erőssé, ez adott nekik spirituális felvértezettséget, hogy lelkileg ellenállóbbak legyenek. Van, aki már egészen kicsi korától bele tudta magát burkolni Isten atya vagy a Szűzanya anyai szeretetébe. Boldog Carlo Acutis Édesanyja - aki pedig kisfia hatására lett csak vallásgyakorló - maga is meglepődve azon, hogy a fia honnan tudhatott a természetfeletti szeretetből ennyire táplálkozni, hiszen ők nem tanították erre, így vall fiáról: “Carlo már négy éves korától fogva nem ment el úgy a templom előtt, hogy ne kérte volna azt, hogy bemenjünk, és csókot ne fújt volna Jézusnak.” A Boldogságos Szűzet úgy jellemezte, hogy „Ő az egyetlen nő az életemben". A parkban tett sétái közben összegyűjtötte a legszebb virágokat, hogy a Szűzanya szobra vagy képe elé helyezhesse.  „Az ön fia különleges” – mondták többen édesanyjának, köztük a plébános, a tanárok, az osztálytársak, sőt annak a háznak a portása is, ahol Milánóban laktak.

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás) 

                                                                                                       Írta és összeállította: Farkas László

“Az Exodus 40 minden gyakorlata közül az ima a legfontosabb. Sokan azonban ezt találhatják a legnehezebbnek is. „Mit csináljak egy órán keresztül?” – kérdezhetik sokan. Az ima alapvetően egyszerű. Ez egy beszélgetés Istennel – az Ő jelenlétében ülni, és megengedni, hogy lassan átformáljon minket szeretetével. Ahelyett, hogy egy órán át elfoglaltak lennénk, a szent óránk arra hív, hogy megpihenjünk, és megnyissuk elménket és szívünket Istenhez fűződő kapcsolatunkban… 

Kezdetben nehéz lesz elfogadni azt a csendet, amely imádságunk során az Istennel való találkozás alapját képezi. Az Exodus arra törekszik, hogy kiragadjon minket a figyelemelterelések világából, hogy jobban Istenre összpontosíthassunk – aki mindig jelen van, de a zajos elfoglaltságaink közepette gyakran figyelmen kívül marad. Erik Varden püspök, a Sivatagi Atyák egy év alatt című podcastunk házigazdája így elmélkedik: „Minél inkább függök a figyelemelterelésektől, annál nehezebb összeszedetten imádkoznom és csendben maradnom. Ennek következtében még inkább függök a figyelemelterelésektől, hogy megtöltsem velük a nappalaimat és éjszakáimat.” (Bevezetés a kettős misztériumba). El kell szakítanunk magunkat a zajtól, hogy csendben megpihenhessünk, hallgathassunk, és megoszthassuk legbensőbb énünket Istennel. Ahogy elfogadjuk a csendet, megtanuljuk Istenre összpontosítani figyelmünket, és ráhangolódunk halk, szelíd hangjára, amely bennünk szól.” 

Minden imád előtt elképzelheted, hogy az égő csipkebokor előtt állsz vagy egyszerűen mintha csak kifeküdnél napfürdőzni úgy állsz most Isten szerető tekintetében. Miután tudatosítottad Isten jelenlétét, “oldd le a sarudat!” - vagyis próbáld eloldani magad mindattól, ami nyugtalanít, bízd rá az aggodalmaidat és találj egy tiszteletteljes testtartást, amiben meg tudsz maradni az imaidőd alatt. (Ez nem zárja ki, hogy valaki sétálva tud imádkozni, de egyfajta zavartalanságra ott is szükség van.) Ha egy-egy vers vagy szó megragad, nyugodtan maradj vele imádságban, ameddig csak akarsz… Sőt! Az a javaslatom, hogy emelj ki egy szót vagy szókapcsolatot az igéből vagy elmélkedésből, s addig ismételgesd magadban, amíg csak valami visszhangra nem talál a bensődben. Légzésed ritmusával is összekapcsolhatod ezt a szót vagy szókapcsolatot. Ízleld, majd figyeld miként mondja ezt neked Isten. Mit akar mondani neked ezeken keresztül. Ez maga az imádság egyik alapvető formája. Ritmikus imának hívják, amikor 15-20-30 vagy 60 percig csak ezt a szót ismételgeted, míg egészen eggyé nem válsz vele, vagy be nem vésődik belőle valami a szívedbe, amiről aztán az utolsó 1-5-10-15 percben beszélgess Istennel. Persze máshogy is fontolgathatod a szöveget és a szemlélődés is kiváló út az imához. Akinek jó képzelőereje van érdemes beleképzelnie magát Mózes helyébe és belső képekkel imádkoznia, hogy vajon nekem, hogyan tárulkozik fel az Isten pl. az égő csipkebokor látványán keresztül. 

