Olvasmány a Kivonulás könyvéből - 30,1.3.6-8.10

"Csinálj egy oltárt, hogy azon illatozzék a tömjén. Akácfából készítsd el. Borítsd be az egészet arannyal: a lapját, körül az oldalait és a szarvait. Állítsd a bizonyság ládája előtt levő függöny elé, szembe az engesztelés táblájával, amely a bizonyságot takarja, ahonnan majd szólok hozzád. Áron égessen rajta jó illatú fűszereket. Reggelenként égesse el, amikor a mécseseket rendbe teszi, s amikor Áron este meggyújtja a mécseseket, újra égesse el. Legyen ez állandó illatáldozatotok nemzedékről nemzedékre. Áronnak évenként egyszer a szarvain el kell végeznie az engesztelés szertartását. A bűn engesztelésére felajánlott áldozat vérével kell évenként egyszer elvégeznie az engesztelés szertartását nemzedékről nemzedékre. Ez az oltár nagyon szent, az Úr számára van fölszentelve.”

Gondold át!

Papi emberek vagyunk, és nekünk is áldozatot kell vinnünk az újszövetségi istentiszteletre vagyis a szentmisére. “Milyen lelki áldozatokat? Mit kell Istennek felajánlanunk az istentiszteletben? Először is egész lényünket ajánljuk fel. Isten a mi forrásunk, és ezt azzal ismerjük el, hogy átadjuk neki magunkat teljesen. „Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok.” (Róm 12,1). Másodszor, hálából a bűntől és a haláltól való szabadulásunkért hálaáldozatot és dicséretet ajánlunk fel… Az istentiszteletnek ezek a cselekedetei életünk minden pillanatát érintik, de különösen illőek, amikor a szent titkokban veszünk részt, és egyesülünk Krisztus, az áldozati bárány felajánlásával.” (Részlet az Exodus 90-ből) Milyen papi rangja, szerepe van a királyi papságnak, vagyis a híveknek? A Péter levél alapján kettős szerepe van:

1. lelki áldozatok felajánlása 

2. Isten dicsőségének hirdetése.

A tegnapi napon a lelki áldozatokról elmélkedtünk, ma pedig Isten dicsőségének hirdetéséről, királyi papi küldetésünk egyik aspektusáról: “Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára” (1Pét 2,9)

Isten dicsőségének hirdetése 

A világ ajándék, ahogy egy jegygyűrű is ajándék, de egy ajándéknak, s így a világnak is csak addig van értelme, amíg az, aki kapja hálával használja és megköszöni, egyébként elemeire hullik a kozmosz. A szentmise görög neve, az eucharisztia azt jelenti, hogy hálaadás. Az első századokban azt vallották, hogy az eucharisztia ad értelmet a világnak, vagyis a keresztények imája tartja fenn még a világot. Mert az eucharisztiában köszönjük meg Istennek az ő ajándékait: a teremtést, megváltást és megszentelést. Egy ajándéknak pedig csak addig van értelme, amíg az, aki kapja, hálával megköszöni. Ezért nemes papi hivatás a Péter levél értelmében, hogy Annak dicsőségét hirdessük, Aki meghívott minket. Életünkkel és szavainkkal kell tanúskodnunk és királyi papi közösségünkkel a bennünk és köztünk élő feltámadt Krisztusról. A mi hivatásunk, hogy közvetítők legyünk Isten és ember között, azaz Istenhez vonzzuk, vezessük az embereket egyéni és közösségi életünkkel. Így ír erről a második századi szerző:

„A keresztényeket nem különbözteti meg a többi embertől sem a táj, sem a nyelv, sem az életmód. Öltözködésben, táplálkozásban a lakosság szokásaihoz alkalmazkodnak, de más szempontból egy csodálatos és mindenki számára hihetetlennek látszó életmódot folytatnak. Házasságot kötnek, mint mások; gyermekeik születnek, de nem dobják ki magzataikat (magzatelhajtást nem végeznek). Közös az asztaluk, de az ágyuk nem. Testben vannak, de nem a test szerint élnek. A földön élnek, de a hazájuk az égben van. A fennálló törvényeknek engedelmeskednek, de életmódjuk felülmúlja a törvényeket. Mindenkit szeretnek, őket azonban mindenki üldözi. Szidalmazzák őket, és ők áldással felelnek erre. Megvetik őket, de ők tiszteletet adnak mindenkinek. Egyszóval: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban… A lélek szereti az őt gyűlölő testet és tagjait; a keresztények is szeretik üldözőiket. A lélek be van zárva a testbe, de ő tartja össze az egész testet. A keresztények is úgy vannak a világban, mintha börtönben volnának, de mégis ők tartják össze a világot. Isten olyan fontos őrhelyre állította őket, ahonnan nem szabad elmenekülniük.” (Diognétoszhoz írt levél - II. század)

• • Hívod-e embertársaidat Istenhez, tanúskodsz-e előttük Isten dicsőségéről, tetteiről életedben („annak dicsőségét hirdessétek” 1Pét 2,9)? 
  • Te meg tudod-e az Ő akarataként és Isten megdicsőítéseként élni a pihenést, szórakozást, munkát vagy szenvedést? 
  • A pap híd, ég és föld között. Te hogyan tudnád jobban megélni, hogy munkád, pihenésed, szórakozásod, szenvedésed Istennel egyesít, vagy hogyan egyesíthetnéd ezeket jobban Istennel?

Imádkozzunk!

Uram, add meg, hogy ne csak a szenvedéseim, hanem örömeim és egész életem legyen imádsággá, jó illatú tömjénként, amely csendesen, de állhatatosan száll Hozzád. Köszönöm, hogy nem kell hangosnak lennem, nem kell tökéletesnek lennem. Csak jelen lennem – úgy, ahogy most vagyok: Készen arra, hogy megérints. Készen arra, hogy megbékíts, hiszen azt parancsoltad: „Legyen ez állandó illatáldozatotok nemzedékről nemzedékre.” (Kiv 30,8) Uram, illattá formáld a napomat! Ne a panaszom, hanem a hála szálljon Hozzád! Ne a kételyem, hanem a bizalmam! Ne a büszkeségem, hanem az alázatom!

