Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 10,3-6; 12-20

Mózes és Áron tehát elmentek a fáraóhoz és közölték vele: „Ezt üzeni az Úr, a héberek Istene: meddig húzódozol még attól, hogy engedelmeskedj nekem? Bocsásd szabadon népemet, hogy áldozatot mutasson be nekem. Ha nem engeded el népemet, akkor holnap sáskával árasztom el földedet. Úgy ellepik majd a föld színét, hogy a földet nem láthatod, s felfalnak mindent, ami a jégeső után még megmaradt, s lerágnak minden fát, amely a mezőn áll. Tömegestül zúdulnak be a házakba, szolgáid házába, és minden egyiptominak a házába. Olyan lesz ez, amilyet sem atyáitok, sem atyáitok atyái nem éltek át, amióta a földön laknak, mind a mai napig.” Erre megfordult és otthagyta a fáraót.

De az Úr így szólt Mózeshez: „Nyújtsd ki a kezed Egyiptom fölött, hogy sáskák árasszák el Egyiptomot, és felfaljanak minden növényt a mezőn, mindent, amit a jégeső meghagyott.” Mózes kinyújtotta botját Egyiptom fölé, erre az Úr egész nap és egész éjjel tartó keleti szelet támasztott a vidék felett. Reggelre a keleti szél elhozta a sáskákat. A sáskák rátámadtak egész Egyiptomra, és hatalmas tömegben ereszkedtek le az egyiptomi földekre. Soha azelőtt nem volt annyi sáska és ezután sem lesz. Egészen elborították és elhomályosították a föld felszínét, s felfaltak minden növényt a mezőn és minden gyümölcsöt, amit a jégeső megkímélt. Egész Egyiptomban semmi zöld nem maradt a fákon és semmi növény a mezőn. Ekkor a fáraó sietve hívatta Mózest és Áront, s így szólt: „Vétettem az Úr ellen, Istenetek ellen és ellenetek. Bocsássátok meg még egyszer a bűnömet, s könyörögjetek értem az Úrhoz, Istenetekhez, hogy fordítsa el tőlem ezt a pusztító csapást.” Erre (Mózes) eljött a fáraótól és könyörgött az Úrhoz. Az Úr erős nyugati szelet támasztott, az magával vitte a sáskákat és besodorta a Sás-tengerbe. Egyetlen sáska sem maradt Egyiptom területén. De az Úr megkeményítette a fáraó szívét, úgyhogy az nem bocsátotta el Izrael fiait.

Gondold át!

8. CSAPÁS: Sáskajárás (Kiv 10:1-20), és az általa leleplezett téveszme: „Isten nem avatkozik bele a világ dolgaiba”

Hamis istenkép: Az elképzelés, hogy Isten távoli, és nem cselekszik az emberiség történelmében. Hamis az ehhez kapcsolódó téveszme is, hogy ebből fakadóan nem érdemes jónak lenni, mert nem lesz jutalma, a bűnnek és az önzésnek pedig nem lesz következménye és ezért büntetlenül bármit megtehetünk.
Lerombolás: A sáskák minden termést elpusztítottak, ami Egyiptom gazdasági erejét szétzúzta. Ez jelképezheti azt, hogy ha az ember önző módon elzárja magát Istentől, akkor elveszíti az áldásokat is. Az Isten törvényének útján elinduló mózesi nép viszont gyarapodik, sokasodik és lenézett rabszolga volta ellenére túlél egy lehanyatló nagy civilizációt. Erős keleti szél hozza el a sáskákat, majd az Úrtól támasztott nyugati szél viszi el azokat. Ez jelképezi Javénak Seth, a pusztító viharok istene felett aratott diadalát is. A Fáraó most is bűnbánatot tart, de még bánata korántsem a tökéletes bánat, vagyis nem Isten iránti szeretetből bánja a bűneit, hanem inkább számításból, illetve a büntetéstől való félelemből. Egyiptom királyának útja az emberi lélek útját is jelképezi, mutatván, hogy nemegyszer csak hosszabb formálódás és sok szenvedés árán vagyunk hajlandók némi kis változásra és engedni a másik embernek vagy az Istennek.

A tíz csapás az emberi szív megtérésének folyamatát is jelképezheti

A csapások az emberi lélek útját is tükrözhetik, ahogyan az Istenhez tér.

A víz vérré változik – A megtérés első jele: az ember ráébred bűneire.

A békák – A múlt bűnei még kísértik, és az ember küzd azokkal.

A szúnyogok – A bűn következményei fájdalmat okoznak.

A böglyök – Az ember ráébred arra, hogy szüksége van Isten kegyelmére.

A dögvész – A régi élet elkezd szétesni.

A fekélyek – A bűn romboló hatása testileg is érzékelhető (pl. szenvedélybetegségek).

A jégeső – Isten próbák által tisztítja meg az embert.

A sáskajárás – Az ember elengedi a múltját, és mindent Istenre bíz.

A sötétség – Az Isten nélkül töltött élet üressége nyomasztóvá kezd válni.

Az elsőszülöttek halála – A bűn végleges meghalása és a teljes újjászületés Krisztusban.

Ez az értelmezés a megtisztulás útját mutatja be, amelyben Isten fokozatosan formálja az embert.

Ugyanakkor fontos tudnunk, hogy Isten nem azért mutat rá a bűneinkre, hogy a bűneinket nézzük, hanem hogy az ő irgalmát lássuk meg. Sokszor a bűnbánatunkban egy ilyen magunk körül forgás érkezik el, hogy a bűneinkkel foglalkozunk és az fáj nekünk, hogy az én nagy “egom” ezt hogy követhette el. És a saját tökéletlenségünk miatt sajnáljuk a bűneinket. Mindaddig amíg önmagunkat sajnáljuk nem látjuk meg az irgalmas Atyát. Tehát azt akarja az Úr, hogy az irgalmas Atyára vesd a tekinteted és akkor a bűneid nem fognak megijeszteni, nem fognak megsemmisíteni, nem fognak elbizonytalanítani, mert megtapasztalod, hogy az Isten hatalmasabb a te bűneidnél. Tehát az nem igaz, hogy a bűneid nagyobbak lennének nála. Amíg bűneidet nézed, magadat nézed. Ne a saját sebeidet nyalogasd, hanem Jézus sebeit szemléld! Ez fájjon a bűnbánatod során, hogy „az én bűneimért szúrták át Jézust”.