“Minél többet gyakorlod az imádkozást, annál jobban megszokod, és annál nagyobb bizalmat nyersz benne – akárcsak életünk sok más területén. De ki kell tartanunk, bármilyen kihívásokkal is szembesülünk, mert imaélet nélkül gyorsan elveszünk, és elfelejtjük, kik vagyunk… Mennyei Atyád most és minden nap vár rád ezen az úton és azon túl is szeretetével és jelenlétével.” (Részlet az Exodus 90-ből)

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 3,1-6

Mózes apósának, Jetrónak, Midián papjának a juhait őrizte. Egyszer messzire behajtotta a juhokat a pusztába, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Itt megjelent neki az Úr angyala a tűz lángjában, egy égő csipkebokorban. Mikor odanézett, látta, hogy a bokor ég, de nem ég el. Így szólt magában: „Odamegyek és megnézem ezt a különös jelenséget, hadd lássam, miért nem ég el a csipkebokor.” Amikor az Úr látta, hogy vizsgálódva közeledik, az Isten megszólította a csipkebokorból: „Mózes, Mózes!” „Itt vagyok” – felelte. Erre így szólt: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld.” Azután így folytatta: „Én vagyok az Isten, atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.” Erre Mózes eltakarta arcát, mert félt Istenre tekinteni.

Gondold át!

“A világot sanyargató gonoszt erőszakkal nem lehet legyőzni, meggyilkolni! Mert a zsarnok fáraó nem kint a világban, hanem bennem van, és űz, munkát, feladatokat ad, egyszóval rabszolgává tesz… Mennél jobban megterhelem a hátizsákomat, annál több terhet kell magammal hordoznom. Így válik a létem verejtékes cipekedésé, a "boldog élet" látszatát fenntartó, de maradandó értéket nem adó kemény, szakadatlan munkává… Isten gyermekének a szabadságára vágyunk, és ezt nem mások legyőzése árán fogjuk elérni. Jézus nem áll a forradalmak élére. Egyiptom húsos fazekai között nincs az a szabadság, melyre lelkem mélyén vágyom” (Böjte Csaba), de a hétköznapi kötelességek mögé bújva, abba beleszürkülve, arra hivatkozva Istent háttérbe szorítva sem találhatom meg. Mózes 40 évig saját kis biztonságos életét építgeti: otthon, megélhetés, javakért való fáradozás stb. töltik ki az életét.

“Nekem ház, autó, ruha és még mennyi "szemét" kell ahhoz, hogy a szeretet parányi gyümölcsét teremjem? A nagyravágyás, a fogyasztás, a birtoklás, a szemek kívánsága rabszolgaságából nem külső erők fognak felszabadítani, hanem mi magunk kell elinduljunk Istenünk vezetésével a pusztába. Erről szól az Exodus. Az Úr meghallgatja mindazok kiáltását, akik szabadulásért kiáltanak hozzá.” (Böjte Csaba)“Mózesnek volt egy múltja. Gyilkos volt és szökésben volt nevelőapja, az egyiptomi fáraó elől. Mégis, Isten egy nagyon különleges hívást intézett hozzá a pusztában. Mózes épp a napi munkáját végezte, apósának nyáját legeltette, de közben csendben és magányban volt, nyitottan Isten beavatkozására. Mózes szembesült… saját kudarcával, de Isten készen állt arra, hogy feltárja szabadító tervét.” (Részlet az Exodus 90-ből)

Mózes ugyan kimenekül az egyiptomi polip ölelő csápjai közül, de ettől még nem válik szabaddá. Előbb a személyes Istennel kell találkoznia ahhoz, hogy valóban szabad emberré váljon. Sajnálatosan ehhez az Egyiptomban töltött 40 év után újabb 40 évre van szüksége, ráadásul zsidó létére egy pogány pap birkáit őrizve egyiptom egykori hercegeként. De ennek az időnek a tapasztalatai készítik elő a nagy találkozásra.