“Egész önmagamat neked ajánlom. Fogadd el elmémet, szívemet és testemet. Legyek a dicséret élő áldozata számodra, aki egyedül adhatsz nekem szabadságot és nyugalmat. Segíts emlékeznem arra, hogy testem neked szentelt templom, hogy buzgón óvjam minden bűntől, amely beszennyezheti és megbotránkoztathat téged. Ezt kérem Jézus Krisztus, a mi Urunk által, aki a bűn és a halál feletti győzelmével megoldotta kötelékeinket. Ámen.” (Részlet az Exodus 90 imájából) 

Napi “Carlo”

Carlo már egészen fiatalon önzetlen nagylelkűségével tűnt ki. „Minden egyes személy fontos volt Carlo számára” – mondja édesanyja. „Mindenkiben Jézus arcát látta.” Ezért barátságos volt mindenkivel, akár iskolába menet vagy hazafelé biciklizett. Beszélgetett a környéken a portásokkal, takarítókkal, bevándorlókkal, háztartási alkalmazottakkal. Mindannyiuknak Krisztus szeretetéről beszélt. Főként a kitaszítottaknak, az elutasítottaknak, a gyengéknek és a megvetetteknek. Félretett zsebpénzéből hálózsákokat vásárolt a hajléktalanoknak. Meleg italokat vitt a koldusoknak. Vásárokat szervezett a plébániáján, hogy pénzt gyűjtsön a missziók számára. Önkéntesként dolgozott egy szegényeket segítő étkezde helyszínén, amelyet a kapucinusok és Kalkuttai Teréz anya nővérei, a Szeretet Misszionáriusai működtettek a milánói via le Piave-n. Megtakarított pénzéből támogatta a San Francesco Művet, amely naponta 2500 adag ételt osztott ki a rászorulóknak. „A pénz nem más, mint aprított papír” – mondaná Carlo. “Ami igazán számít az életben, az a lélek nemessége, vagyis ahogyan Istent és embertársainkat szeretjük.”

 (Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)

                                                                                          Írta és összeállította: Farkas László

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 29,38-46; 30,1.3.6-8.10 

"Az oltáron ezt kell majd feláldoznod: két egyesztendős bárányt mindennap, megszakítás nélkül. Az egyik bárányt reggel áldozd fel, a másikat estefelé: hozzá egy tized lisztlángot, amely össze van keverve egy negyed hin zúzott bogyóból nyert olajjal, továbbá egy bárányhoz egy negyed hin bort italáldozatul. A másik bárányt estefelé áldozd fel: az ételáldozat és italáldozat olyan legyen, mint reggel: ez a megbékélés illata, az Úr tiszteletére elköltött eledel. Mint állandó égőáldozatot kell ezt nemzedékről nemzedékre bemutatni az Úrnak a bizonyság sátorának bejáratánál, ahol veled találkozom, hogy szóljak hozzád. Izrael fiaival ezen a helyen találkozom, amelyet megszentel dicsőségem. Megszentelem a találkozás sátorát és az oltárt. Megszentelem Áront és fiait is, hogy mint papok szolgáljanak nekem. Izrael fiai között fogok lakni és Istenük leszek. Nekik meg kell tudniuk, hogy én, Jahve, az ő Istenük vagyok, aki kivezette őket Egyiptomból, hogy közöttük lakjam: Én, Jahve, az ő Istenük."

"Csinálj egy oltárt, hogy azon illatozzék a tömjén. Akácfából készítsd el. Borítsd be az egészet arannyal: a lapját, körül az oldalait és a szarvait. Állítsd a bizonyság ládája előtt levő függöny elé, szembe az engesztelés táblájával, amely a bizonyságot takarja, ahonnan majd szólok hozzád. Áron égessen rajta jó illatú fűszereket. Reggelenként égesse el, amikor a mécseseket rendbe teszi, s amikor Áron este meggyújtja a mécseseket, újra égesse el. Legyen ez állandó illatáldozatotok nemzedékről nemzedékre. Áronnak évenként egyszer a szarvain el kell végeznie az engesztelés szertartását. A bűn engesztelésére felajánlott áldozat vérével kell évenként egyszer elvégeznie az engesztelés szertartását nemzedékről nemzedékre. Ez az oltár nagyon szent, az Úr számára van fölszentelve.”

Gondold át!

A Kivonulás könyvének 25-től 31. fejezetei a Szent Sátor és a benne található liturgikus tárgyak, ruhák és eszközök kialakításának módjáról szólnak és az istentiszteletet szabályozzák. Ez a szent szöveg nem pusztán az ószövetségi áldozati rend előírásait tárja elénk, hanem az Eucharisztia mély és misztikus előképe – a Jelenlét ígérete, az Áldozat felfénylése, az Istennel való találkozás színhelyének isteni megjelölése. Lássuk hát lépésről lépésre, mit mond nekünk ez az Ige – és mit mond rólunk, a ma élő hívekről, akik Krisztus Testét és Vérét ünnepeljük.

Az istentisztelet fontos eleme, hogy valamit áldozatul kell hozni az Ő számára. Azzal, hogy áldozatot hoztak, visszaadták a Teremtő Úrnak egy kis részét annak, amit Ő adott nekik, és ezzel tisztelték Őt, akitől minden jó adomány érkezik. “Az izraelitáknak áldozatokat kellett bemutatniuk, de nem csak egyszer, hanem folyamatosan, nap mint nap, reggel és este. A tömjénáldozatnak, amely az izraeliták imáit jelképezte, „örök emlékül” kellett szolgálnia az Úr előtt. Az Isten imádása nem olyasmi volt, amit csak néha-néha kellett elvégezni; a mindennapi élet szerves részévé kellett válnia, hiszen Isten volt népe mindennapi támasza.”

