Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 9,1-12
Ezután az Úr így szólt Mózeshez: „Menj a fáraóhoz és mondd meg neki: ezt üzeni az Úr, a héberek Istene: engedd szabadon népemet, hogy áldozatot mutasson be nekem. Ha nem engeded el, hanem továbbra is fogva tartod, akkor az Úr keze, mint pusztító járvány, ránehezedik nyájaidra, amelyek a mezőn vannak: a lovakra, a szamarakra, a tevékre, a szarvasmarhákra és a juhokra. De az Úr megkülönbözteti az izraeliták állatait az egyiptomiak állataitól. Az izraelitákéból egy sem vész el.” Az Úr az időt is meghatározta; ezt mondta: „Holnap hozza ezt az Úr az országra.” Másnap az Úr meg is tette. Az egyiptomiak minden állata elpusztult, de az izraeliták állatai közül egy sem hullott el. A fáraó ellenőriztette a dolgot: az izraeliták nyájaiból valóban egy sem pusztult el. A fáraó ennek ellenére megátalkodott és nem bocsátotta el a népet.
Az Úr így szólt Mózeshez és Áronhoz: „Vegyetek egy tele marék hamut a kemencéből, és Mózes a fáraó előtt szórja az ég felé. Finom porrá válik egész Egyiptom felett, és kelevényt okoz emberen és állaton, amely mint a fekély, felfakad.” Ők tehát vették a hamut a kemencéből, a fáraó elé léptek és Mózes az ég felé szórta. Erre kelevények keletkeztek, amelyek emberen és állaton, mint a fekély, felfakadtak. A varázslók a kelevényeik miatt nem is állhattak Mózes elé, mivel a kelések a varázslókon és minden egyiptomin kifakadtak. Az Úr azonban megkeményítette a fáraó szívét: nem hallgatott rájuk, ahogy azt az Úr előre megmondta.
Gondold át!
5. és 6. CSAPÁS: Dögvész és fekélyek, és a mögötte lévő téveszme: “Isten nem enged szenvedést a jók életébe, hanem garantálja a sikert”.
Hamis istenkép: Az a téves gondolat, hogy Isten ott van, ahol erő, gazdagság és befolyás van. Az egyiptomiak hatalmuk és katonai erejük miatt hitték magukat legyőzhetetlennek. Téves az az elképzelés is, hogy ha valaki hisz Istenben, akkor nem érheti betegség vagy fájdalom. Téves az az elképzelés is, hogy Isten csak a jókat, erényeseket, tökéleteseket szereti. Egy ilyen isten könyörtelen és kíméletlen Isten lenne, akinél nincs irgalom.
Lerombolás: A dögvész a Fáraó gazdaságát sújtotta, és megmutatta, hogy minden földi hatalom múlandó. A Fáraó varázslói – akik hatalommal rendelkeztek – maguk is fekélyeket kaptak, jelezve, hogy senki sem mentes a szenvedéstől. A keresztény hit szerint a szenvedésnek lehet megtisztító ereje is. A fekély a benső bűn külső jele. A testet borító fekélyek annak a jelei, hogy a bűn nemcsak belső romlást okoz, hanem végül a külső életre is hatással lesz. A fekélyek szimbolizálhatják a bűn által megrontott emberi természetet is. A dögvész csapása az egyiptomiak állatait sújtotta, míg Izrael állatai érintetlenek maradtak. Ez azt mutatja, hogy Isten igazságos ítéletet hoz, és megkülönbözteti az igazakat a bűnösöktől.
“Isten azon munkálkodik, hogy elpusztítsa bálványainkat. Az egyiptomi népre zúdított csapások nem csupán rájuk sújtottak le, hanem mélyebb értelemben Isten szellemi harcot vívott Egyiptom istenei ellen. Az egyiptomiak állataikat istenekként tisztelték, és úgy hitték, hogy sok állat az isteni lényeg megnyilvánulása. Amikor Isten megölte az állataikat, szimbolikusan szembeszállt Egyiptom isteneinek uralmával.” (Részlet az Exodus 90-ből) A dögvész Hathor és Apisz, a szarvasmarha-istenségek hatalmának megsemmisítését jelképezi, a fekélyek Imhotep, az orvoslás istene hatalmának semmivé tételét. Jahve” újra világossá tette, hogy Ő az igazi Úr, aki jogos igényt formál az uralomra. Amikor fekéllyel sújtotta az embereket és a jószágokat, Isten megalázta az egyiptomi istenek büszkeségét, olyannyira, hogy még a varázslók, az istenek szolgái sem tudtak Mózes elé állni. (Részlet az Exodus 90-ből) A dögvész előre jelzi, hogy a régi élet elkezd szétesni és Isten valami újat készít a fekélyek jelképezik a bűn romboló hatását, amelynek hatása sokszor testileg is érzékelhetővé válik (pl. szenvedélybetegségek).