Végül egy hosszú, monoton, tanulási, tisztulási időszak végén Mózes a pusztán túlra merészkedik. Ahol lát egy különös jelenséget: egy csipkebokrot, amely ég, de nem ég el. Itt találkozik ISTEN SZENTSÉGÉVEL. Mózes megtalálja Istenét és ezzel együtt végre megtalálja identitását. ISTEN IRGALMÁVAL és hosszantűrésével is találkozik.

Mózes 40 évig a fáraó palotájában élt. Úgy gondolta, hogy ő sokkal intelligensebb a társainál, kiemelkedett a héberek közül, műveltebb lett. Aztán azt is gondolta, hogy az egyiptomiaknál is több, mert ő az Isten választottja, ő a választott néphez tartozik, tehát volt “kivétel-tudata” és az Istennek újabb 40 évre volt szüksége ahhoz, hogy ezt az embert összetörje, s alkalmassá tegye arra, hogy a népének a küldöttje legyen. Az Istennek kellett ez az ember, a magát esetleg még nem a helyén kezelő ember. Nagyon érdekes, hogy az újabb 40 év alatt, Midián pusztájában annyira összeomlik Mózes öntudata, hogy a végén átesik a ló túloldalára. Istennek rád van szüksége! Örömhír, hogy bármelyik végletre hajlasz, ahol tartasz, az Isten úgy fogad el, és akar formálni, és ha átadod magad neki, akkor végbe is tudja vinni a művét. Nem véletlenül hívott meg, szeretne megformálni. Ez a formálódás egy fájdalmas dolog. Mózes életének első 80 éve erről az olykor fájdalmas és erőfeszítésekkel teljes formálódásról, a tanítványságról szól. Jézus tanítványává az lehet, aki közel merészkedett az Élő Isten Szentségéhez, aki találkozott az Élő Istennek és ezáltal helyes istenképe formálódik.

TALÁLKOZÁS ISTEN SZENTSÉGÉVEL

Ma oda fogunk menni az égő csipkebokorhoz. Ha Mózes nem merészkedik ki a kényelmi zónájából a »pusztán túl«, akkor nem találkozhat az Istennel, aki transzcendens (latin szó: túl van), önmagamból való kilépés által találkozhatok az Istennel, vagyis ott találkozhatok Istennel ahol az emberi erőm határára jutok, ahol szembesülök a gyengeségeimmel, korlátaimmal. Isten mindig akkor nyilatkoztatja ki önmagát, Mózest is megszólítja, amikor a határon túl merészkedik az égő csipkebokorban, ami nem ég el. Azt mondja, hogy „Mózes, Mózes!”

Azt, hogy ki vagy te, csak akkor tudhatod meg, ha először találkozol a Teremtőddel. Tehát, ha meg akarod tudni a neved, hogy ki vagy te, vagy miért lettél a létbe küldve (vagyis a semmiből megteremtve és anyád méhében kiformálva), akkor először azzal kell találkoznod, aki a létbe küldött. S Mózes ezzel az Istennel találkozik, a szökevény, aki éveken keresztül elrejtőzött és nem akarta, hogy bárki is néven szólítsa, inkább felejtsék el örökre, most azt hallja, hogy valaki még emlékszik a nevére, s a neve emlékezteti őt arra, hogy ki ő valójában. Ő a Nílus vizéből kihúzott kitett gyerek, akit úgy mentett meg az Isten a pusztulásból, a vízbefulladástól. Még a neve is ezt jelenti, s erre emlékezteti, amikor most Isten néven szólítja, hogy „a vízből kihúzott”. Amikor Mózes hallja a nevét, ezt mondja:  itt vagyok, Uram. 

S akkor az Isten azt mondja, hogy vedd le sarudat lábadról. Nekünk is le kell vennünk sarunkat ha Istennel szeretnénk találkozni, s ez a bátorságot jelenti arra, hogy átéljem annak a frenetikus örömét, hogy én nem azért vagyok értékes amit magamon hordok vagy amit tettem, hanem önmagamért vagyok értékes, saru nélkül. Az Isten ebben a szegénységemben, csupaszságomban szeret, hogy minden hiányosságom ellenére az Isten akar engem. Isten a létemért akar engem, nem azért amit én letettem az asztalra. Másrészt a cipőnk levétele annyi, mint megmutatni önmagunkat, korlátainkat, hogy a méltatlan a csipkebokor izzó lángja által megszentelődhessen. Nem arról van szó, hogy megtagadjuk korlátainkat, hanem hogy megmutatjuk azokat a tűz előtt, amely megsemmisítheti a hibáinkat. Tehát a banditák menedékhelye, a kellemetlen puszta, mely 40 éven át a börtöne volt Mózesnek, most szentté avattatik. 