Kevésbé köztudott, hogy kétfajta papság létezik, az u. n. szolgálati papság, ez az ismert, a másik pedig az általános, vagy királyi papság. Ez utóbbi Mózesre és Szent Péterre épül. Az Úr azt ígérte Mózesnek a Sinai szövetség keretében, hogy az izraeliták, ha megtartják a parancsokat Isten papi királysága és szent népe lesznek (vö. Kiv 19,6). Melkizedek egy személyben volt király és pap. A választott nép olyan lesz a többi nép között, mint a régi pap-királyok. Szent Péter azt mondja, hogy mindez csupán előképe volt annak a magasabb rendű papságnak, amelyet Krisztus hozott el népének, mert azt mondja a híveknek „mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által… (1Pét 2,5) Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára (1Pét 2,9)”. 

Milyen papi rangja, szerepe van a királyi papságnak, vagyis a híveknek? A Péter levél alapján kettős szerepe van:

1. lelki áldozatok felajánlása 

2. Isten dicsőségének hirdetése.

A mai napon a lelki áldozatokról fogunk elmélkedni, holnap pedig Isten dicsőségének hirdetéséről.

Lelki áldozatok felajánlása 

A pap közvetítő Isten és ember között. Az Úr Jézus az emberiség főpapja, Ő közvetíti az újjáteremtő Szentlelket az egész emberiség javára. Amikor a pap kezébe veszi a kenyeret, és azt mondja, hogy az "az én testem", akkor Krisztus a papon keresztül átváltoztatja, latinul konszekrálja a kenyeret Krisztus Testévé oly módon, hogy kiárasztja rá az átváltoztató Szentlelket, aki átisteníti a kenyeret.

Krisztus Urunk, pedig különösen a szentségeken - főként a szentmise áldozaton - keresztül árasztja tovább a Szentlelkét a világra. Így amikor a hívek áldoznak, és imádkoznak a világért, akkor rajtuk keresztül Krisztus még tovább árasztja Lelkét mindazokra, akikért a hívek imádkoznak, és így fokozatosan megszentelik, Krisztus testévé konszekrálják a világot. A pap árasztja a kenyérre és a királyi papi közösségre a Szentlelket, a királyi papság pedig az egész világra azzal, hogy Krisztus világ iránti szeretetét kiárasztják a történelem folyamatában a világra, az Eucharisztiából, ahol jelenvalóvá válik az ő világüdvözítő szeretete.

A krisztusiak - mondja Szent Péter - kiválasztott, papi csoport. A papnak feladata, küldetése van a többiek felé. Milyen kötelessége, feladata van a krisztusi papi csoportnak a többiek felé? Mások üdvösségét szolgálni életünket lelki áldozatként és Istent dicsőítve felajánlva. Minden megkeresztelt ember feladata, hogy tudatában legyen Krisztus világért való áldozatának, lássa az ő királyi papi feladatát, és azt gyakorolja. Krisztus Urunk ily módon üdvözíti a világot a hívek királyi papi tevékenységén keresztül.

Mit jelent a Péter levél értelmében lelki áldozatot bemutatni, azaz királyi papságunkat gyakorolni? 

Erre a II. Vatikáni Zsinat szavaival válaszolunk: „Akiket ugyanis bensőségesen hozzáköt a maga életéhez és küldetéséhez, azoknak a saját papi tisztéből is részt ad lelki istentisztelet bemutatására, hogy megdicsőüljön Isten és üdvözüljenek az emberek. Ezért a Krisztusnak elkötelezett és a Szentlélek által felkent világiak fönséges hivatást és készséget kapnak arra, hogy egyre gazdagabban teremjék a Lélek gyümölcseit. Mert minden munkájuk, imádságuk, apostoli kezdeményezésük, hitvestársi és családi életük, mindennapi munkájuk, testi-lelki pihenésük, ha a Szentlélek tölti be, sőt az élet terhei is, ha türelmesen hordozzák azokat, Jézus Krisztus által Istennek tetsző lelki áldozattá válnak (vö. 1Pét 2,5). Mindezeket a Szentmisében az Úr testének felajánlásával együtt ajánlják fel készséges szeretettel az Atyának. Ilyen a mindenütt szentül szorgoskodó világiak imádó hódolata; ők így szentelik a világot Istennek (consecratio mundi)” (LG 34).  

A sokféle mód közül, amit a Zsinat felsorol, ahogyan királyi papságukat, a lelki áldozat-bemutatást világiak gyakorolhatják, csak utolsó helyen szerepel az élet terheinek felajánlása. Ami felhívja a figyelmünket arra, hogy újszövetségi értelemben az áldozatbemutatás nem valami szenvelgést jelent, hanem Isten akaratának teljesítését. Jézus az emberiség egyetlen igazi papja sem áldozati állatok leölésével vagy mártírkodással foglalkozott, hanem egész élete, munkája, pihenése, kánai menyegzős vidámsága, de kereszthalála és vérrel verítékezése is Istennek tetsző, jó illatú áldozat volt. Ahogy a zsoltáros szavait a Szent szerző Krisztusra alkalmazza: „Áldozatot és ajándékot nem kívántál, de emberi testet alkottál nekem... Ezért így szóltam, íme, eljövök, hogy megtegyem a te akaratodat" (Zsid 10,7). Újszövetségi értelemben tehát az áldozat nem a szenvedés, a leölés (bár az is azzá tehető), hanem Isten akaratának teljesítése. Az élet egésze válhat áldozattá minden szeletével együtt. Ez a királyi papi feladatom: Istennek áldozni mindent, minden percem, pihenésem, munkám, sőt még szenvedésem is, Neki szentelni, azaz az Ő akarataként élni meg mindent. Te meg tudod-e az Ő akarataként élni a pihenést, szórakozást, munkát vagy szenvedést? A pap híd, ég és föld között.

Fel szoktad-e ajánlani a Szentmisén minden munkádat, percedet, életedet lelki áldozatként másokért? 

Hogyan lehetne az Egyház, mint királyi papi csoportot alkalmasabb eszköze Istennek a világ üdvözítésében? 