Minden Szentmisének az elején amikor imádkozzuk, hogy „vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait” ez egy téves fordítás, mert latinul ez, ha lefordítjuk magyarra úgy van, hogy „alkalmassá váljunk (ut aptissimus)”, hogy az Úr színe előtt megállhassunk. Mert méltóvá nem válunk soha. Tehát Jézus nem azért szeret minket, mert mi méltók lennénk a szeretetére. Azt olvassuk Szent Pálnál, hogy Jézus az életét adta értünk, tehát jobban szeret Jézus téged az életénél. És mikor adta érted az életét? Amikor tündököltél az erényekben? Nem. “Meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8). És úgy válunk alkalmassá Isten színe elé állni és ünnepelni, ha bűnbánatot tartunk, ha már nem azért sajnáljuk a bűneinket, mert az a mi egonknak rosszat tesz, hanem azért, mert egy ilyen irgalmas Atyát meg tudtunk vele bántani. És akkor alkalmassá tesz bennünket Jézus: tisztára mos minket. A következő hetekben mindenki végezze el a Szentgyónását, hogy megtapasztalja az Úr irgalmának ünnepi örömét! (Április 5-én Dunakeszin lelki napot tartunk gyónási lehetőséggel. Itt tudtok regisztrálni) Sokan ennek az örömét nem tudják megtapasztalni az életükben, de nekünk megadatott. 

Ilyen volt Jean Paul Sartre, ő egy francia filozófus volt. Ez az atesita író a Szavak című önéletrajzi írásában elmondja, hogy gyermekkorában majdnem öngyilkos lett a félelemtől. Gyufával játszott és egy rossz mozdulat következtében kiégetett egy szőnyeget, megpróbálta eltüntetni a nyomokat, de eszébe jutott, amit olyan sokszor hallott. Anya ugyan nem veszi észre, de Isten mindent lát. Kiszaladt, bezárkózott a fürdőszobába és azt hitte megőrül a gondolattól, hogy Isten állandóan figyeli, mikor csapjon le rá. Mondhatnánk tipikus hiba, gyerekkorunkban biztos sokan éreztünk ilyet, hogy hú, valamit gyorsan el kell dugni, nehogy kiderüljön, de aztán eszünkbe jutott a fenyegető valóság: Isten mindent lát. Ez azért nem annyira gyerekjáték, amikor valaki megmarad ezen az éretlen szinten a hitében és nem jut el addig, hogy az irgalmas Atyára nézzen, hanem a bűneit nézi. Sajnálatos következményei lettek Sartre-nál, ugyanis felnőtt korára “komplett” ateistává vált. Az ateista egzisztencializmus képviselőjeként, sajnálatosan a 20. századi francia filozófia vezéralakja lett. A bűnre megtanították szegényt, de a lényegre: bűnbánatra és Isten jóságára nem. 

Nagyon sokunkkal megtörténik ez. A sötétséget megismertették vele, a bűnt és a rosszaságot, de nem mutatták meg, hogy minden sötétségen átragyog a világosság és a fény és minden bűnt felülmúl Istennek irántunk való szeretete. Talán elmondani sem szükséges, hiszen mi tudjuk a leginkább, hogy Isten nem leselkedik ránk, hanem átölel minket. Nem a büntetés kedvező alkalmát lesi, hanem ugye “jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint 99 igaznak” (Lk 15,7), akik azt hiszik, hogy nincsen szükségük megtérésre.

Tanúságtétel: Egyszer voltam egy országos katolikus találkozón és ott éppen az elveszett bárányról volt szó és akkor megkérték a résztvevőket, hogy most azok jöjjenek előre, akik elveszett báránynak érzik magukat. Először csak kevesen léptek ki a sorból. Aztán az előadó azt mondta, hogy Ti vagytok azok, akikhez Jézus jött, vagyis, akiknek szükségük van Jézusra. Jöjjetek bátran, akiknek szükségük van arra, hogy megtapasztalják Isten irgalmát. Sorra elkezdett előre szivárogni az egész tömeg, mert hisz ki az, akinek nincsen bűne és nincsen szüksége Jézusra. Ez a tudat, hogy valamennyien irgalomra szoruló, szeretett bűnösök vagyunk, nagyon mélyen ott összekapcsolta a több ezer embert. Abban a pillanatban mindenki érezte, hogy én vagyok az az elveszett bárány, akinek szüksége van, hogy megtalálja az Úr, és hogy örömünnepet rendezzen, amikor hazatér.

Isten szívében ilyen örömünnep van, amikor meggyónsz. Jézus megment a kárhozattól, attól, hogy örökre elveszett legyél. Az Isten hatalmas tette a bűnbocsánat: a gyónás olyan, mint egy második teremtés. Az első teremtés amikor a semmiből lesz valami, a gyónás pedig olyan amikor a rossz semmiből lesz valami: egy jóság. Különösképpen akkor, amikor halálos bűnben voltunk, akkor történik meg az, hogy a halottból élő lesz, a “lelkileg hullából”, a kárhozottból szent és jó: a Mennyei Atya szeretetének földi visszatükrözője. Bizonyos értelemben a Kiengesztelődés Szentsége nagyobb dolog mint a teremtés, mert a teremtéskor a semmiből lett valami, a gyónáskor pedig a rosszból lesz jó. Valami megromlott és az Isten eltörli nemcsak a bűnt, hanem azt a lyukat és stigmát is, amit a létben és a kapcsolataidban és személyiségedben hagytál a bűnöddel. Az Isten gyógyítja ezt a stigmát, valamit újjá teremt benned és körülötted, ami elromlott, eltorzult.

“Amikor az Úr azt követeli a Fáraótól, hogy engedje el az ő népét, mindig hozzáteszi: „hogy szolgáljanak engem.” Felmerülhet bennünk a kérdés, miért olyan fontos Istennek, hogy legyen egy népe, amely szolgálja őt. Bizonyosan nincs szüksége alantas emberek szolgálatára. Saját erejéből bármit megtehet, amit akar… Azért hív minket Isten arra, hogy szolgáljuk őt, mert ez a mi javunkra válik, nem az övére… Szent Ágoston egyszer azt írta, hogy Isten közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz. Minden lépés, amely eltávolodik Istentől, a semmi felé tett lépés. Eltávolodás valódi identitásunktól, mindattól, ami jó és élő. Ez azt jelenti, hogy minél közelebb kerülünk Istenhez, annál erősebbé és szabadabbá válunk. „Szolgálat” Istennek – az ő akaratához és gondolatához való tökéletes igazodás – nem uralmat vagy elnyomást jelent, hanem a tökéletes szabadság állapotát.