“Miért üldözi az Úr ilyen könyörtelenül ezeket a hamis isteneket? Mert rabszolgaságba taszították az Ő népét… Itt kezdi el azt a nagy felszabadító hadjáratot, amelynek csúcspontja Krisztusban teljesedik be, aki végül legyőzi az emberi nem ellenségét…” (Részlet az Exodus 90-ből)
Végül bármilyen meglepő, a 10 csapás Isten türelmét, hosszantűrését és irgalmát mutatja még a Fáraó, vagyis népének ellensége irányában is. A Fáraó - mint ember - mindig kap egy új esélyt a megtérésre. Isten többször rendkívüli közbelépésével, Mózes könyörgésére leveszi az egyiptomiakról a csapások átkát, amit saját bűneikkel - és a Fáraó keményszívűségével - idéztek elő. Nem Isten az oka a csapásoknak, hanem az emberi bűn és megátalkodottság, aminek a következményei egy ponton túl már nem visszatarthatók és Isten engedi rázúdulni a Fáraóra, de mindig kap egy új esélyt. Ha Isten még emberi ellenségein is könyörül, akkor hogyan szűnne meg az Ő irgalma “azokon, kik őt félik”. (Zsolt 103,11) “Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Most, hogy vére árán igazzá lettünk, mennyivel inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, amikor ellenségei voltunk, kiengesztelődtünk Istennel Fia halála árán, akkor, miután kiengesztelődtünk, még inkább üdvözíteni fog az ő élete által.” (Róm 5,8-10)
Könyörtelen kontra könyörülő Isten
Tanúságtétel: A saját tapasztalatommal folytatom, hogy kamaszkoromban nekem nem volt könnyű, mert eléggé későn serdültem és ezért kisebbrendűségi érzés alakult ki bennem. A fiúk mind magasabbak voltak nálam. Azért imádkoztam Istenhez, hogy nőjek meg én is. Sokáig nem sikerült, hetedikben már majdnem az utolsó voltam a tornasorban, nagyon nehéz volt. 3 évet kellett rá várni, hogy végre megnőjek. Tizedikes voltam, amikor megindultam a növésben. Végül - mint látjátok - elég jól sikerült. Talán túlontúl jól is, mert most meg mindenhol bevágom a fejem, ahol alacsony átjárók vannak. Nagyon érzékeny lelkű kamasz srác voltam. Nagyon érzékenyen érintett a rossz, főleg az, amit én csináltam és amikor bűnt követtem el, akkor nagyon utáltam magamat. Kicsit talán ilyen bírói istenképem volt mint amit a 10 csapásból is tévesen kikövetkeztetnek egyesek. Egy büntető istenben hittem. Úgy éreztem, hogy az Isten már nagyon sok fekete pontot bejegyzett nekem és szerintem már nem sok húzásom van hátra, mert hamarosan kipontozódok. Ráadásul egy Jehova tanúval találkoztam a vonaton, aki megmondta - a Szentírásból kiragadott mondatokat idézgetve -, hogy ha valaki egyszer már bocsánatot kért és nyert az Istentől, de aztán újra elhagyja Őt, akkor nincs még egyszer bűnbocsánat. És én még nem ismertem akkor a Bibliát és annyira kétségbe voltam esve, hogy hazamentem imádkozni, hogy „Te, Jóisten! Én valóban elkárhozok? Rám nehezedett egy kétségbeesett félelem. Belegondoltam, hogy én már hányszor voltam gyónni, és valószínűleg jövő héten is elmegyek ugyanazokkal a visszatérő bűnökkel. Éreztem ugyan, hogy nekem erre szükségem van, mert annyira érzem, hogy enélkül még mélyebbre esek. Szükségem van újra és újra az Isten kegyelmére, de most elszomorodtam, mert lehet, hogy hiába, hiszen úgysincs esélyem. Éreztem, hogy Isten kegyelme nélkül, ha Ő ebből egyszer ki nem emel én mindig csak hiába ígérem meg az Istennek, hogy a bűnt kerülöm, mert