Te fontosnak tartod-e, hogy gyakran áldozz és gyónj, így magadba fogadva Krisztus Lelkét? 

Tudatosítod-e, hogy ez nem csak magadért fontos, hanem akár lelkeket is menthetsz vele? 

Hívod-e rájuk a Szentlelket? Imádkozol-e nem hívőkért is? 

Engeded-e Krisztusnak, hogy amikor valakivel találkozol, benned könyörögjön érte az Atyához, hogy megtapasztalja szeretetét és el ne vesszen, hanem örök élete legyen, s rajtad keresztül is árassza ki rá a Szentlelket? 

Közbenjáró szerepet mennyire vállalsz?

Te hogyan tudnád jobban megélni, hogy munkád, pihenésed, szórakozásod, szenvedésed Istennel egyesít, vagy hogyan egyesíthetnéd ezeket jobban Istennel? 

Például gyakrabban használhatnád ezt a “világ-konszekráló” fohászt vagy hasonlót: „Mennyei Atyám, felajánlom Neked a mai napom minden munkáját, pihenését, örömét, szenvedését, és egyesítem Fiad áldozatával a világ megmentésére, áraszd általuk Szentlelkedet az emberiségre és a kozmoszra”. A felszentelt pap hivatása, hogy a Szentlelket közölje a királyi papsággal és a királyi papságra elhívottakkal, a világiak hivatása pedig, hogy közöljék azt a világgal, világi valóságokkal, melyek közt élnek és az élet minden szeletével. Szerepük a kovászé, hogy belülről szenteljék meg a világot. Megszentelni a világot = szentté tenni, azaz Istennek lefoglalttá tenni, Istenhez tartozóvá tenni, azaz Istennel egyesíteni, Istennel megélni a világot és az életet annak minden szeletével, ez a világiak lelki áldozata és papi küldetése. Ha így tesznek, akkor nyilvánul ki újra az, ami a második században élő szerző számára nyilvánvaló volt, hogy a keresztények tartják össze a világot imáikkal és lelki áldozataikkal. 

“Ha valóban szeretsz valakit, akkor örömmel hozol érte áldozatot. Az ajándékod, amit adsz, az áldozat, amellyel azt készíted, igazából a másik iránti szereteted fokmérője. Ha valakit nagyon szeretsz, akkor érte lehozod az égről a csillagot, de ha nem szereted, akkor legfeljebb csak pénzért teszel bármit is érte.

Emlékszem, hogy mint fiatal pap egyszer egy búcsún hatalmas lendülettel prédikáltam e gyönyörű jézusi tanításokról. A mise után, az ebéd közben a kedves Hugolin atya, akinek a kolostorban a szobája az enyém mellett volt, finoman megjegyezte: "Azt nem várom el, hogy meghalj értem, de reggelente, mikor elviharzol, jól esne, ha az ajtót szépen, csendben csuknád be, mert a falak bár vastagok, de az a hang engem mindig a börtönben hallott reggeli kivégzések sorozatára emlékeztet." 

A pap – bár Krisztus nagypénteki örök áldozatát mutatja be Isten színe előtt a liturgiában – mégis ő maga is, a megzabolázott férfias vágyakkal áldozatot hoz, lemond a családalapításról, és mindezt szeretettel helyezi az oltárra.
               De te is, ha világi hívő vagy, felkelsz, ünneplőbe öltözve eljössz a templomba, és életedből egy-két órát feláldozol Isten oltáránál, egészen biztosan a kedves Isten előtt. Igen, egy önként vállalt jócselekedet, az alamizsna, amit nagylelkűen egy szegénynek adsz, vagy maga az ima, egy tized, rózsafüzér áldozat, kedves Isten előtt!

Tudatosan hozzunk mi is áldozatot a mi Urunk, Jézus Krisztus szerelméért!

Mutassuk be Istennek a dicséret áldozatát.” (Böjte Csaba)

Imádkozzunk!

Uram, Te megígérted: „Izrael fiai között fogok lakni, és Istenük leszek.” (Kiv 29,45) Ez a Te ígéreted, Jézus: hogy nem hagysz el minket. Nem mennyből figyelsz, hanem Eucharisztiában velünk maradsz. Az arany oltár, az illatáldozat, a szent sátor – mind csak előképek voltak, mert a valóság most itt van előttem: Te magad. Lakozz bennem, Uram. Lakj a szívemben, mint a frigysátorban. Alakíts át engem élő templommá, ahol nem szűnik meg Isten dicsérete.
               Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de Te mégis köztünk akarsz lakni. Áldozati helyként már nem arany oltár készül az akácfából, hanem a Te kereszted, és az áldozati bárány Te magad vagy. Add, hogy életem is naponkénti áldozat legyen – reggel és este, csendben és zajban, szeretetből és hűségből, hogy lakást vehess bennem is, s megnyugodjon dicsőséged rajtam.

Uram, Te kiöntötted Véredet értem. Add, hogy én is meg tudjam osztani az időmet, türelmemet, sőt – ha kell – a szenvedésem felajánlását azokkal, akiknek szükségük van Rád. Ámen!

Napi “Carlo”

Istent szeretni annyit jelent, mint felebarátunkat szeretni – az egyik magában foglalja a másikat. Így amikor felismerte, milyen mérhetetlen Isten szeretete irántunk az Eucharisztiában – az Istené, aki oly mértékben hagyja magát emberi állapotunk által megindítani, hogy Jézusban értünk adott testté, és kiontott vérré lett –, Carlo ömagát is belekapcsolta az isteni önajándékozás belső dinamizmusába. Elfogadta a szeretetre szóló meghívást – egészen addig, hogy halálos ágyán másokért ajánlotta fel szenvedéseit, válaszul Isten szeretetének Jézusban adott ajándékára. Igazán megértette, hogy a végsőkig kitartó szeretet áldozatot és állhatatosságot jelent: 

 „Amit majd szenvednem kell, felajánlom az Úrnak a pápáért és az Egyházért, hogy elkerüljem a purgatóriumot, és egyenesen a mennybe jussak.” Szülei azt hitték, hogy csak tréfál. Tanúk arról is beszámoltak, hogy Carlo szenvedéseit az Egyesült Államokban kibontakozó pedofíliabotrány megszűnéséért is felajánlotta.