Isten megtöri az izraelitákat rabságban tartó bilincseket, hogy ismét gyökeret verhessenek életük és létezésük forrásában. Ezt úgy teszik, hogy szolgálják őt, közel kerülnek hozzá, igazodnak az ő akaratához, és részesednek az Ő életében.” (Részlet az Exodus 90-ből)

“Telnek a napok, a hetek, csapások zúdulnak Egyiptomra, jön az 5 - 6 - 7 - 8-dik csapás.... Félelmetes! Pusztul a vetés, az állatállomány, szenved mindenki, de látszólag eredmény nincs! Isten türelmes, kitartó, ezt tudjuk, de ami számomra meglepő az az, hogy Áron, Mózes sem adja fel, nem mondják, hogy nem megy, ne erőltessük a dolgot! Isten választottjai nem dobják be a törülközőt, nem adják fel a harcot, hanem kitartóan újból mennek és bebocsátást kérnek a fáraó színe elé! Beszélnek, az életükkel játszanak, hisz a fáraó az élet és a halál ura.... Hűségesek Istenhez, gondolkodás nélkül, hatalmas bizalommal teszik mindazt, mit Isten kér tőlük. Mózes útjára lépni nem a gyors, fájdalommentes sikert jelenti. Az ő útja, még ha a csapások nem is érik az ő népét, kemény, szörnyű, nehéz teher mit nap mint nap hordozni kell.

Nem tudjuk, hogy milyen idők jönnek?! Imádkozzunk, kérjük Istentől példaképünknek, Mózesnek az erős lelkületét! Nagy Szent Teréz írja, hogy Isten első ajándéka az általa kiválasztott léleknek a bátorság, mert egy ijedős, félénk lélekkel Krisztus semmit nem tud kezdeni. A bátorság mellett a kitartás is nagyon fontos, hisz az élet az nem egy rövidtávfutás, hanem egy évtizedekig tartó, kitartó menetelés. A focimeccs 90-100 perc szokott lenni, és csak az győz, aki mindvégig kitart! Egy - két vesztett labda miatt, a csapatunk által kapott fájdalmas gól után is talpon kell maradni, küzdeni kell. Az Exodus zarándokainak üzenem, ha meg is torpantok, vagy ha bűnökben elestek, ne adjátok fel, mert Krisztusnak nem egy makulátlan egyenruhában menetelő díszőrségre van szüksége, hanem Isten országát sokszor mocskos, foltos ruhában építő munkásokra, apostolokra. Nem az a hadsereg győz, amely egyetlen csatát sem veszít, hanem az, melyik tanul a kudarcából és feláll, hogy hősiesen kitartva, a jó harcot, amit elkezdett azt diadalmasan befejezi. Jegyezd meg, az aranycsapat 6-3-ra győzött, és ezen az sem változtat, hogy három fájdalmas gólt kaptunk.

Zarándok testvéreim, Mózes nyomában haladjunk tovább az Isten által mutatott úton!” (Csaba Testvér)

Imádkozzunk!

Uram, tudom, hogy Te jobban ismersz engem, mint én saját magamat. Közelebb vagy hozzám, mint én saját magamhoz. Jobban tudod, hogy mi az, ami engem boldoggá tesz, mint ahogy én azt a magam számára kigondolnám. Jobban tudod, mi válik javamra. Segíts felismerni, hogy akkor vagyok a legszabadabb, amikor teljesen átadom magam neked, hogy Téged szolgáljalak! Add meg, hogy legyőzzek minden akadályt és akaratomat a Te akaratodnak alávessem! Engedd, hogy a rámbízottakat a Neked és másoknak való szolgálat útjára vezessem! Ezt kérem Krisztus Urunk által, aki szabadságunkat engedelmességével nyerte el. Ámen.

Napi “Carlo”

Carlo rátalált a Szentírás egy fontos mondatára: "mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti?" (Lk 9,25). Megértette, hogy a lelkek mentéséért végzett szolgálat volt az, amely Xavéri Szent Ferencet arra ösztönözte, hogy eljuttassa Jézust a világ legtávolabbi szegleteire is. Rajtunk áll, hogy kibontakoztassuk Istennek a lelkek szolgálatában ránk bízott tervét az életünkben:

„Isten mindegyikünk számára egyedi és megismételhetetlen történetet írt, de meghagyta nekünk a szabadságot, hogy megírjuk a befejezést."

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás) 

                                                                                                       Írta és összeállította: Farkas László

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 9,22-35

Az Úr így szólt Mózeshez: „Nyújtsd ki a kezed az ég felé, hogy jégeső hulljon Egyiptom egész földjén az emberekre, az állatokra és mindenre, ami egész Egyiptomban a mezőn nő.” Mózes az ég felé lendítette botját, erre az Úr mennydörgést hallatott és jégesőt hullatott. Villám csapkodta a földet, s az Úr szörnyű jégesőt bocsátott Egyiptom egész földjére. Jégeső volt ez, állandó villámlással, olyan pusztító erejű jégeső, amilyet még nem láttak az egyiptomiak földjén, mióta emberek lakják. A jégeső teljesen elpusztított mindent Egyiptom földjén, ami a mezőn volt: embert és állatot. Tönkreverte a vetést a mezőn és letördelte a fákat. Csak Gósen tartományt, Izrael fiainak lakóhelyét kímélte meg a jégeső.

A fáraó hívatta Mózest és Áront, s ezt mondta nekik: „Most már elismerem, hogy vétkeztem: az Úrnak van igaza, én és népem gonoszságot követtünk el. Kérjétek az Urat, hogy szüntesse meg a mennydörgést és a jégesőt, én pedig ígérem, hogy elbocsátlak benneteket. Ne maradjatok itt tovább.” Mózes így válaszolt: „Ha kilépek a városból, kitárom kezem az Úr felé, erre majd a mennydörgés megszűnik, a jégeső eláll, s abból megtudod, hogy az Úré a föld. De tudom, hogy még sem benned, sem szolgáidban nincs meg az Úrtól való félelem.” A len és az árpa elpusztult, mert az árpa kihányta a kalászát, a len pedig virágzott. De a búza és a tönköly nem szenvedett kárt, mert ezek később hajtanak. Mózes eljött a fáraótól, s amikor kiért a városból, kezét az Úr felé tárta. A mennydörgés és a jégeső megszűnt, s az eső sem ömlött tovább a földre. A fáraó látta, hogy az eső, a mennydörgés és a jégeső megszűnt, erre továbbra is megmaradt bűnében, megkeményítette a szívét és vele együtt szolgái is. A fáraó szíve kemény maradt, és nem bocsátotta el Izrael fiait, ahogy azt az Úr Mózes által előre megmondta.