És ahol Mózes végre leplezetlenül vállalja önmagát, ott Isten is megmutatkozik: „Mózes erre eltakarta arcát” (Kiv 3,6). Nagyon érdekes, hogy mikor ráragyog az Istennek a fénye akkor ez olyan bensőséges, annyira szent, hogy nem akarja, hogy bárki lássa így az arcát. Úgy érzi, ez csak az Isten és az ő titka. S utána majd ebből a titokból táplálkozik egy egész nép, Mózesnek a találkozásából. Abból, hogy égeti ez a csipkebokor, de nem égeti el. Az égő csipkebokor képe minden hiteles istentapasztalat szimbóluma. Ha valóban az Istennel találkozol akkor az egyszerre fájdalmas és egyszerre gyönyörködtető. A teológia így mondja: mysterium tremendum et fascinosum. 

Tremendum = Megrendültség élmény: Isten előtt vagyok, nagyon kicsi vagyok, és nem tudom, hogy ezt túlélem-e egyáltalán. Rettenetes dolog az Úr kezébe jutni, ahogy a Szentírás mondja, mert ott szembenézel azzal, hogy mennyire pici vagy, mennyire hiányos, mennyire bűnös és Isten mennyire SZENT. Péter, amikor találkozik Jézussal, akkor leborul előtte és azt mondja, hogy „menj ki tőlem Uram, mert bűnös ember vagyok!” Tehát a hiteles istentapasztalatnak az egyik oldala fájdalmas, van benne valami, ami égető, az Isten kiégeti belőlem azt ami szennyes, és gyötrő amíg ezzel szembenézek.

Nekem volt ilyen a lelkigyakorlataim alatt, különösen amikor 30 napra mentem a szentelésem előtt, hát azt gondolom, hogy azért nem szeretünk imádkozni, és azért hagyjuk abba az imádságot, mert 20 percet se tudunk ülni önmagunkkal, nem bírjuk elviselni magunkat. Amikor leülsz imádkozni, mindenfelé kalandozik a gondolatod, amikor pedig elkezdesz a lényeggel foglalkozni, szembenézel önmagaddal Isten színe előtt, akkor meg menekülni kezdesz, mert amit látsz az nem túl gyönyörködtető. S ha ebben kitartasz, ez az imádság. Az, hogy megtanulsz ülni önmagaddal az Isten jelenlétében. Ekkor meg fogod tapasztalni, hogy az Isten kiégeti belőled azt, ami szennyes, és átölel. 

De fontos a másik oldala is a hiteles istentapasztalatnak a fascinosum = a boldogító, mennyei gyönyörűséggel teljes élmény, mert, ha csak az van meg, hogy hú, de nehéz, hú de rossz, akkor nem az Istennel találkoztál, hanem a saját keserű panaszkodó pszichéddel, nem az élő Istennel. Akivel találkoztál, az valami démon. Mózes pont azt tapasztalja meg, hogy miként az égő csipkebokrot nem semmisíti meg az Isten, hanem megőrzi és átlényegíti annak a csipkebokornak a természetét, úgy semmit nem vesz el az Isten belőlünk, hanem átragyog rajtunk az Isten, amikor találkozunk Vele, mint ahogy átragyog azon a csipkebokron az Ő dicsősége. Az Isten ilyen. Nem semmisít meg, hanem megtisztít és fölemel, önmagához kapcsol. 

Most tarts egy perc csendet és kérjed ezt, hogy az égő csipkebokorral találkozhass, hogy hiteles istentapasztalatot élhess át életedben, akár ebben a Nagyböjtben. Ha pedig már átéltél ilyet, ne érd be ennyivel ne horgonyozz le annál, hanem kérd a mindig új és mindig örök Szépséget, Istent, hadd tapasztald meg még mélyebben, kérd, hogy ne engedje, hogy - attól való félelmedben, hogy Isten szeretetének a tüze éget is és el is lobbanthat valamit - a komfortzónádban maradj - mint Mózes Midiánban - hanem a pusztán túlra merészkedj (ahar hamidbar = pusztán túl héberül).