„Az élet ajándék. Amíg ezen a földön élünk, növelhetjük a szeretetünket. Minél nagyobb bennünk a szeretet, annál jobban fogjuk élvezni Isten örök boldogságát.” 

 (Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)

                                                                                          Írta és összeállította: Farkas László

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 24,1-13.17-18

Így szólt Mózeshez: „Menj fel az Úrhoz: te és Áron, továbbá Nadab és Abihu, meg hetvenen Izrael vénei közül. De már messze le kell borulnotok. Csak Mózes járulhat az Úr elé, a többiek nem mehetnek közelebb. A nép nem mehet fel velük.”

Mózes ezután lejött, kihirdette a népnek az Úr minden szavát és minden parancsát. Az egész nép egy szívvel felelte: „Az Úr minden szavát megtartjuk, amelyeket hozzánk intézett.” Ezután Mózes az Úr minden törvényét leírta. Másnap reggel a hegy lábánál felállított egy oltárt és tizenkét emlékoszlopot, Izrael tizenkét törzsének megfelelően. Azután megbízott fiatal izraelitákat, hogy égőáldozatot mutassanak be, és fiatal bikákat ajánljanak fel az Úrnak közösségi áldozatul. Mózes pedig vette a vér felét, és áldozati csészékbe öntötte, a vér másik felét az oltárra hintette. Utána vette a szövetség könyvét és felolvasta a népnek. Ők kijelentették: „Amit az Úr parancsol, azt követjük és megtartjuk.” Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet és így szólt: „Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr ezen feltételek mellett kötött veletek.”

Mózes és Áron, Nadab és Abihu, s Izrael vénei közül hetvenen újra felmentek. Látták Izrael Istenét. A lába alatt olyan valami volt, mint a zafír kövezet, és fénylett, mint a tiszta ég. De a kezét nem emelte fel Izrael fiainak képviselői ellen, ezért láthatták az Istent. Ettek és ittak.

Az Úr így szólt Mózeshez: „Jöjj fel hozzám a hegyre, és maradj itt. Átadom neked a kőtáblákat a törvénnyel és a parancsokkal, amelyeket oktatásukra írtam.” Mózes elindult szolgájával, Józsuéval, és fölment Isten hegyére. Az izraeliták szemében Isten dicsősége olyannak mutatkozott, mint az emésztő tűz a hegy csúcsán. Mózes belépett a felhőbe és fölment a hegyre. Mózes negyven nap és negyven éjjel maradt a hegyen.

Gondold át!

Mózes és a 70 vén találkozik Istennel. Az is egy szabadság, amikor eddigi Istennel kapcsolatos élettelen vagy hamis képünktől megszabadulunk és egy élő Isten képe rajzolódik ki előttünk. Isten láthatatlan, és lényegét tekintve meghaladja a felfogóképességünket, emiatt olykor olyan távolinak gondoljuk, mint akinek “elvontsága miatt” vajmi kevés köze lehet az élethez. Máskor olyan fura nézeteket alakítunk ki róla, amelyek nem állják meg a helyüket. A Szentlélek folyamatosan formálja az istenképünket, lebontva róla hamis elképzeléseinket. A kivonulásuk során Isten ezt teszi népével, egyre világosabban feltárva Önmagát.

Hallottuk, hogy Isten figyelmezteti népét, hogy ne közelítsenek, mert különben elpusztulnak. “Nem azért, mert Istennek rossz a természete és könnyen haragra gerjed, hanem azért, mert Ő szent, a jóság, létezés, igazság és hatalom esszenciája. Az elbukott emberek nincsenek abban az állapotban, hogy jelenlétét tudják viselni… Az elbukott emberek számára Isten teljes jelenléte olyan lenne, mintha azt javasolnánk, hogy menjünk és éljünk a Nap felszínén. Nem tudnánk ezt megtenni, mert elpusztítana minket. Nem azért, mert a Nap nem szeretne bennünket, hanem azért, mert nem lennénk képesek elviselni azt az intenzív fényt, hőt és erőt. Isten szentsége valami hasonló.” (Részlet az Exodus 90-ből) Isten transzcendenciája (világfelettisége) hangsúlyozódik ezekben a szent történetekben.

A láthatatlan Isten „mint az emésztő tűz” jelenik meg előttük. “Gondoljunk a lángoló tűz természetére: amit megérint, azt vagy elpusztítja, vagy megtisztítja. A tüzet néha elégetésre használjuk, néha pedig kiégetésre és finomításra. „Olvasztótégelyben olvasztják az ezüstöt, arany olvasztására a kemence szolgál, de a szíveket az Úr vizsgálja.” (Péld 17,3).“(Részlet az Exodus 90-ből)

1.            “Jöjj fel hozzám a hegyre!”

Isten nem pusztán írásként, hanem szívbe írt isteni akarattá formálva  ünnepélyes keretek között adja át népének életadó törvényét. Ezért meghívja Mózest, hogy előbb emelkedjen fel Hozzá, időzzék el szent jelenlétében:„Jöjj fel hozzám a hegyre, és maradj itt” Az Úr nem csak azt mondja Mózesnek, hogy jöjj fel a hegyre – hanem azt is, hogy „maradj itt”. Istennek mindig ez a szava hozzánk is: jöjj közelebb, és ne siess el tőlem. A keresztény élet nem csupán elindulás az Úr felé, hanem ottmaradás, kitartás a jelenlétében – még akkor is, ha körülöttünk lángol a hegy, ha elborít a felhő, és semmit sem látunk világosan, vagy ha éppen nem halljuk szavát. Nem mindig könnyű kitartani az Úr akaratában és Isten jelenlétében, az imában.

• • Képzeld el, hogy Isten ma téged szólít meg! Nem a messengeren keresztül, nem egy hangos koncerten, hanem a szíved csendjében. Azt mondja neked: „Gyere fel hozzám a hegyre. És maradj itt.” 