Gondold át!

7. CSAPÁS: Jégeső, és az általa leleplezett téveszme: „Istennél nincs a bűnnek következménye”

Hamis istenkép: A modern liberalizmus egyik tévedése, hogy nincs a bűnnek következménye, mert Isten annyira megbocsátó, hogy soha nem ítél. Ártalmatlan kis istent csinálunk magunknak, aki nem igazán van hatással az életünkre.
Lerombolás: A jégeső a bűn és az ellenállás következménye volt. Megmutatta, hogy Isten valóban igazságos bíró is és mindenek felett álló Úr. A jégeső elpusztította Egyiptom földjét, mutatva, hogy az ember nem uralkodik a természet felett – csak Isten az igazi Úr. Azok, akik félték Istent, megmenekültek, jelezve, hogy az engedelmesség védelmet nyújt. A jégeső csapása, és a fölötte való uralom jelképesen Nut, az égbolt istennője és Osiris, a termékenység istene felett való győzelem. Isten mindenek felett való Úr.

“A szabadságban való élet azt jelenti, hogy Istent minden dolgok Urának látjuk, nem pedig egy egyszerű bálványnak, akit manipulálhatunk.” (Részlet az Exodus 90-ből) A jégesőt villámló tűz is kísérte és ez a sajátos - még sosem látott - kombináció, ami megrendíti a Fáraót az Úr hatalma előtt. A Fáraó megvallja saját és népe bűnét, és elismeri Jahve hatalmát. De valójában nem őszintén, hanem inkább csak egy módot keres, hogy kikerüljön szorult helyzetéből. Amint a jégeső eláll, visszatér konokságához és hajthatatlan. Mózes átlátja, hogy a fennkölt szavak mögött még nincs igazi istenfélelem.

“Érdemes odafigyelnünk a Fáraó hozzáállására, mert sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Sokan, köztük keresztények is, hisznek Isten létezésében és elismerik az Ő hatalmát, de kapcsolatuk vele leginkább arról szól, hogy elkerüljék a bajt. Nincs bennük valódi szeretet az Úr iránt, és nem félik Őt – márpedig a bibliai értelemben vett istenfélelem azt jelenti, hogy felismerjük, ki Ő, és örömmel engedelmeskedünk neki. Amikor nehézségekkel szembesülnek, buzgón imádkoznak, de amint elmúlik a vihar, folytatják életüket, elfelejtik az imáikat, és alig gondolnak Istenre. Úgy bánnak vele, mintha egy háziállat lenne, akit ketrecben tartanak. Amikor szükségük van rá, kiengedik a ketrecből, hogy megoldja a problémáikat, de amint megszűnik a szükség, visszateszik a ketrecbe, és megfeledkeznek róla. Ez azonban nem így működik. Isten mindig Úr, és soha nem fogja megengedni, hogy pusztán eszközként bánjunk vele, amit csak a saját céljaink érdekében használunk.” (Részlet az Exodus 90-ből)

Az ember elvakult gőgjében még Istent is arra akarja használni, hogy saját akaratának elérésére kicsikarhasson belőle valamit. Ha a valódi szabadság útját szeretnénk járni, nem csak akkor fordulunk hozzá, ha kell valami, hanem elkezdjük szeretni Őt önmagáért, mert felismertük, hogy nincs élet nélküle. “Istent teljes szívünkkel, elménkkel, lelkünkkel és erőnkkel szeretni a tökéletes szabadsághoz vezető út. A paradoxon az, hogy amikor mindent Istennek adunk, és semmit sem várunk cserébe, Ő bőségesen elhalmoz minket ajándékaival.” (Részlet az Exodus 90-ből) 

Imádkozz ma azért, hogy elengedd ezt a manipulálásra való hajlamot, és teljesen bízz Istenben, átadva magadat az Ő uralmának életed felett!

“Isten szól Mózeshez, kéri, hogy figyelmeztesse a Fáraót és az ő népét tetteik következményére. Emberek kizsákmányolása, szabad mozgásának korlátozása, nem beszélve gyermekeik meggyilkolása olyan bűn, amelynek következménye lesz. Mózes, Áronnal bátran odaáll és figyelmezteti a Fáraót tettei következményére... Mózes nem veszekedik, nem szidja, mocskolja a fáraót, egyszerűen bátran, a következményektől nem félve elmondja, hogy a rabságban tartott népet el kell engedni, mert másképp ezek és ezek a dolgok fognak történni.” (Csaba Testvér) 

Irgalmas Isten kontra büntető isten

Amikor Isten nem ment meg bűneink következményeitől, abban is az Ő irgalma munkálkodik. Azt jelenti, hogy még nem mondott le rólunk. Isten “javíthatatlan” optimista: bízik abban, hogy tanulni fogunk hibáinkból, s ezért olykor megengedi, hogy megfizessük a “tanulópénzt”. Az Úr nem mindig hárítja el a bűn következményeit, de ez nem kegyetlenségének, hanem nagyrabecsülésének és “hajthatatlan” irgalmának a jele: kész újra és újra bajlódni velünk, mígnem a lelkünket kifényesíti és menyországkész állapotra nem hozza Krisztus által. Sajnos nehezen tanulunk. Istennek még a figyelmeztetésében is az a szándék lelhető fel, hogy még az ellenséges Fáraót is meg akarja menteni a bűn katasztrófális következményeitől. Sokan azt gondolják Istenről, hogy csak azokat szereti, akik jók és őket is csak addig, amíg jók. Egy szigorú, büntető, sőt könyvelő istent képzelnek el, aki olyan mint egy rossz tanár, aki könyörtelenül lecsap a legkisebb hibára is és mindenért bekönyveli az elégtelent. Azt mondják Isten szeret, de csak feltételesen. Pedig Isten feltétel nélkül szeret minden embert. Isten nem azért szeret, mert Te jó vagy, hanem mert Ő jó. Ez a természete: nem tud nem szeretni. Nem korlátozza vagy szünteti meg szeretetét a te bűnöd. Isten szeretete olyan mint a Nap. A Nap nem tud nem sütni, de a Föld tud hátat fordítani a Napnak. Ha nem érzed Isten szeretetét, akkor még vagy nem tudsz benne hinni, vagy a Sátán hazugságaival elhitette veled, hogy Isten elfordult tőled, miközben ez soha nem történhet meg. Egy dolog történhet, hogy te fordítottál hátat neki. Fordulj most Isten szeretete felé, állj bele az Ő irgalmasságának sugaraiba! Ha már gyónhatsz, akkor a nagyböjtben gyónj meg! És ismerd meg, sőt tapasztald meg saját bőrödön a büntető és könyvelő isten helyett (aki csak erkölcsi teljesítményeid esetén szeret) az

IRGALMAS ATYÁT, aki feltétel nélkül szeret.