Imádkozzunk!

Uram, tudom, hogy meghallottad szívem rejtett kiáltásait. Te látod csalódottságomat és kudarcaimat. Köszönöm, hogy túl látsz minden gyengeségemen, ami gátol abban, hogy alkalmas eszközöd legyek. Add meg nekem, Uram, hogy bepillantást nyerjek abba, akinek teremtettél, és hogy mit akarsz tenni általam. Ezt kérem, Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Napi “Carlo”

"Célunknak a végtelenben kell lennie, nem a végesben. A végtelen a mi otthonunk. A mennyország mindörökre vár ránk." 

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 2,16-22
 
Midián papjának hét leánya volt. Ezek odajöttek vizet húzni és megtölteni a vályúkat, hogy megitassák apjuk juhait. Az odaérkező pásztorok azonban elkergették őket. Mózes védelmükre kelt és megitatta juhaikat. Mikor hazatértek apjukhoz, Reuelhez, az megkérdezte: „Miért jöttetek ilyen korán?” Így válaszoltak: „Egy egyiptomi ember kimentett bennünket a pásztorok kezéből. Vizet is mert nekünk és megitatta a juhokat.” „Hol van – kérdezte a lányait –, miért hagytátok ott azt az embert? Hívjátok meg, hadd egyék velünk.” Így Mózes elszegődött ehhez az emberhez, az pedig feleségül adta hozzá a leányát, Cipporát. Ez fiút szült neki, s ő Gersomnak nevezte, mivel – úgymond – „idegen földön jövevény voltam.” Hosszú idő telt el, s közben meghalt Egyiptom királya. Izrael fiai pedig szolgaságban nyögtek, segítségért kiáltoztak, és fohászuk felhatolt Istenhez nyomorúságukból. Isten meghallotta panaszukat, és Isten megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségről. Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek.
 
Gondold át!
 
Mózes előbb megtalálja, majd megtagadja identitását. 
Mózes 40 évet élt a Fáraó palotájában, anyukája “szoknyája” mellett mire kitört komfortzónájából, és végre úgy tűnt, hogy képessé válik kezébe venni az élete irányítását. Az első kudarc után azonban visszahőköl. Nem tér vissza ugyan többet az addigi kényelmes világába, de lehet, hogy csak azért, mert nem is volt rá lehetősége és talán a Fáraó halálra kerestette őt. Az ambíciózus fiatal férfi ember, aki titkon olyan álmokat szövögetett, hogy róla fogják egyszer megmintázni “a nép szabadítója” szobrot menekül nem vállalja a magasztos küldetést vérei felé, akik megtagadták. A túl nagynak tűnő felelősség elől inkább elmenekül Midián pusztájába, ahol megalázódik: engedelmeskedik egy hétköznapi élet követelményeinek. Kiábrándul a szabadítói fantáziákból. Már nem akar sem zsidó sem egyiptomi lenni. Leül egy kútnál, leverten és legszívesebben meghalna. Feladja ambícióit, majd egy depressziós szakasz után vállalja a hétköznapok monotonitását újabb 40 évre. Azt gondolnánk, Isten részéről nem túl jó gondolat újabb 40 évet elpazarolni, mert haladéktalanul szükség lenne szabadítóra. Ráadásul egy ilyen nagyszerű és kiművelt tehetséget miért hagy nomád birkapásztorként tengődni mint egy „százas égőt a budiban”. Mózest ugyanis megtanították az egyiptomiak minden bölcsességére. 
Mózes feladja szabadítói „ábrándjait” és vállalja a hétköznapok kötelezettségeit. Elveszi egy pogány birkapásztornak Jetrónak a lányát, Cippórát feleségül. Két gyermeke születik tőle, az elsőnek a Gerson nevet adja, ami annyit jelent: idegen földön jövevény voltam. Már a név-választás is mutatja depresszív lelkiállapotát és azt, hogy a Midián pusztájában töltött 40 év első évtizedeiben mindezt egyfajta enervált beletörődéssel végezte. A második gyermeküknek már az Eliézer – “az Úr megsegít” nevet adják. Ez jelzi, hogy lassanként, talán kicsit beletörődve, ám alázattal elfogadja Mózes a sorsát és szívből beleáll a hétköznapi kötelességekbe, bár valamit mélyen eltemetett magában.