Mit éreznél? Mit válaszolnál? 

Ez történt Mózessel a Kivonulás könyvében. Isten meghívta, hogy jöjjön közelebb – ne csak fizikailag, hanem lélekben is. Mózes nem kérdezett, nem tiltakozott – elindult. És ez az első lépés a hit útján: elindulni Isten felé.

A hegy Isten jelenlétének helye: nem kényelmes, nem világos, nem emberi. Ott csend van, tűz van, felhő van, és a Lélek titokzatos működése. Ez a hegy. És ott nem látni mindig világosan. A Szentírás azt mondja: „Mózes belépett a felhőbe”. Mi is belépünk – sokszor nem értünk mindent, nem tudjuk merre tovább. De ha Isten ott van, akkor Mózessel együtt mi is bátran belépünk a “felhőbe” – azaz a szent Isten jelenlétébe, az imába. Az ima alatt nem a világosságba, hanem a titokba lépünk. Ez az igazi hit: nem megérteni, hanem belépni abba, amit Isten mond, és ott maradni. 

A hegy mindig a kihívás, a csend, az egyedüllét és a megtisztulás helye. Ma ezt jelenti:

• • Amikor leteszed a telefont és elkezdesz imádkozni.
  • Amikor bemész egy templomba és csak ülsz a csendben.
  • Amikor nem csak kérsz Istentől, hanem hallgatod is Őt.

Isten hegyére nem vezet fel turistaút: nem lehet felfutni öt perc alatt. 

2.                  “Maradj itt!”

Mózes miután feljutott, még negyven nap és negyven éjjel maradt a hegyen. Ez nemcsak időtartam – ez a teljes önátadás jele. A negyven nap a Szentírásban mindig a megtisztulás, az átváltozás ideje: a vízözön ideje, a niniveiek és Jézus böjtjének ideje. Mózes ott, a hegyen átformálódik – az Isten emberévé válik, aki már nem önmagából szól, hanem az élő Istenből. Isten nemcsak azt mondja: „Gyere”, hanem azt is: „Maradj itt.” Ez nehéz. Mi mindig rohannánk, váltogatnánk, görgetnénk tovább... De Isten azt kéri: Legyél Velem! Időt adj Nekem!

Mi történik, ha időt adsz Istennek?

• • Megtisztul a lelked.
  • Megváltozik a gondolkodásod.
  • Elkezded másként látni önmagad – és másokat is.
    

Mózes negyven napig volt a hegyen. Ez nem véletlen: a szentséghez idő kell. A mai világ gyors, Isten pedig lassan formál – de örökre.

3.                  “Isten dicsősége olyannak mutatkozott, mint az emésztő tűz”

A nép lentről nézi a hegyet, és emésztő tűznek látja Isten dicsőségét. Nem értik, nem mernek közelebb menni. Ez is az isteni valóság: kívülről félelmetes, belülről megtisztító és életet adó. Aki messziről nézi Istent, talán fél tőle. De aki közel megy, az nem fél, hanem szeret.

1. 1. Mikor volt utoljára, hogy időt adtál Istennek – csak Neki?
   2. Van „hegyed”? Van olyan hely, ahol tudsz találkozni Istennel?
   3. Mi lenne, ha ezen a héten 10 percet minden nap csak Vele töltenél? Csendben. Panasz nélkül. Nyitottan.
      
      
      

Imádkozzunk!

Uram, kérlek, hogy pusztítsd el a rólad alkotott téves képeimet, és - bár meg nem érdemlem - , mégis kérlek, hogy fedd fel magadat előttem úgy, amilyen Te valójában vagy, legalább abban a mértékben, ahogyan képes vagyok meglátni és megismerni Téged. Uram, készen állok arra is, hogy emiatt pusztán át vagy hegyre fel vigyél, mert jól tudom, hogy „az aranyat tűzben próbálják, a kiválasztottakat meg a balsors kohójában.” (Sir 2,5), csak engedd, hogy meglássam arcodat. Engedd, hogy felismerjem nagyságodat, és adj alázatot, hogy méltatlanságomat reményvesztés nélkül elfogadjam. Uram, szeretnék elindulni a Te szent hegyedre. Félek szentséged izzó tüzétől, a próbatételektől és a csöndtől is, néha nem látok világosan – de hiszem, hogy Te ott vagy. Szereteted tüzével égesd el bennem mindazt, ami nem kedves előtted. Tégy olyanná, mint Mózest, hogy megmaradhassak szent jelenlétedben és igazodjam legszentebb akaratodhoz. Segíts, hogy ne csak elinduljak, hanem Veled is maradjak. Ne csak keresselek, hanem nálad szívesen időzzek! Formálj, tisztíts, vezess. Ne csak élettelen kőtáblákra, hanem a szívembe írd parancsolataidat! Add, hogy az életem is tükrözze: találkoztam Veled. “Add, hogy állandó jelenléted ajándéka képessé tegyen arra, hogy teljes szívvel jelen legyek családom, szeretteim és barátaim számára. Formálj át, hogy hűségesen vezethessem őket örök otthonunkba, a mennybe. Ezt kérem Fiad, Jézus Krisztus által, aki közénk jött, hogy mi is veled lakhassunk.” (Imádság részlet az Exodus 90-ből) Ámen.

Napi “Carlo”

 Az idő, amelyet Jézust imádva és imádkozva az Oltáriszentség előtt töltött, személyes találkozást jelentett Jézussal: Megtalálhatjuk Istent, aki folyamatosan jelen van - testével, lelkével és istenségével - a világ összes tabernákulumában! Ha jobban belegondolunk, szerencsésebbek vagyunk, mint azok, akik kétezer évvel ezelőtt Jézussal testi valójában találkozhattak, mert Isten a miénk: "valóságosan és lényegileg" mindig velünk jelenlévőként. Elég felkeresni a legközelebbi templomot!  Jeruzsálem ott van a küszöbünkön. Jeruzsálem ott van minden templomban!

