Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 7,25-29; 8,1-11
Hét nap múlt el azután, hogy az Úr rácsapott a vízre. Ekkor az Úr így szólt Mózeshez: „Menj a Fáraóhoz és közöld vele: Ezt mondja az Úr: engedd szabadon népemet, hogy áldozatot mutasson be nekem. Ha nem engeded, hogy kivonuljanak, akkor Egyiptom egész földjét békával sújtom. Nyüzsögni fognak a folyóban, azután kijönnek és behatolnak a házakba, a hálószobákba, az ágyadra, szolgáidnak és alattvalóidnak a házába, a kemencéibe és dagasztóteknőibe. Sőt, a békák felmásznak rád, szolgáidra és minden alattvalódra.
Az Úr így folytatta Mózesnek: „Parancsold meg Áronnak: nyújtsd ki kezedet a bottal a folyók, a csatornák, és a mocsarak fölé, hogy békák lepjék el Egyiptomot.” Áron kinyújtotta karját Egyiptom vizei fölé, erre előjöttek a békák és elborították Egyiptom földjét. De a varázslók ugyanezt tették tudományukkal, és békákat hoztak Egyiptom földjére.
A Fáraó hívatta Mózest és Áront, s így szólt hozzájuk: „Kérjétek az Urat, hogy vegye el a békákat rólam és népemről, én viszont elengedem a népet, hogy áldozatot mutasson be az Úrnak.” Mózes ezt felelte a fáraónak: „Rendelkezzél velem. Mikor imádkozzam érted, szolgáidért és népedért, melyik időt kell kijelölnöm, hogy a békák tőled, alattvalóidtól és házaitoktól eltávozzanak, s csak a folyóban maradjanak meg?” „A holnapot” – felelte. Ő pedig így folytatta: „Történjék akaratod szerint: ebből majd megtudod, hogy senki sem hasonló Jahvéhoz, a mi Istenünkhöz. A békák eltávoznak tőled házadból, szolgáidtól és népedtől, s csak a folyóban maradnak meg.” Mózes és Áron eljöttek a Fáraótól, Mózes meg az Úrhoz fohászkodott a békák miatt, amellyel elárasztotta a Fáraót. Az Úr meghallgatta Mózes kérését, a békák elpusztultak a házakban, az udvarokon és a földeken. Rakásra hordták őket, s az ország bűzlött tőlük. De amikor a Fáraó látta az enyhülést, újra megkeményedett, s nem akart Mózesre és Áronra hallgatni, ahogy azt az Úr előre megmondta.
Gondold át!
2. Csapás: A békák (Kiv 8:1-15) és a mögötte lévő téveszme: „Isten a saját jólétem és termékeny életem eszköze ”
Hamis istenkép: Az az elképzelés, hogy Isten legfőbb célja a földi jólét és a termékenység biztosítása. Sok ember úgy gondolja, hogy ha Isten létezik, akkor kötelessége földi sikert, anyagi bőséget és szerencsét adni. Ha az ember eredményesnek érzi magát, akkor önmaga csodálatában és bűvkörében él, mint a Fáraó, aki istennek gondolta magát, mert beképzelte magának, hogy ő “nyalta hegyesre a piramist” és ő biztosítja a földi jólétet és a termelékenységet. Ez a kezdetben hiúságunkat legyezgető felelősség azonban egy idő után folytogatóvá kezd válni, mert kényszeresen fenn is kell tartani az elért jólétet, sikert és eredményeket. Ezt azonban csak egy állandó, mindent kontrollálni akaró, másokról a bőrt is lenyúzni akaró, minden áron való görcsös hatalomféltéssel lehet elérni, amely célja érdekében beáldozhatónak tart másokat. Megjelenik egy teljesítmény “isten” képe, melyben a túlzott követelőzés “démoni”. Túl sokak kezdünk lenni és észre sem vesszük. Az ember mindeközben abban a hitben él, hogy az önmagát meghaladó teljesítménnyel “Isten akaratát teljesíti”. A diabolos olyan embereket is kísért ezzel, akiket máshogy nem tud tévútra vezetni, ezért ráveszi őket, hogy mértéktelenül cselekedjék a jót és túlértékeljék felelősségüket. Ilyenkor hajlamosak vagyunk tönkretenni magunkat vagy másokat, mert csak a teljesítmény számít, az emberek lehetőségei és határai, és maga az ember már nem. Ez a bennünk lévő “Fáraó” hajcsár módjára vár el mindig többet és többet, mint a robottisztviselők a zsidóktól: egyre szűkösebb lehetőségekből egyre többet követeltek végsőkig felemésztve és kizsigerelve őket.