Nem Isten fordított hátat a Fáraónak, hanem a Fáraó fordított hátat Istennek és Isten ennek a következményeitől akarja megmenteni ezt a megkeményedett szívű embert. Sajnos nehezen hagyja. A csapásokat nem helyes úgy értelmezni, mint amit Isten közvetlenül akar, vagy ránk bocsát, hanem amit közvetve megenged, s amit önmagunk vagy egymás fejére hozunk azzal, hogy felborítottuk az Istennel, egymással, önmagunkkal és a teremtett világgal való harmóniát. A tíz csapás történetének sem az a mondanivalója, hogy Isten bosszút áll a Fáraón és csapásokkal bünteti, hanem épp az ellenkezője, vagyis akkor értjük helyesen, ha szimbolikusan értelmezzük azokat: Isten még a vele szembeszegülő emberért is mindent elkövet, hogy letérítse bűnös útjáról, aminek előbb vagy utóbb benne rejlő, vagyis a bűnös út természetéből, továbbá kapcsolataink és a teremtett világ rendjéből (és nem Istenből magából) fakadó csapások lesznek a következményei, melyeket Isten megenged. (Lásd: az ózonréteget sem Isten lyukasztotta ki, hanem ez emberi mértéktelenség bűne). A történet azt hangsúlyozza, hogy az Úr megbocsát nekünk, amikor bűnbánó szívvel visszatérünk hozzá és olykor bűneink pusztító következményeit is elhárítja könyörgésünkre (lásd a Fáraót), de vigyáznunk kell, nehogy visszaéljünk irgalmával, elbizakodottá és hanyaggá tegyen minket ez a nagy ajándék. Sajnos legtöbb gondot mi okozzuk saját magunknak, akkor, amikor makrancos gyerekként a bennünket végtelenül szerető Isten akarata ellen tusakodunk. Egyiptom királya ugyan megkeményedett, de az Ó és az Újszövetségben sokan komolyan vették a prófétai szót és megtértek.

“Arra buzdítalak, hogy ott ahol élsz, nagy alázattal próbálj meg Mózesként szólni a testvéreidhez. Lehet, hogy rég látsz a családban, a munkahelyen, az egyházközségben olyan dolgokat, amelyek nem Isten akarata szerintiek. Közömbös tapintattal ne mondd, hogy mások dolgába nem illik beleszólni, ne falazz a bűnnek, hanem diszkréten, négyszemközt, de határozottan figyelmeztesd testvéredet tettei következményére. Jézus szavai adjanak erőt: "Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen." (Lk 15,7). Testvéredet ha jó szándékkal, bölcsen figyelmezteted, akkor remélhetőleg egy jó baráttal több lesz, de ha nem inted meg, Isten a vérét számon kéri rajtad.

Ne csak csodáljuk Mózest, hanem öltsük magunkra szép, nemes vonásait is, a XXI. században!” (Csaba Testvér)

Imádkozzunk!

“Uram, Te kerestél engem, hogy elvezess a Veled való közösségbe. Mégis bálványokat csináltam magamnak, földi dolgokat helyeztem föléd, abban a hitben, hogy azok megadják nekem azt, amire vágyom. Itt állok most előtted, Uram. Vidd végbe bennem, szeretteimben a Te művedet! Alakíts át minket ezen a nagyböjti úton, és formálj minket olyan emberré, amilyennek teremtettél minket, hogy úgy szeressünk téged, ahogyan megérdemled! Ezt kérem a Te Legszentebb nevedben, Jézus. Ámen.” (Ima részlet az Exodus 90-ből)

Napi “Carlo”

Carlo számára, ahogy Szent Ferenc a szó szoros értelmében tette, a szentség az önmagunk levetkőztetését jelentette: 

„A szentség nem a hozzáadás, hanem a kivonás művelete: kevesebbet hagyok magamból, hogy teret kapjon Isten.”

Carlo egy metaforával segít ezt megérteni, hogy miért:

Ahhoz, hogy a magasba emelkedhessen, a hőlégballonból ki kell dobni a benne levő súlyokat, akárcsak a léleknek, akinek ahhoz, hogy felemelkedhessen a mennybe, el kell távolítania azokat a kis súlyokat, amelyeket bocsánatos bűnöknek neveznek. Végképp, ha halálos bűn történik, ilyenkor a lélek a földre zuhan. A gyónás olyan, mint a tűz a léggömb alatt, amely képessé teszi a lelket újra felemelkedni... Fontos, hogy gyakran járjunk gyónni, mert a lélek nagyon sok összetevős.

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás) 

                                                                                                       Írta és összeállította: Farkas László

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 9,1-12

Ezután az Úr így szólt Mózeshez: „Menj a fáraóhoz és mondd meg neki: ezt üzeni az Úr, a héberek Istene: engedd szabadon népemet, hogy áldozatot mutasson be nekem. Ha nem engeded el, hanem továbbra is fogva tartod, akkor az Úr keze, mint pusztító járvány, ránehezedik nyájaidra, amelyek a mezőn vannak: a lovakra, a szamarakra, a tevékre, a szarvasmarhákra és a juhokra. De az Úr megkülönbözteti az izraeliták állatait az egyiptomiak állataitól. Az izraelitákéból egy sem vész el.” Az Úr az időt is meghatározta; ezt mondta: „Holnap hozza ezt az Úr az országra.” Másnap az Úr meg is tette. Az egyiptomiak minden állata elpusztult, de az izraeliták állatai közül egy sem hullott el. A fáraó ellenőriztette a dolgot: az izraeliták nyájaiból valóban egy sem pusztult el. A fáraó ennek ellenére megátalkodott és nem bocsátotta el a népet.

Az Úr így szólt Mózeshez és Áronhoz: „Vegyetek egy tele marék hamut a kemencéből, és Mózes a fáraó előtt szórja az ég felé. Finom porrá válik egész Egyiptom felett, és kelevényt okoz emberen és állaton, amely mint a fekély, felfakad.” Ők tehát vették a hamut a kemencéből, a fáraó elé léptek és Mózes az ég felé szórta. Erre kelevények keletkeztek, amelyek emberen és állaton, mint a fekély, felfakadtak. A varázslók a kelevényeik miatt nem is állhattak Mózes elé, mivel a kelések a varázslókon és minden egyiptomin kifakadtak. Az Úr azonban megkeményítette a fáraó szívét: nem hallgatott rájuk, ahogy azt az Úr előre megmondta.