 (Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)

                                                                                          Írta és összeállította: Farkas László

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 23,20-33

"Nézd, előtted küldöm angyalomat, hogy őrizzen utaidon, és elvezessen arra a helyre, amelyet kijelöltem. Tiszteld őt, hallgass szavára és ne lázadozz ellene. Engedetlenségedet nem bocsátaná meg, mivel az én nevem van benne. De ha hallgatsz a szavára és megteszel mindent, amit parancsol, akkor ellensége leszek ellenségeidnek és szorongatni fogom azokat, akik téged szorongatnak."

"Akkor angyalom előtted fog járni, elvezet az amoritákhoz, a hettitákhoz, a perizitákhoz, a kánaániakhoz, a hivvitákhoz, a jebuzitákhoz, és én kiirtom őket. Ne imádd isteneiket, ne hódolj előttük, és ne utánozd tetteiket. Inkább rombold le bálványaikat és törd össze emlékoszlopaikat. Az Úrnak, a ti Isteneteknek adjátok meg a köteles tiszteletet. Akkor megáldom kenyeredet és vizedet, s távol tartom tőled a betegségeket. Országodban nem lesz asszony, aki elvetél vagy meddő marad, s életed napjait teljessé teszem. Előre félelmet keltek irántad és zűrzavart támasztok azokban a népekben, ahová mégy, s megfutamítom előtted ellenségeidet. Darazsakat küldök előtted, hogy a hivvitákat, a kánaániakat és a hettitákat elűzzék előled. De nem űzöm el őket egyetlen év alatt, mert akkor az ország pusztasággá válnék, s a vadállatok a te károdra elszaporodnának. Csak lépésről lépésre űzöm el őket előled, ameddig eléggé elszaporodsz, hogy az országot birtokba vehesd. Területedet kiterjesztem a Sás-tengertől a filiszteusok tengeréig, a sivatagtól a folyóig. A föld lakóit hatalmadba adom és te fogod elűzni őket. Ne köss szövetséget sem velük, sem isteneikkel. Nem maradhatnak földeden, nehogy ellenem bűnre kísértsenek. Ha isteneiknek szolgálnál, azzal saját vesztedet okoznád.”

Gondold át!

Minden tipizálás kicsit sántít, de talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy vannak úgynevezett nőies és férfias erények. Nőies erények például a befogadás, alázat, ráhagyatkozó engedelmesség, elfogadás, gyengédség. A női lét lényegéhez tartozik az élet befogadása és kihordása, a harmónia teremtés és inspiráció. Férfias erények a kezdeményezés, a határ állítás és kritikus megkülönböztetés, erő és bátorság a változtatáshoz, alkotáshoz. A férfi lét lényegéhez tartozik az életfakasztás, változást hozó folyamatok indítása és a harc. A férfiasság az igazságossággal és a tevékenységgel közvetítődik.

Keresztényként gyakran hangsúlyozzuk a “feminim” erényeket, de nem helyezünk akkora hangsúlyt a “maszkulin” készségek kifejlesztésének fontosságára. Európai társadalmunk feminim jellegű lett. Mindenféle másság elfogadást és polgárjogot igényel magának, miközben Isten - a tökéletes egység - nem tud eggyé válni mindennel. Istenben világos határok “találhatók”. Isten nem tud eggyé válni a hamissággal és a bűnnel. Egész egyszerűen természetidegen az számára. Ez azt is jelenti, hogyha Istennel eggyé szeretnénk válni, akkor nekünk is meg kell törnünk a közösséget a hamissággal és a bűnnel és harcolnunk kell minden olyan belopakodó ellenséggel, amely az életünk olyan területeit foglalja be, amit nekünk kellene belaknunk. Ezt jelképezi a hetiták, amoriták és hivviták elűzése és kiirtása. Nem kívül találhatók ugyanis az igazi ellenségek, hanem belül, a bensőnkben rejlenek. Ezt a zsidósággal is hosszú évszázadokon keresztül értette meg Isten, mígnem Jézus az erőszakmentes - de nem erőt nélkülöző - szeretet útját megmutatta. Jézus szelídsége nem a gyengék szelídsége, hanem az erőseké. Olyan személyé, aki üthetne, de nem üt, parancsolhatna, de inkább kér. Jézus nem tutyimutyi és elpuhult kereszténységet akar, hanem olyan tanítványokat, akik agonizálva (mint akik az életükért küzdenek) törekszenek “bejutni a szűk kapun” (a Lk 13,24-ben a görög “agonidzeszte” szó szerepel az “igyekezzetek” szó helyén), amely az életre vezet. Ezen a kapun nem mások megelőzése és legyőzése árán lehet bejutni, hanem önmagunk legyőzésével, vagyis nemcsak nőies, hanem férfias készségek elsajátítására is szükségünk van, ha üdvözülni akarunk. 

Sokszor neheztelünk Istenre, hogy miért nem veszi észre és jutalmazza meg szelídségünket, vagy azt, hogy háttérbe húzódva, passzívan várjuk a csodát. Olykor úgy tűnik, még Jézus sem tud rajtunk addig segíteni, amíg nincs bennünk akarat és passzívan várjuk a csodát. Ezt látjuk számos meggyógyított ember esetében, pl. a vak Bartimeusnál is, akinek Jézus azt mondja: “Menj, hited meggyógyított Téged!” (Mk 10,52). Bizonyára más koldus is ülhetett Jerikó határában, Jézus mégis csak azt gyógyította meg, aki kitartóan kiáltott hozzá és tett is a gyógyulásáért lépéseket. Az élet egy harc, és senki sem úszhatja meg azt. Nem az a döntő azonban, hogy küzdünk és erőfeszítéseket teszünk-e, hanem az, hogy Istennel vagy egyedül küzdünk-e. Valaki ellen vagy valamiért küzdünk-e. Kulcsfontosságú megtudnunk azt is, hogy erőfeszítéseink mire irányuljanak, mert gyakran teszünk erőfeszítéseket, hogy bizonyos dolgokban növekedjünk, miközben Isten mást kér tőlünk. Nem az erő mindennek a mozgatója, hanem ihletettségre is szükség van. Olykor az erőfeszítésünket arra kell irányítanunk, hogy “ne tegyünk” valamit, lelassuljunk, elcsendesedjünk, máskor aktivitásra. Szükség van mind a “férfi” mind a “női” pólusra, ha az életünk útját Isten akaratában akarjuk járni. 