Lerombolás: Amikor az élet központi céljává válik a túlzott termelékenység, a földi eredményesség, amit a jólét biztosítékának gondolunk, akkor ez szép lassan mindenre kiterjed, s belefulladunk saját termelékenységünk, munkamániánk, hatalmunk vagy egyszerűen csak rosszul értelmezett felelősségünk “őrületébe”. A békák – amelyek a termékenységet, sokasodást, gyarapodást szimbolizálták – mindenhol ellepték az egyiptomiakat, sőt undorrá és csapássá váltak. Ez arra figyelmeztet, hogy a túl sok is átokká válhat, hogy az anyagi javak, de bármilyen téren a hajszolt többre és többre vágyás is megkeseríthetik az életet, ha Isten helyére kerülnek. A békák az egyiptomiaknál szent állatok voltak, és Heket istenséghez, a békafejű termékenységistennőhöz kapcsolódtak, aki a termékenységet jelképezte. A csapás azt mutatta, hogy a bálványok, amelyeket istenként tiszteltek, átokká váltak számukra. Ez emlékeztet arra, hogy a földi javak, teljesítmények, felelősségek is bálvánnyá válhatnak, ha az ember elfordul Istentől. Az egyiptomiak szentként tisztelték a békákat, így nem pusztíthatták el őket, mégis szenvedtek miattuk. Ez megmutatta, hogy a bálványok, amelyeket imádnak, valójában nem védelmeznek, hanem átkot hoznak rájuk.
A békák kezdetben talán ártalmatlannak tűntek, de végül mindenhová beférkőztek, még az emberek magánéletébe is. Ez a bűn természetét szimbolizálhatja: először jelentéktelennek tűnik, de később ellepi az ember életét. A békák csapása figyelmeztetés volt: amit az ember bálványoz, az végül átokká válhat. Isten azonban, ha hozzá fordulunk, megszabadít a hamis istenektől és bűneink következményeitől.
“Az Úr az, aki megszabadít minket. Ahhoz azonban, hogy ezt megtegye, meg kell törnie az emberi büszkeséget, amely a rabságunk forrása. Az ördög, aki egykor ragyogó angyal volt, büszkesége miatt bukott el. Első szüleink hallgattak az ördög hazugságaira, és megpróbálták magukhoz ragadni sorsuk irányítását; büszkeségük lett a vesztük. Ha el akarjuk nyerni a szabadságot Krisztusban, először le kell győznünk a büszkeségünket. A büszkeség egy mély téveszme arról, hogy ki Isten, és kik vagyunk mi. A büszkeség eltorzítja a valóságot, és azt hiteti el velünk, hogy sokkal nagyobbak vagyunk, mint valójában, sőt, hogy életünk forrása és középpontja mi magunk vagyunk. Egyszerűen fogalmazva: megpróbáljuk elfoglalni Isten helyét.” (Részlet az Exodus 90-ből) Ezt próbálják a Fáraó mágusai is, akik arról akarják biztosítani - a magát istennek képzelő - Fáraót, hogy nincs szüksége Istenre. Utánozták ugyan a csodát és maguk is előhítvák a békák szaporulatát, de nem tudták eltüntetni azt. Csak Mózes és Áron könyörgése nyomán tűntek el, ami azt mutatta, hogy csak Jahve az igazi Úr. Ő az egyetlen Mindenható és Rá minden embernek szüksége van.