• Milyen ábrándozás von el Téged a hétköznapok kötelezettségeitől, például a tanulástól, napi imától stb.? (Depresszív gondolatok, hogy úgysem leszek elég jó, vagy romantikus elvágyódás valami képzelt világba, ahol nagyszerű lehetek?)
• Mózes szabadítóvá válásának kikerülhetetlenül fontos szakasza a hétköznapi kötelességek elvállalása. Te hogy állsz ezzel?

Tanúságtétel: A második megdöbbenésem a szemináriumban az volt, amikor már hatodéves, végzős kispap voltam, hogy „az hagyján, hogy a kispap társaim nem szentek, de lehet, hogy én sem vagyok az?” Mert kispapéveim elején mégolyan elhatározásaim voltak, hogy majd én is olyan leszek, mint Vianney Szent János - az egyik kedvencem. Keményen böjtölt, megfőzte egy hétre előre a krumplit, a hétvégén már penészes volt, de azt ette. Vagy éppen csak kenyeret vagy azt se. Fölajánlotta a böjtjeit, az imádságait a rábízottakért. És egyszer az ördög megjelent neki, és azt mondta, hogy: „Ha még két olyan szent lenne ebben az országban, mint te, akkor én soha többet be nem tehetném a lábamat Franciaországba!” Meg voltam győződve, ha én is keményen böjtölök szerdán és pénteken kenyéren és vízen, akkor olyan leszek mint Ő. Böjtöltem, s aztán vártam a hatást. Egyszer a szemináriumban karácsonyra mindenki húzott valakit, akit meg kell ajándékoznia egy rá jellemző ajándékkal. Akkor egy ilyen feliratot adtak nekem, hogy „Most ne szólj hozzám, szilencium van!” Mert amikor szilencium (vagyis teljes szótlanság ideje) volt, akkor a legszigorúbban tartottam. Hogyha valaki szólt hozzám - még, ha szükséges és a belső csendet meg nem zavaró kérdésben is - akkor nem válaszoltam. Voltak ilyen érdekes szokásaim. És azt hittem, hogy ezektől a teljesítményektől máris én szent leszek. És akkor éreztem először, hogy valami probléma van, amikor hatodéves koromban megjelentek körülöttem a folyosón az évfolyamtársaim és kedvesen élcelődve – de őszinte aggodalommal - leborultak előttem, majd elkezdték csókolgatni a reverendám szélét. „Most már hagyjatok békén, szálljatok le rólam!” – zavartam el őket viccesen. És akkor kezdtem kijózanodni, hogy szentté válni nem lesz olyan egyszerű, mint gondoltam. Nem elég hozzá, hogy másokat utánzok vagy saját eszményképeimet követem. Kellenek az eszmények, kell a böjt, de engednem kell, hogy a Szentlélek Isten vezessen saját elhívottságom egyedi útján. 
De aztán persze akkor megint jött az új lendület. ”Fölszentelt a püspök, föl vagyok töltődve. Megyek Salgótarjánba, megtérítem ezt a várost.” És kaptam is egy igét a szentelésemre, első szolgálati helyem betöltése előtt, hogy „Előtted megyek, a vaszárakat leverem, az érckapukat betöröm.” És tudjátok Salgótarjánt akkor a vas és acél városának nevezték. Így aztán nyilvánvaló lett számomra, az Isten értem harcol, előttem megy! Hát itt nagy baj nem lehet! Aztán