mindig újra elesek, ugyanazokkal a dolgokkal. Szégyelltem magam és fúrtam bele magam a földbe. Soha nem felejtem el azt a tapasztalatot, hogy akkor elkezdtem olvasni a Szentírást, azzal a vággyal, hogy megismerjem az Istent és meghalljam a válaszát, hogy elfogad-e ezek után is, szeret-e még engem, van-e számomra még irgalom úgy is, hogy úgy tűnik, magam erejéből képtelen vagyok megváltozni. Elmondtam az Istennek, hogy nekem biztos már nem sok dobásom van, és tudom, hogy nem is érdemelném. Ráadásul ez a Jehova tanúja azt mondta, hogy aki már egyszer megbánta a bűneit és utána újra vétkezik, annak számára nincsen bűnbocsánat, én meg azt érzem, hogy olyan gyenge vagyok, hogy még azt sem tudom megígérni, hogy többé nem esek vissza ugyanazokba a bűneimbe, amiket meggyóntam. Így aztán szörnyen éreztem magam. Féltem, hogy elkárhozok. Megkérdeztem Isten válaszát a Szentíráson keresztül, hogy ezek után van e számomra bocsánat?
Olvastam az Írást, de minden ezen a torz szemüvegen keresztül érkezett el hozzám, mindent ezen a sérült istenképen keresztül hallottam meg belőle. Mígnem egészen belefáradtam. Letettem a Szentírásomat, és Istenhez kiáltottam. És ami akkor történt velem… Még ma is végigfut a hideg a hátamon… Fölálltam a Szentírástól és nem tudom elmagyarázni a tapasztalatot, de a fejem búbjától a lábam ujjáig egy bizsergés járta át a testemet, és a bizonyosság, hogy az Isten akar engem, Isten megbocsát nekem. Nem vet el magától, szeret engem. Egy forróság töltötte el az egész testemet. Isten kilépett az Írás betűiből és belépett a szívembe, még csak szavak sem kellettek hozzá.
Aztán még sok idő telt el, 18 éves koromban, amikor elmentem egy Szentlélek Szemináriumra és ott újra ez volt a feladat, hogy minden nap vedd kezedbe a Szentírást. Tartottam tőle, hogy megint idegennek fogom találni azokat a szavakat. Minden nap egy kijelölt szentírási szakaszon elmélkedtünk. Emlékszem erre a szakaszra, amit korábban nem tudtam közel engedni magamhoz: „ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó, s ha olyan vörösek is mint a bíbor, olyanok lesznek mint a gyapjú”. Ezek az igék most nagyon szabadítóan hatottak rám (Iz 1,18). Izajás megüzeni azoknak az embereknek, akik Isten iránti hűtlenségük miatt letörten és csüggedten éltek, hogy van számukra szabadulás. És neked is megüzeni ma, hogy van számodra is szabadulás: „ne félj mert megváltottalak, ne félj mert neveden szólítottalak, az enyém vagy” (Iz 43,1). Ez az, ami hatalmas erővel hatott rám ezen a lelkigyakorlaton. „Drága vagy nekem, becses vagy nekem, és szeretlek” (Iz 43,4) - mondta nekem, és amikor kezdtem elhinni Istennek, hogy ő nem azért szeret mert én jó vagyok, hanem mert ő jó, ez az egész a húsomba hatolt. Annak a bizonyossága, hogy az Úr engem elfogad olyannak, amilyen vagyok, és nem csak akkor, amikor jó vagyok. Az ő szeretete nincs feltételekhez kötve, hanem egy Atyának a szeretete. Ez a természete, nem tud nem szeretni. Szeret, mert az övé vagyok. „Ne félj, mert megváltottalak, ne félj, mert neveden szólítottalak, az enyém vagy”. Egy Atya nem tudja nem szeretni a gyermekét, egy Atya nem akarja elkárhoztatni a gyerekét. Nem fekete pontokat irkál a gyerekének, hanem gyönyörködik benne. Nem a teljesítményem miatt, hanem önmagamért szeret. Azért, aki vagyok.