Gondold át!

5. és 6. CSAPÁS: Dögvész és fekélyek, és a mögötte lévő téveszme: “Isten nem enged szenvedést a jók életébe, hanem garantálja a sikert”.

Hamis istenkép: Az a téves gondolat, hogy Isten ott van, ahol erő, gazdagság és befolyás van. Az egyiptomiak hatalmuk és katonai erejük miatt hitték magukat legyőzhetetlennek. Téves az az elképzelés is, hogy ha valaki hisz Istenben, akkor nem érheti betegség vagy fájdalom. Téves az az elképzelés is, hogy Isten csak a jókat, erényeseket, tökéleteseket szereti. Egy ilyen isten könyörtelen és kíméletlen Isten lenne, akinél nincs irgalom.

Lerombolás: A dögvész a Fáraó gazdaságát sújtotta, és megmutatta, hogy minden földi hatalom múlandó. A Fáraó varázslói – akik hatalommal rendelkeztek – maguk is fekélyeket kaptak, jelezve, hogy senki sem mentes a szenvedéstől. A keresztény hit szerint a szenvedésnek lehet megtisztító ereje is. A fekély a benső bűn külső jele. A testet borító fekélyek annak a jelei, hogy a bűn nemcsak belső romlást okoz, hanem végül a külső életre is hatással lesz. A fekélyek szimbolizálhatják a bűn által megrontott emberi természetet is. A dögvész csapása az egyiptomiak állatait sújtotta, míg Izrael állatai érintetlenek maradtak. Ez azt mutatja, hogy Isten igazságos ítéletet hoz, és megkülönbözteti az igazakat a bűnösöktől.

“Isten azon munkálkodik, hogy elpusztítsa bálványainkat. Az egyiptomi népre zúdított csapások nem csupán rájuk sújtottak le, hanem mélyebb értelemben Isten szellemi harcot vívott Egyiptom istenei ellen. Az egyiptomiak állataikat istenekként tisztelték, és úgy hitték, hogy sok állat az isteni lényeg megnyilvánulása. Amikor Isten megölte az állataikat, szimbolikusan szembeszállt Egyiptom isteneinek uralmával.” (Részlet az Exodus 90-ből) A dögvész Hathor és Apisz, a szarvasmarha-istenségek hatalmának megsemmisítését jelképezi, a fekélyek Imhotep, az orvoslás istene hatalmának semmivé tételét. Jahve” újra világossá tette, hogy Ő az igazi Úr, aki jogos igényt formál az uralomra. Amikor fekéllyel sújtotta az embereket és a jószágokat, Isten megalázta az egyiptomi istenek büszkeségét, olyannyira, hogy még a varázslók, az istenek szolgái sem tudtak Mózes elé állni. (Részlet az Exodus 90-ből) A dögvész előre jelzi, hogy a régi élet elkezd szétesni és Isten valami újat készít a fekélyek jelképezik a bűn romboló hatását, amelynek hatása sokszor testileg is érzékelhetővé válik (pl. szenvedélybetegségek).

“Miért üldözi az Úr ilyen könyörtelenül ezeket a hamis isteneket? Mert rabszolgaságba taszították az Ő népét… Itt kezdi el azt a nagy felszabadító hadjáratot, amelynek csúcspontja Krisztusban teljesedik be, aki végül legyőzi az emberi nem ellenségét…” (Részlet az Exodus 90-ből) 

Végül bármilyen meglepő, a 10 csapás Isten türelmét, hosszantűrését és irgalmát mutatja még a Fáraó, vagyis népének ellensége irányában is. A Fáraó - mint ember - mindig kap egy új esélyt a megtérésre. Isten többször rendkívüli közbelépésével, Mózes könyörgésére leveszi az egyiptomiakról a csapások átkát, amit saját bűneikkel - és a Fáraó keményszívűségével - idéztek elő. Nem Isten az oka a csapásoknak, hanem az emberi bűn és megátalkodottság, aminek a következményei egy ponton túl már nem visszatarthatók és Isten engedi rázúdulni a Fáraóra, de mindig kap egy új esélyt. Ha Isten még emberi ellenségein is könyörül, akkor hogyan szűnne meg az Ő irgalma “azokon, kik őt félik”. (Zsolt 103,11) “Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Most, hogy vére árán igazzá lettünk, mennyivel inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, amikor ellenségei voltunk, kiengesztelődtünk Istennel Fia halála árán, akkor, miután kiengesztelődtünk, még inkább üdvözíteni fog az ő élete által.” (Róm 5,8-10)  