A a pusztában táborozó zsidó nép itt egy biztatást kap, hogy folytassa tovább az útját a megígért föld felé, továbbá egy előrejelzést is, hogy ne gondolják, hogy amint megérkeznek Kánaán földjére, akkor minden az ölükbe hullik. Lesz egy kis probléma: azt a földet más népek lakják, akik ráadásul hamis isteneknek és bálványoknak szolgálnak és hallani sem akarnak az Úr útjairól. Fel akarja készíteni a népét, hogy nem csak az Egyiptomból való szabadulás, hanem saját földüknek a belakása és birtokbavétele sem lesz sétagalopp. Egy hosszú folyamat eredménye lesz majd a honfoglalás. Észre kell vennünk a történet szimbolikus jelentését. “Isten eljött az ellenség által megszállt területre, hogy életet adjon a lázadó és haldokló emberi fajnak. Ha népe szentté válik, ahogyan kellene, elkerülhetetlenül fel fogja kelteni a démoni hatalmak haragját és gyűlöletét, akik az emberiséget a markukban tartják. Az Isten által meghatározott időben Jézus le fogja győzni ezeket a pokoli ellenségeket, de ezt a hívei folyamatos harca és ébersége által fogja elérni. Az izraeliták tapasztalataiban Isten megtanít minket a szellemi háború valóságára. Ahogy Szent Pál is mondja: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12).” (Részlet az Exodus 90-ből)

“Két fontos igazságot kell szem előtt tartanunk, miközben szabadságunk felé vándorlunk. Az első, hogy elkerülhetetlenül harcolnunk kell életünkért és szabadságunkért.”  (Részlet az Exodus 90-ből) „Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el.” (1 Pt 5,8). Ezt jelképezi az, hogy a zsidóknak nem szabad közösködniük az Ígéret földjét megszállva tartó ellenséges népekkel, hanem ki kell irtaniuk őket. Amikor ugyanis keveredtek pogány népekkel, akkor átvették azok pogány és istentelen szokásait. Szimbolikusan szabad csak ezt értelmezni, mert Isten soha nem ad parancsot egy nép kiirtására, holochausztjára. Akkor értjük helyesen ezeket az ószövetségi részeket, ha arra gondolunk, hogy a bűneinkkel semmiféle titkolt kompromisszumot nem szabad fenntartanunk, ki kell irtanunk azokat magunkból. 

• Neked milyen függőséged, rossz szokásod van, amit - már tapasztalod - addig nem tudsz elhagyni, amíg nem vállalod a teljes absztinenciát? 
• Mi az, amire azt hazudod magadnak, hogy “csak egy kicsit” hadd engedjem meg magamnak, hiszen kis mértékben nem árt? Aztán gyakran azt tapasztalod, hogy abból nem csak egy kicsi lesz, hanem megint eluralkodik vagy teret nyer vagy lassan ölő méregként rombolni kezd az életedben.

Van egy második igazság, amit gyakran elfelejtünk, hogy maga Isten harcol értünk. Enélkül könnyen elkeseredhetünk, kétségbeesés uralkodhat el rajtunk, hogy nem leszünk képesek megküzdeni nehézségeinkkel vagy gyengeségeinkkel. Örömhír, hogy nem egyedül kell küzdened, hanem az Úr harcol érted, ahogy itt is megígéri népének: „megfutamítom előtted ellenségeidet.” De érdekes, hogy rögtön ezután azt mondja: „Te fogod elűzni őket.” Most akkor Isten, vagy mi fogjuk elűzni az ellenségeinket? “A válasz, hogy mindkettő. Isten az, aki harcol, és elnyeri a győzelmet, de Ő örömmel szerzi meg azt a győzelmet rajtunk keresztül. Tartsuk meg bizalmunkat Istenben, aki megígérte, hogy harcol és legyőzi ellenségeinket, bármekkora hatalommal rendelkeznek is.”  (Részlet az Exodus 90-ből)

Imádkozzunk!

Uram, Te küzdesz értünk, és senki sem állhat ellened. Köszönöm, hogy előttem küldöd angyalodat a szabadságért folytatott harcomban. “Taníts meg arra, hogy jobban támaszkodjam rád, azáltal, hogy elismerem gyengeségemet és szükségemet rád, és növelem a bizalmamat hatalmas kezedben. Űzd el előlem ellenségeimet, a fáraókat, akik alantas ösztöneim rabszolgaságában tartanak. Tégy engem a Te szíved szerinti harcossá, hogy kész legyek követni Téged, bárhová is vezetsz. Alakíts át olyan emberré, akit az élet hullámai sem ráznak meg, mert szilárdan melletted áll. Add meg nekem az alázatot, hogy megőrizzem békémet, tudva, hogy nincs ellenség mely erősebb lenne nálad. Tégy szabad emberré, hogy szeretteimet a szabadságra vezessem benned.” (Ima az Exodus 90-ből) Ezt kérem Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Napi “Carlo”

Lelkivezetője, Carrai atya elmondása szerint Carlo rendkívüli állhatatossággal látogatta őt. Szinte minden találkozójuk végén kérte a bűnbocsánat szentségét, még a legapróbb hibáit is meggyónta. „Az egyetlen dolog, amitől valóban félnünk kell, az a bűn” – mondta. „Határozottan végbe kell vinni az exodust a bűnből” (szerk. megjegyzése: vagyis végleg el kell hagyni a bűnös szokást és egy új, tisztább élet felé kell lépni, hasonlóan a választott nép kivonulásához). Lelki atyja tanácsát követve hetente gyónt, akár Milánóban, akár Assisiben tartózkodott.

 (Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)

                                                                                                    Írta és összeállította: Farkas László