Sokáig azt hittem, hogy az, hogy Isten szereti a világot azt jelenti, hogy szereti a jókat és az erényeseket, de a bűnösöket nem. Mindig azt hittem, hogy meg kell javulnom ahhoz, hogy az Isten szeressen. Ezért mindenben ki akartam tűnni: kitűnő tanuló voltam, kiváló sportoló, de bizonyos dolgokban újra és újra kudarcot vallottam. Mivel saját erőmből nem tudtam megváltozni, ezért elfogadhatatlannak éreztem magam. És az volt a szabadulás, mikor rájöttem, hogy nem azért megyünk gyónni, hogy megígérjük az Istennek, hogy “ezentúl tökéletesek leszünk”, és többé “tutti” nem vétkezünk, hanem azért, mert szükségünk van rá. Elismerjük: “nélküled nem tudok megváltozni, Uram”, és elfogadjuk “tudom, hogy szeretett bűnös vagyok”. Amikor gyónok, azt a hitemet fejezem ki, hogy Atyám van. Atyám az Isten, aki ismer és pontosan tudja, hogy nem mindig sikerül egész szívvel újra kezdenem, valamikor újra el fogok esni, de Ő mégis szeret, és - ha még nincs is tökéletes bánatom, csak töredékes az már egy jó kezdet - Ő belém veti a bizalmát és megnyugtat, biztat hogy az ő irgalmából egyszer talpra fogok kelni, mert én több vagyok, mint a bűneim. Isten szeretett fia vagyok, ezért teljes szívemből válaszolni akarok az ő szeretetére, azzal is, hogy ellene mondok a bűnnek és mindig újra kezdek, ha elestem. Ha nagyon pofára esek, nem halogatom egy percig sem a Szentgyónást és nem várom meg, amíg tökéletes lesz a bánatom, mert akkor épp attól vágom el magam, hogy biztatásától és irgalmas ölelésétől - amit a Bűnbocsánat szentségében nyújt - elessem. Gyengeségem alázatra, irgalma bizalomra tanít, szentsége bátorrá tesz.
Az Úr ellenáll a gőgösöknek, de felemeli az alázatosakat. Sokan azért nem gyónnak, mert nem tudják tökéletesen megígérni Istennek, hogy nem követik el többé a szokásos bűneiket. Nem állhat emögött éppen az alázat hiánya és az a gőgös elképzelés, mintha saját egyszeri nagy elhatározásunk bármikor elég lenne ahhoz, hogy megváltozzunk? Nem lehet, hogy éppen azért rendelte az Úr a gyógyulás szentségeként a Szentgyónást, hogy az újabb és újabb feloldozások erejéből végül egyszer csak képesek legyünk leoldódni a visszatérő bűneink láncáról. Ha a választott nép nem indul el a szabadulás útján már akkor, amikor még visszakívánkozott a húsos fazekak mellé, akkor sosem lett volna szabaddá. Ha majd csak akkor jövünk el gyónni, amikor már egyáltalán nem kívánkozunk vissza bűneink moslékos vödréhez és rabszolgaságához, akkor lehet, hogy sosem válunk azok hatalmától szabaddá. Ha pedig már nem volnának bűnös vágyaink, s nem kívánnánk olykor a rosszat, akkor már nem is kellene gyónnunk többé, mert az azt jelentené, hogy már szentek vagyunk.
Csakis egy könyörtelen démon-isten hazudhatja azt nekünk: minek is jönnél gyónni, ha tudod, hogy újra el fogsz esni. Nem azoknak való a gyónás, akik tudják, hogy nem fognak elesni, hanem, akik nem szeretnék megbántani az Istent, de félnek, hogy újra el fognak esni, mert érzik a gyengeségüket. Nem azoknak való, akik meg tudják ígérni, hogy ezentúl szentek lesznek, hanem, akik tudják, hogy Isten kegyelme nélkül nem tudnak talpon maradni egy percig sem. Ha Isten még az ellenségének, a megátalkodott szívű Fáraónak is újra és újra esélyt ad a megtérésre és változásra, akkor mennyivel inkább azoknak, akik szeretjük Őt. Ne féljünk tehát, ha egy növekvő szabadság felé csak botladozva vagy megpróbáltatások között tudunk haladni! Semmilyen ürüggyel ne dobjuk le magunkról a rendszeres gyónás “igáját”!