Könyörtelen kontra könyörülő Isten

Tanúságtétel: A saját tapasztalatommal folytatom, hogy kamaszkoromban nekem nem volt könnyű, mert eléggé későn serdültem és ezért kisebbrendűségi érzés alakult ki bennem. A fiúk mind magasabbak voltak nálam. Azért imádkoztam Istenhez, hogy nőjek meg én is. Sokáig nem sikerült, hetedikben már majdnem az utolsó voltam a tornasorban, nagyon nehéz volt. 3 évet kellett rá várni, hogy végre megnőjek. Tizedikes voltam, amikor megindultam a növésben. Végül - mint látjátok - elég jól sikerült. Talán túlontúl jól is, mert most meg mindenhol bevágom a fejem, ahol alacsony átjárók vannak. Nagyon érzékeny lelkű kamasz srác voltam. Nagyon érzékenyen érintett a rossz, főleg az, amit én csináltam és amikor bűnt követtem el, akkor nagyon utáltam magamat. Kicsit talán ilyen bírói istenképem volt mint amit a 10 csapásból is tévesen kikövetkeztetnek egyesek. Egy büntető istenben hittem. Úgy éreztem, hogy az Isten már nagyon sok fekete pontot bejegyzett nekem és szerintem már nem sok húzásom van hátra, mert hamarosan kipontozódok. Ráadásul egy Jehova tanúval találkoztam a vonaton, aki megmondta - a Szentírásból kiragadott mondatokat idézgetve -, hogy ha valaki egyszer már bocsánatot kért és nyert az Istentől, de aztán újra elhagyja Őt, akkor nincs még egyszer bűnbocsánat. És én még nem ismertem akkor a Bibliát és annyira kétségbe voltam esve, hogy hazamentem imádkozni, hogy „Te, Jóisten! Én valóban elkárhozok? Rám nehezedett egy kétségbeesett félelem. Belegondoltam, hogy én már hányszor voltam gyónni, és valószínűleg jövő héten is elmegyek ugyanazokkal a visszatérő bűnökkel. Éreztem ugyan, hogy nekem erre szükségem van, mert annyira érzem, hogy enélkül még mélyebbre esek. Szükségem van újra és újra az Isten kegyelmére, de most elszomorodtam, mert lehet, hogy hiába, hiszen úgysincs esélyem. Éreztem, hogy Isten kegyelme nélkül, ha Ő ebből egyszer ki nem emel én mindig csak hiába ígérem meg az Istennek, hogy a bűnt kerülöm, mert mindig újra elesek, ugyanazokkal a dolgokkal. Szégyelltem magam és fúrtam bele magam a földbe. Soha nem felejtem el azt a tapasztalatot, hogy akkor elkezdtem olvasni a Szentírást, azzal a vággyal, hogy megismerjem az Istent és meghalljam a válaszát, hogy elfogad-e ezek után is, szeret-e még engem, van-e számomra még irgalom úgy is, hogy úgy tűnik, magam erejéből képtelen vagyok megváltozni. Elmondtam az Istennek, hogy nekem biztos már nem sok dobásom van, és tudom, hogy nem is érdemelném. Ráadásul ez a Jehova tanúja azt mondta, hogy aki már egyszer megbánta a bűneit és utána újra vétkezik, annak számára nincsen bűnbocsánat, én meg azt érzem, hogy olyan gyenge vagyok, hogy még azt sem tudom megígérni, hogy többé nem esek vissza ugyanazokba a bűneimbe, amiket meggyóntam. Így aztán szörnyen éreztem magam. Féltem, hogy elkárhozok. Megkérdeztem Isten válaszát a Szentíráson keresztül, hogy ezek után van e számomra bocsánat?

Olvastam az Írást, de minden ezen a torz szemüvegen keresztül érkezett el hozzám, mindent ezen a sérült istenképen keresztül hallottam meg belőle. Mígnem egészen belefáradtam. Letettem a Szentírásomat, és Istenhez kiáltottam. És ami akkor történt velem… Még ma is végigfut a hideg a hátamon… Fölálltam a Szentírástól és nem tudom elmagyarázni a tapasztalatot, de a fejem búbjától a lábam ujjáig egy bizsergés járta át a testemet, és a bizonyosság, hogy az Isten akar engem, Isten megbocsát nekem. Nem vet el magától, szeret engem. Egy forróság töltötte el az egész testemet. Isten kilépett az Írás betűiből és belépett a szívembe, még csak szavak sem kellettek hozzá. 

Aztán még sok idő telt el, 18 éves koromban, amikor elmentem egy Szentlélek Szemináriumra és ott újra ez volt a feladat, hogy minden nap vedd kezedbe a Szentírást. Tartottam tőle, hogy megint idegennek fogom találni azokat a szavakat. Minden nap egy kijelölt szentírási szakaszon elmélkedtünk. Emlékszem erre a szakaszra, amit korábban nem tudtam közel engedni magamhoz: „ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó, s ha olyan vörösek is mint a bíbor, olyanok lesznek mint a gyapjú”. Ezek az igék most nagyon szabadítóan hatottak rám (Iz 1,18). Izajás megüzeni azoknak az embereknek, akik Isten iránti hűtlenségük miatt letörten és csüggedten éltek, hogy van számukra szabadulás. És neked is megüzeni ma, hogy van számodra is szabadulás: „ne félj mert megváltottalak, ne félj mert neveden szólítottalak, az enyém vagy” (Iz 43,1). Ez az, ami hatalmas erővel hatott rám ezen a lelkigyakorlaton. „Drága vagy nekem, becses vagy nekem, és szeretlek” (Iz 43,4) - mondta nekem, és amikor kezdtem elhinni Istennek, hogy ő nem azért szeret mert én jó vagyok, hanem mert ő jó, ez az egész a húsomba hatolt. Annak a bizonyossága, hogy az Úr engem elfogad olyannak, amilyen vagyok, és nem csak akkor, amikor jó vagyok. Az ő szeretete nincs feltételekhez kötve, hanem egy Atyának a szeretete. Ez a természete, nem tud nem szeretni. Szeret, mert az övé vagyok. „Ne félj, mert megváltottalak, ne félj, mert neveden szólítottalak, az enyém vagy”. Egy Atya nem tudja nem szeretni a gyermekét, egy Atya nem akarja elkárhoztatni a gyerekét. Nem fekete pontokat irkál a gyerekének, hanem gyönyörködik benne. Nem a teljesítményem miatt, hanem önmagamért szeret. Azért, aki vagyok. 

Sokáig azt hittem, hogy az, hogy Isten szereti a világot azt jelenti, hogy szereti a jókat és az erényeseket, de a bűnösöket nem. Mindig azt hittem, hogy meg kell javulnom ahhoz, hogy az Isten szeressen. Ezért mindenben ki akartam tűnni: kitűnő tanuló voltam, kiváló sportoló, de bizonyos dolgokban újra és újra kudarcot vallottam. Mivel saját erőmből nem tudtam megváltozni, ezért elfogadhatatlannak éreztem magam. És az volt a szabadulás, mikor rájöttem, hogy nem azért megyünk gyónni, hogy megígérjük az Istennek, hogy “ezentúl tökéletesek leszünk”, és többé “tutti” nem vétkezünk, hanem azért, mert szükségünk van rá. Elismerjük: “nélküled nem tudok megváltozni, Uram”, és elfogadjuk “tudom, hogy szeretett bűnös vagyok”. Amikor gyónok, azt a hitemet fejezem ki, hogy Atyám van. Atyám az Isten, aki ismer és pontosan tudja, hogy nem mindig sikerül egész szívvel újra kezdenem, valamikor újra el fogok esni, de Ő mégis szeret, és - ha még nincs is tökéletes bánatom, csak töredékes az már egy jó kezdet - Ő belém veti a bizalmát és megnyugtat, biztat hogy az ő irgalmából egyszer talpra fogok kelni, mert én több vagyok, mint a bűneim. Isten szeretett fia vagyok, ezért teljes szívemből válaszolni akarok az ő szeretetére, azzal is, hogy ellene mondok a bűnnek és mindig újra kezdek, ha elestem. Ha nagyon pofára esek, nem halogatom egy percig sem a Szentgyónást és nem várom meg, amíg tökéletes lesz a bánatom, mert akkor épp attól vágom el magam, hogy biztatásától és irgalmas ölelésétől - amit a Bűnbocsánat szentségében nyújt - elessem. Gyengeségem alázatra, irgalma bizalomra tanít, szentsége bátorrá tesz.