Az Úr szembesíti a Fáraó büszkeségét azzal, hogy “három csapást küld, amelyek nemcsak rendkívül kellemetlenek, hanem megalázóak is. Először békák özönét bocsátja rájuk, majd szúnyogfelhőket, végül pedig legyek rajait zúdítja Egyiptomra. Más dolog lenne, ha sárkányok inváziója, fenséges oroszlánok támadása vagy félelmetes medvék döntenék le őket. De Isten az egyiptomiak büszkeségét azzal alázza meg, hogy békák, szúnyogok és legyek által bénítja meg őket. Ezzel azt mondja nekik: Én vagyok az Úr, és nincs más. Ti nem vagytok istenek, térjetek magatokhoz, és ismerjétek el, hogy ki vagyok én, és kik vagytok ti…” (Részlet az Exodus 90-ből) Amennyire az alacsony önértékelés gátolhat bennünket Istentől kapott küldetésünk betöltésében, épp annyira akadály lehet a kevélység. Olykor - mint egy felfújt béka - túl sokat gondolunk magunkról. Máskor túlzott jelentőséget tulajdonítunk a saját hatalmunknak, tehetségünknek, erőnknek - magunknak tulajdonítva azt. Ismét máskor nem fogadjuk el határainkat.
“Mivel annyira szeret minket, az Úr folyamatosan keresi az utakat, hogy kipukkassza a felfuvalkodott büszkeségünk illúzióbuborékját, hogy valóban megszabadítson minket ettől a pusztító betegségtől. Ennek érdekében gyakran használ békákat és szúnyogokat különböző formákban: apró bosszúságokat és látszólag jelentéktelen eseményeket, amelyek megaláznak minket, és panaszkodásra vagy zúgolódásra kísértenek. Feltehetjük a kérdést: milyen békákat, szúnyogokat és legyeket használ most az Úr, hogy megalázza a büszkeségünket? Talán egy nehéz emberrel kell szembenéznünk, akivel dolgunk van, vagy valamilyen fizikai vagy érzelmi problémával, esetleg olyan körülményekkel, amelyek nem a mi szánk íze szerint alakulnak. Ne reagáljunk úgy, mint a fáraó és a büszke egyiptomiak, akik megkeményítették szívüket a szabadságban való növekedés kiváló lehetőségeivel szemben.” (Részlet az Exodus 90-ből)
Növekedést adó Isten contra teljesítmény-démon:
A helyes istenkép szerint ne a teljesítmény, hanem a növekedés a cél. A rügyeket nem kézzel bontjuk. Az igazi növekedés nem emberi erőfeszítésből fakat, hanem az élet Istentől rendelt ritmusának tiszteletben tartásából. Ha túlnövünk a lehetőségeinken az rombol, mert szorongva fenn akarjuk tartani a látszatot, mint egy felfújt béka, többnek akarunk látszani mint akik vagyunk, de tudjuk, hogy ez egyszer kipukkad. Egészségtelen dolog tartósan saját hatrainkat és természetes növekedési tempónkat és lehetőségeinket figyelmen kívül hagyva élni. Jézus Mária és Márta esetén, a tékozló fiú történetében, a szőlőmunkásokról szóló példabeszédben nem a teljesítményt nézi először. Éppen a gyengéknek és azoknak fogja pártját, akik teljesítményre alig képesek. Persze fontosnak tartja, hogy talentumainkat ne ássuk el, hanem legjobb képességeinket vessük be Isten szolgálatába, de a döntő kérdés, hogy a teljesítmény előmozdítja-e az ember életét vagy inkább beszűkíti, rombolja azt és már tulajdonképpen akadálya az életnek, mert öncélúvá vált. A szőlőtőről és szőlővesszőről szóló példabeszéd megvilágítja, hogy mennyire a törzs és a vesszők közti kapcsolattól függ minden. A “teremtmény a Teremtője nélkül szertefoszlik”, olvassuk a II. Vatikáni zsinat tanításában. Az ember számára Teremtőjével való elevenítő kapcsolat nélkül nincs igazi növekedés, csak lemetszentő torz és terméketlen ágakat, kaccsokat hajt az életünk.