Karácsonyra már írtam is haza a levelet, mindenkinek egy képeslapot, hogy „Üdvözletét küldi a moszkvai pátriárka.” „Kis Moszkva”- így nevezték akkor Salgótarjánt. És nagyon nagy kihívás volt. Bementem minden középiskolába. És az első pofonok egyike az volt, hogy bemegyek az egyik középiskolába, hogy hirdessek ott egy bibliakört és akkor azt mondta az igazgató úr, hogy „Hát ne haragudjon, hogyha önt beengedem, akkor a buddhistákat is be kéne engednem.” Meglepődtem, mert nem voltak értelmes kifogásai, csak “kidobott”, “lepattintott”. Mentem a másik iskolába ott igazából senkit nem sikerült összegyűjtenem. Aztán végül hét iskola közül mindössze háromból jött egy-két ember. Akkor meg kellett tanulnom örülni a kicsinek. Elfogadni, hogy ez nem diadalmenet lesz! Tudjátok, mikor értettem meg ezt? Sokáig azt gondoltam, hogyha kiteszem a lelkemet a hívekért, akkor majd megbecsülnek az emberek.  
És akkor egyszer megyek haza, be akarok nyitni a plébánia ajtaján, és - bocsánat a kifejezésért, de - kakival volt bekenve a kilincsünk, emberi ürülékkel. Nem tudtam, hogy mi olyan büdös. Tehát ez a hála. Aztán kaptunk a plébánossal együtt kedves telefont karácsonyra, hogy melyik sírba szeretnének eltemetni bennünket, de először ezt még viccesen lepergettem magamról, s mondtam a Pityu atyának, hogy „Biztosan neked szól ez a kedves üzenet. Üzenetrögzítőre mondták rá ugyanis és azt mindig csak ő tudta meghallgatni.” Utána kezdtem csak el gondolkodni, hogy lehet, hogy mégsem? Mert ketten lakunk itt és ugyanaz a vonalas számunk. Olyan is volt, hogy reverendában mentem és akkor megkergettek amolyan tagbaszakadt, kopasz gyerekek, hogy „Vicceljük már meg ezt a papot!” Csak gyorsabban futottam, nem bírtak elkapni. Tehát voltak ilyen események, amik kijózanítottak, hogy nem lesz ez olyan egyszerű út. Ennek ellenére a hívek szerető közeget biztosítottak és boldog voltam ott.
Az életszentség tehát egy kicsit bonyolultabb feladat, minthogy elégséges lenne hozzá a saját erőnk, vagy a lelkesedés. Vagy lehet, hogy sokkal egyszerűbb, mint amilyennek mi bonyolítjuk? Az a Szentlélek Istennek a műve. Nem a te erőfeszítéseidből fog megszületni, bár anélkül sem. Aki szentté akar válni, annak nem elég egy nagy elhatározás és lelkesedés, hanem a hétköznapok monotonitását és kötelességeit is végig kell csinálni, de még ez sem elég. Aki szent akar lenni, annak a szent Isten közelébe kell merészkedni, mint ahogy Mózes az égő csipkebokorhoz. Tehát a szentség nem erkölcsi teljesítmény. Az majd a következménye, vagy a gyümölcse lesz. Nem puszta kötelességek teljesítése, hanem valami sokkal több! Bíró püspök atya egyszer így mondta, hogy „Szent az, akinek a közelében az ember csöppet sem kételkedik, hogy van Isten”. Szent az, aki belép az Istenbe és benne létezik. Az egész létezésével hozzá akar kapcsolódni. 
 