Az Úr ellenáll a gőgösöknek, de felemeli az alázatosakat. Sokan azért nem gyónnak, mert nem tudják tökéletesen megígérni Istennek, hogy nem követik el többé a szokásos bűneiket. Nem állhat emögött éppen az alázat hiánya és az a gőgös elképzelés, mintha saját egyszeri nagy elhatározásunk bármikor elég lenne ahhoz, hogy megváltozzunk? Nem lehet, hogy éppen azért rendelte az Úr a gyógyulás szentségeként a Szentgyónást, hogy az újabb és újabb feloldozások erejéből végül egyszer csak képesek legyünk leoldódni a visszatérő bűneink láncáról. Ha a választott nép nem indul el a szabadulás útján már akkor, amikor még visszakívánkozott a húsos fazekak mellé, akkor sosem lett volna szabaddá. Ha majd csak akkor jövünk el gyónni, amikor már egyáltalán nem kívánkozunk vissza bűneink moslékos vödréhez és rabszolgaságához, akkor lehet, hogy sosem válunk azok hatalmától szabaddá. Ha pedig már nem volnának bűnös vágyaink, s nem kívánnánk olykor a rosszat, akkor már nem is kellene gyónnunk többé, mert az azt jelentené, hogy már szentek vagyunk. 

Csakis egy könyörtelen démon-isten hazudhatja azt nekünk: minek is jönnél gyónni, ha tudod, hogy újra el fogsz esni. Nem azoknak való a gyónás, akik tudják, hogy nem fognak elesni, hanem, akik nem szeretnék megbántani az Istent, de félnek, hogy újra el fognak esni, mert érzik a gyengeségüket. Nem azoknak való, akik meg tudják ígérni, hogy ezentúl szentek lesznek, hanem, akik tudják, hogy Isten kegyelme nélkül nem tudnak talpon maradni egy percig sem. Ha Isten még az ellenségének, a megátalkodott szívű Fáraónak is újra és újra esélyt ad a megtérésre és változásra, akkor mennyivel inkább azoknak, akik szeretjük Őt. Ne féljünk tehát, ha egy növekvő szabadság felé csak botladozva vagy megpróbáltatások között tudunk haladni! Semmilyen ürüggyel ne dobjuk le magunkról a rendszeres gyónás “igáját”!

“Olyan emberek vesznek körül minket, akik azt gondolják, hogy akkor a legszabadabbak, ha azt tehetnek, amit akarnak és amikor csak akarják, illetve amikor semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy azonnali késztetéseiket vagy vágyaikat kövessék. De ez nem a szabadság útja, ez a rossz vágyaink rabságának ösvénye. Az igazi szabadság mindig a helyesen gyakorolt fegyelem gyümölcse… Ha egy hangszeren szeretnénk játszani, el kell köteleződnünk a gyakorlás fegyelme mellett. Ha termékeny kapcsolatot szeretnénk a feleségünkkel és boldog családot szeretnénk kialakítani, alá kell vetnünk magunkat annak a fegyelemnek” (Részlet az Exodus 40-ből), hogy tiszteletben tartjuk a kapcsolat törvényszerűségeit, valamint állhatatosak maradunk a figyelmes szeretetben.

Jézus “először szabadságot ígér: „Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36). Ezután követőit „tanítványoknak" [disciples] nevezi, ami azt jelenti: „akik a fegyelem [discipline] alatt állnak.” Azt mondja nekünk, hogy vegyük magunkra az Ő igáját – a fegyelem igáját –, mert ez nyugalmat hoz a lelkünknek.” (Részlet az Exodus 90-ből) Vállaljuk elszántan a szabadsághoz szükséges fegyelmet! Az eredmény a béke és az öröm növekedése lesz

Imádkozzunk!

“Uram, vágyom a szabadságra, amelyet oly nagyon szeretnél megadni nekem. Segíts, hogy magamra vegyem igádat, elfogadjam fegyelmedet, és a szabadság felé vezető úton haladjak! Szabadíts meg azoktól az istenektől, amelyeket magamnak teremtettem, azoktól a dolgoktól, amelyek beteljesedést ígérnek, de ürességhez vezetnek! Szükségem van rád, Uram, és hozzád jövök, mint legmélyebb vágyaim beteljesedéséhez. Ez az Exodus utazás nyisson meg engem arra, hogy befogadjam azt a sok kegyelmet, amelyet számomra és szeretteim számára tartogatsz. Áldj meg minket, és vezess el minket együtt a nyugalomhoz és beteljesüléshez, amelyet csak Te adhatsz! Ezt kérem Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.” (Ima az Exodus 90-ből)

Napi “Carlo”

Carlo milánói plébániatemplomának, a Santa Maria Segretának a papja, akinél rendszeresen gyónt, tanúsítja Carlo azon vágyát, hogy egyesüljön Jézussal azáltal, hogy szembesül a hibáival, amelyekkel küszködött, mint például a torkossággal vagy a figyelemeltereléssel amikor az iskolában volt vagy a rózsafüzér imádkozása közben: Kivételesen őszinte, igazán tiszta fiú volt. Mindenben fejlődni vágyott... Hogy hálát adjon az Úrnak, és egyre készebbnek érezze magát a fejlődésre, minden héten részesült a kiengesztelődés szentségében, szívesen hallgatta az Úr irgalmas, feloldozó hangját. 

Carlo különösen is bízott Isten végtelen irgalmában. Hálószobájában az irgalmas Jézus képét és a prágai kisded Jézus szobrát őrizte. Megragadta Jézusnak Fausztina Nővéren keresztül adott üzenete:

“Kívánom, hogy az Irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, főleg a szegény bűnösök részére. (...) a kegyelmek egész tengerét árasztom minden lélekre, aki irgalmam forrásához közelít. Az a lélek, aki gyónáshoz és szentáldozáshoz járul, teljes bűnbocsánatot nyer, és mentesül a büntetés alól. Ezen a napon nyitva állnak Isten zsilipjei, melyeken keresztül a kegyelmek folynak. Egy lélek se féljen közeledni hozzám, még ha a bűnei skarlátvörösek lennének is” (Napló, 699).

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás) 

                                                                                                       Írta és összeállította: Farkas László