“Olyan emberek vesznek körül minket, akik azt gondolják, hogy akkor a legszabadabbak, ha azt tehetnek, amit akarnak és amikor csak akarják, illetve amikor semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy azonnali késztetéseiket vagy vágyaikat kövessék. De ez nem a szabadság útja, ez a rossz vágyaink rabságának ösvénye. Az igazi szabadság mindig a helyesen gyakorolt fegyelem gyümölcse… Ha egy hangszeren szeretnénk játszani, el kell köteleződnünk a gyakorlás fegyelme mellett. Ha termékeny kapcsolatot szeretnénk a feleségünkkel és boldog családot szeretnénk kialakítani, alá kell vetnünk magunkat annak a fegyelemnek” (Részlet az Exodus 40-ből), hogy tiszteletben tartjuk a kapcsolat törvényszerűségeit, valamint állhatatosak maradunk a figyelmes szeretetben.
Jézus “először szabadságot ígér: „Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36). Ezután követőit „tanítványoknak" [disciples] nevezi, ami azt jelenti: „akik a fegyelem [discipline] alatt állnak.” Azt mondja nekünk, hogy vegyük magunkra az Ő igáját – a fegyelem igáját –, mert ez nyugalmat hoz a lelkünknek.” (Részlet az Exodus 90-ből) Vállaljuk elszántan a szabadsághoz szükséges fegyelmet! Az eredmény a béke és az öröm növekedése lesz
Imádkozzunk!
“Uram, vágyom a szabadságra, amelyet oly nagyon szeretnél megadni nekem. Segíts, hogy magamra vegyem igádat, elfogadjam fegyelmedet, és a szabadság felé vezető úton haladjak! Szabadíts meg azoktól az istenektől, amelyeket magamnak teremtettem, azoktól a dolgoktól, amelyek beteljesedést ígérnek, de ürességhez vezetnek! Szükségem van rád, Uram, és hozzád jövök, mint legmélyebb vágyaim beteljesedéséhez. Ez az Exodus utazás nyisson meg engem arra, hogy befogadjam azt a sok kegyelmet, amelyet számomra és szeretteim számára tartogatsz. Áldj meg minket, és vezess el minket együtt a nyugalomhoz és beteljesüléshez, amelyet csak Te adhatsz! Ezt kérem Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.” (Ima az Exodus 90-ből)
Napi “Carlo”
Carlo milánói plébániatemplomának, a Santa Maria Segretának a papja, akinél rendszeresen gyónt, tanúsítja Carlo azon vágyát, hogy egyesüljön Jézussal azáltal, hogy szembesül a hibáival, amelyekkel küszködött, mint például a torkossággal vagy a figyelemeltereléssel amikor az iskolában volt vagy a rózsafüzér imádkozása közben: Kivételesen őszinte, igazán tiszta fiú volt. Mindenben fejlődni vágyott... Hogy hálát adjon az Úrnak, és egyre készebbnek érezze magát a fejlődésre, minden héten részesült a kiengesztelődés szentségében, szívesen hallgatta az Úr irgalmas, feloldozó hangját.
Carlo különösen is bízott Isten végtelen irgalmában. Hálószobájában az irgalmas Jézus képét és a prágai kisded Jézus szobrát őrizte. Megragadta Jézusnak Fausztina Nővéren keresztül adott üzenete:
“Kívánom, hogy az Irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, főleg a szegény bűnösök részére. (...) a kegyelmek egész tengerét árasztom minden lélekre, aki irgalmam forrásához közelít. Az a lélek, aki gyónáshoz és szentáldozáshoz járul, teljes bűnbocsánatot nyer, és mentesül a büntetés alól. Ezen a napon nyitva állnak Isten zsilipjei, melyeken keresztül a kegyelmek folynak. Egy lélek se féljen közeledni hozzám, még ha a bűnei skarlátvörösek lennének is” (Napló, 699).
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László