Te akarsz szentté válni? 
 
Ez nem fakultatív feladat, hanem parancs, mert ha nem akarsz szentté válni az olyan mintha azt mondanád, hogy nem akarsz üdvözülni. A mennyországban ugyanis csak szentek vannak.
„Vegyük például az Ószövetségből Dávid királyt. Kezdetben erkölcsös és vallásos ifjúnak ismerjük meg, mégis a továbbiak alapján azt kell megállapítanunk, hogy sem erkölcseivel, sem vallásos cselekedeteivel nem került személyes és egzisztenciális mélységű kapcsolatba az örökkévaló Istennel, vagyis vajmi kevés köze volt a szentséghez.” Ez egy becsületes férfi, aki példaszerűen megtartotta, legalábbis az első kőtáblát. Azt elég jól. Tehát ebben elég kitüntetetten élen járt és úgy is gondolja, hogy ez már elég okot ad neki arra, hogy ilyet merjen mondani a prófétának, hogy ő szeretne házat építeni az Istennek. De az Isten válaszol neki, hogy „Nem te fogsz nekem házat építeni. “Kisfiú vagy”. Más terveim vannak veled. Még először meg kell tapasztalnod sok mindent az életedben. „Ami a második kőtáblát illeti, azon viszont összetörte magát Dávid. Egy forró nyári délután a palotája tetején sétálgatva megpillantotta a fürdőző Betszabét.” Egyszerű leskelődésnek kezdődött, aztán házasságtörés lett belőle, a végén pedig gyilkosság. Dávid attól nagy, s azért tud elindulni a szentség útján, mert tettére nem pusztán csúf és szégyenteljes, de valahogy mégis csak elsimítható botlásként tekint (mint ahogy a régi uralkodók, hadvezérek vagy a mai államférfiak és politikusok körében egyaránt szokás), hanem mindenekelőtt a teremtő Isten elleni lázadás megnyilvánulását ismeri föl benne, s ennek megfelelően tisztába jön a bűn teljes súlyával: „Mert ismerem az én gonoszságomat, és szemem előtt van az én bűnöm mindenkor” – vallja meg az 50. zsoltárban. 
A bűn ugyanis gyökerében mindig Istenre vonatkozik, vertikális. Dávid ezt is nagyon jól érzi, amikor így folytatja: „Ellened, csak teellened vétkeztem Uram”. Hát nem Betsabé férje, Uriás ellen (a bűn horizontális iránya). Hogyne, ellenük is, csakhogy a bűn pszichológiai és társadalmi kiterjedésén túl van egy sokkal mélyebb, meghatározóbb vonatkozás, a személyes Istennel való egzisztenciális kapcsolat sérülése. A pszichés következményeket lehet oldani tréninggel, terápiával, a társadalmiakat úgy, ahogy jóvá lehet tenni erkölcsi és anyagi kárpótlással, de a transzcendens vonatkozás rombolása emberileg helyre nem hozható. Arra bocsánatot egyedül csak a személyes Isten adhat (a Szentgyónás erre való). Ezért Dávid egyenesen hozzá fordul: „Könyörülj rajtam Istenem, a Te nagy irgalmasságod szerint!” „Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és fehérebb leszek a hónál!” Ám még ezzel sem éri be. mint aki tisztában van vele, hogy Isten csak azt nem láthatja, amit ő maga egyszer s mindenkorra megsemmisített, vagyis teremtő hatalmánál fogva visszavetett a nemlétezésbe, így könyörög: „És töröld el minden gonoszságomat!” Imádsága akkor válik eredetivé, amikor megvallja, hogy a bűn elérte benne a létezés mélységeit, beleértve az Istennel való kapcsolatot, illetve, amikor a teremtő Istentől várva személyes választ belép a megváltás erőterébe, hiszen öntudatlanul is a bűnöket elvevő, új jövőt nyitó Krisztus után kiált: „Teremts bennem tiszta szívet, ó, Isten, és újítsd meg bensőmet!” Szent Ambrus mondja: „Dávid csak egyszer vétkezett és egy életen át siratta a bűnét, mi egyszer sem siratjuk meg bűneinket úgy mint Dávid, de egy életen át vétkezünk”. (Vö. Barsi Balázs: Az életszentség titka, 43-46) 
Szent Péter számára is bűnének nagysága akkor lesz nyilvánvaló előtte, amikor felismeri Jézusban magát az Istent. Az ember bűne krisztológiai vonatkozásban tárul fel valódi méreteiben, és talán sokakat az tart vissza Krisztustól, hogy tudattalanul sejtik, hogy a vele történő találkozás kinyilvánítja számukra a bűn elviselhetetlen mélységeit. Elfelejtik a másik fontos tényt, hogy bűnük igazi bocsánatát ugyancsak nem nyerhetik el másképp, mint a Krisztussal való találkozás által. (Barsi Balázs, Az életszentség titkai, 49-50) Mint ahogy Péter arcán barázdákat hasítottak a bűnbánat könnyei, erre való a nagyböjti szent idő, hogy a megtérés és a megtisztulás ideje legyen számunkra.  
Mózes életének 40 éve Midián pusztájában egy bűnbánatban töltött időszak, mint számunkra ez a szent 40 nap.
 

• Te készen állsz szívből megsiratni bűneidet és megváltozni?

Napi “Carlo”
 
A kisebb küzdelmektől kezdve Carlo megtanulta, hogyan kell elsajátítani az önuralom művészetét és növekedni a mértékletesség erényében. A hízással például megértette az önuralom szükségességét: "Mit számít, ha képes vagy ezer csatát is megnyerni, de nem tudod legyőzni saját káros szenvedélyeidet? Az igazi harc önmagunkkal szemben van." A tisztaság fontos volt számára. „Minden ember Isten fényét hivatott visszatükrözi" –gyakran mondta. Így, még társait is felülmúló módon, védelmezte az Egyház tanítását az emberi testről, mint, ami Isten ajándéka, olyan területeken, mint a szexualitás és az abortusz. (Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás) 
 
Írta és összeállította: Farkas László