A teljesítmény démont nem az ember érdekli, hanem a teljesítmény, Istent viszont az ember érdekli, hogy milyen hatással van ránk, amit csinálunk vagy teljesítünk. A növekedésre türelemmel időt kell hagyni: “Úgy van az Isten országával, mint azzal az emberrel, aki magot vet földjébe. Akár alszik, akár virraszt, s éjszaka van, vagy nappal, a mag kicsírázik, és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától terem…” (Mk 4,26) A növekedés, érés (ahogy a termény megérlelése is) Isten kezében van. “A növekedést Isten adja.” (1Kor 3,6) Nem kell, hogy a lehetetlent lehetségessé tedd. Nem kell mindent megtenned, csodákat végbevinned, megfelelned. Isten hagyja, hogy a gyom is együtt nőjön a búzával, számol a gyengeségeiddel és olyannak fogad el, amilyen vagy és nem olyannak, amilyennek a teljesítmény-démon elképzelése szerint lenned kellene: mindig erőtől duzzadónak, hiba és gyengeség nélkülinek. Nem kell engedned egy hajcsár-isten követeléseinek, hogy még az imának vagy pihenésnek szánt időt is teljesítménnyel töltsd ki, és még erénynek is gondold azt. Igaz, hogy nem könnyű leállni: a kontempláció önmagunkkal való szembesülés is. De itt tudunk elmélyülni és Istennel találkozni, szemlélni a növekedést, vagyis, önmagunk teljesítménye helyett arra figyelni, amit Isten növel fel bennünk és körülöttünk. Ez örömmel tölti el majd a szívünket. (Vö. Karl Frielingsdorf, Istenképek, Ahogy beteggé tesznek - és ahogy gyógyítanak. 71-83.)
“Némely ember panaszkodik a sok munka, a számos határidő és telefon miatt; ugyanakkor nem akarnak változtatni, mivel önmagukat a “túl sok” (lásd békák) alapján határozzák meg.” (Uo. 77.) Ily módon kezd a “Nincs időm!” pozitív státuszszimbólummá válni, inkább kitüntetéssé, mint hiánnyá. (Vö. uo. 77.) Ezért írja clairvaux-i Szent Bernát intő levelét egykori rendtársának, III. Jenő pápának 1145-ben: “Félek… hogy számos elfoglaltságod szorításában nem látsz kiutat, és értelmed megkeményedik… Sokkal okosabb, ha időről-időre visszavonulsz elfoglaltságaidtól, semhogy kötelességeid húznának maguk után, és egy olyan pontig juttassanak el, ahova magad sem akarsz eljutni… olyan pontig, ahol a szív megkeményedik… amely csak károsítja a szellemet, kiüresíti a szívet és eltékozolja a kegyelmet. Mindennek mi a hozadéka? Nemcsak pókháló az egész?” (Uo. 81.)
Imádkozzunk!
Uram, mutasd meg nekem, ki vagy Te, és ki vagyok én hozzád képest. Segíts megfékeznem a vágyat a mindig többet és többet akarásban! Segíts bölcs mértéket tartanom a vállalt felelősségek terén is. Add, hogy soha ne fújjam fel magam, mint egy kis béka, és ne képzeljek többet magamról, mint ami erőmből telik. Taníts ráhangolódnom a Tőled rendelt élet természetes növekedési ritmusára, s ments meg az agyonhajszoltságtól és attól, hogy mások hajcsárává váljak! Gyógyíts meg a büszkeségemtől és az önelégültségemtől, hogy jobb ember lehessek a családom, a barátaim és a közösségem számára. Ezt kérem Krisztus, a mi Urunk által, aki által minden teremtetett. Ámen!
Napi “Carlo”
Carlo legszívesebben Assisiben töltötte az idejét. Nagy hatást tett rá Szent Ferenc lelkülete, s mindig ezzel az alázattal közeledett az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztushoz. Vannak, akik mindig nagyobbnak akarnak látszani, mint akik, Isten fordítva cselekszik: szándékosan kisebbnek mutatja magát annál, Aki. Isten olyan nagy, hogy megengedhette magának azt, hogy kicsi legyen. Ez az igazi nagyság titka
“Mindenki félelemmel közeledjen, remegjen az egész világ, és ujjongjanak az Egek, amikor Krisztus, az élő Isten Fia ott van az oltáron a pap kezében! Ó csodálatos magasztosság és elképesztő méltóság! Ó fenséges alázat! Ó alázatos Fenség! A mindenség Ura, Istene és Isten Fia annyira megalázza magát, hogy üdvösségünkért egy közönséges kenyérdarabba rejtőzik! Testvéreim, tekintsetek Isten alázatára, és öntsétek ki szíveteket előtte! Alázzátok meg magatokat, hogy felmagasztaltassatok általa! Semmit se tartsatok vissza magatokból, hogy aki teljesen nektek adja magát, az teljesen befogadhasson titeket!” (Assisi Szent Ferenc)