Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 10,3-6; 12-20
Mózes és Áron tehát elmentek a fáraóhoz és közölték vele: „Ezt üzeni az Úr, a héberek Istene: meddig húzódozol még attól, hogy engedelmeskedj nekem? Bocsásd szabadon népemet, hogy áldozatot mutasson be nekem. Ha nem engeded el népemet, akkor holnap sáskával árasztom el földedet. Úgy ellepik majd a föld színét, hogy a földet nem láthatod, s felfalnak mindent, ami a jégeső után még megmaradt, s lerágnak minden fát, amely a mezőn áll. Tömegestül zúdulnak be a házakba, szolgáid házába, és minden egyiptominak a házába. Olyan lesz ez, amilyet sem atyáitok, sem atyáitok atyái nem éltek át, amióta a földön laknak, mind a mai napig.” Erre megfordult és otthagyta a fáraót.
De az Úr így szólt Mózeshez: „Nyújtsd ki a kezed Egyiptom fölött, hogy sáskák árasszák el Egyiptomot, és felfaljanak minden növényt a mezőn, mindent, amit a jégeső meghagyott.” Mózes kinyújtotta botját Egyiptom fölé, erre az Úr egész nap és egész éjjel tartó keleti szelet támasztott a vidék felett. Reggelre a keleti szél elhozta a sáskákat. A sáskák rátámadtak egész Egyiptomra, és hatalmas tömegben ereszkedtek le az egyiptomi földekre. Soha azelőtt nem volt annyi sáska és ezután sem lesz. Egészen elborították és elhomályosították a föld felszínét, s felfaltak minden növényt a mezőn és minden gyümölcsöt, amit a jégeső megkímélt. Egész Egyiptomban semmi zöld nem maradt a fákon és semmi növény a mezőn. Ekkor a fáraó sietve hívatta Mózest és Áront, s így szólt: „Vétettem az Úr ellen, Istenetek ellen és ellenetek. Bocsássátok meg még egyszer a bűnömet, s könyörögjetek értem az Úrhoz, Istenetekhez, hogy fordítsa el tőlem ezt a pusztító csapást.” Erre (Mózes) eljött a fáraótól és könyörgött az Úrhoz. Az Úr erős nyugati szelet támasztott, az magával vitte a sáskákat és besodorta a Sás-tengerbe. Egyetlen sáska sem maradt Egyiptom területén. De az Úr megkeményítette a fáraó szívét, úgyhogy az nem bocsátotta el Izrael fiait.
Gondold át!
8. CSAPÁS: Sáskajárás (Kiv 10:1-20), és az általa leleplezett téveszme: „Isten nem avatkozik bele a világ dolgaiba”
Hamis istenkép: Az elképzelés, hogy Isten távoli, és nem cselekszik az emberiség történelmében. Hamis az ehhez kapcsolódó téveszme is, hogy ebből fakadóan nem érdemes jónak lenni, mert nem lesz jutalma, a bűnnek és az önzésnek pedig nem lesz következménye és ezért büntetlenül bármit megtehetünk.
Lerombolás: A sáskák minden termést elpusztítottak, ami Egyiptom gazdasági erejét szétzúzta. Ez jelképezheti azt, hogy ha az ember önző módon elzárja magát Istentől, akkor elveszíti az áldásokat is. Az Isten törvényének útján elinduló mózesi nép viszont gyarapodik, sokasodik és lenézett rabszolga volta ellenére túlél egy lehanyatló nagy civilizációt. Erős keleti szél hozza el a sáskákat, majd az Úrtól támasztott nyugati szél viszi el azokat. Ez jelképezi Javénak Seth, a pusztító viharok istene felett aratott diadalát is. A Fáraó most is bűnbánatot tart, de még bánata korántsem a tökéletes bánat, vagyis nem Isten iránti szeretetből bánja a bűneit, hanem inkább számításból, illetve a büntetéstől való félelemből. Egyiptom királyának útja az emberi lélek útját is jelképezi, mutatván, hogy nemegyszer csak hosszabb formálódás és sok szenvedés árán vagyunk hajlandók némi kis változásra és engedni a másik embernek vagy az Istennek.
A tíz csapás az emberi szív megtérésének folyamatát is jelképezheti
A csapások az emberi lélek útját is tükrözhetik, ahogyan az Istenhez tér.
A víz vérré változik – A megtérés első jele: az ember ráébred bűneire.
A békák – A múlt bűnei még kísértik, és az ember küzd azokkal.
A szúnyogok – A bűn következményei fájdalmat okoznak.
A böglyök – Az ember ráébred arra, hogy szüksége van Isten kegyelmére.
A dögvész – A régi élet elkezd szétesni.
A fekélyek – A bűn romboló hatása testileg is érzékelhető (pl. szenvedélybetegségek).
A jégeső – Isten próbák által tisztítja meg az embert.
A sáskajárás – Az ember elengedi a múltját, és mindent Istenre bíz.
A sötétség – Az Isten nélkül töltött élet üressége nyomasztóvá kezd válni.
Az elsőszülöttek halála – A bűn végleges meghalása és a teljes újjászületés Krisztusban.
Ez az értelmezés a megtisztulás útját mutatja be, amelyben Isten fokozatosan formálja az embert.
Ugyanakkor fontos tudnunk, hogy Isten nem azért mutat rá a bűneinkre, hogy a bűneinket nézzük, hanem hogy az ő irgalmát lássuk meg. Sokszor a bűnbánatunkban egy ilyen magunk körül forgás érkezik el, hogy a bűneinkkel foglalkozunk és az fáj nekünk, hogy az én nagy “egom” ezt hogy követhette el. És a saját tökéletlenségünk miatt sajnáljuk a bűneinket. Mindaddig amíg önmagunkat sajnáljuk nem látjuk meg az irgalmas Atyát. Tehát azt akarja az Úr, hogy az irgalmas Atyára vesd a tekinteted és akkor a bűneid nem fognak megijeszteni, nem fognak megsemmisíteni, nem fognak elbizonytalanítani, mert megtapasztalod, hogy az Isten hatalmasabb a te bűneidnél. Tehát az nem igaz, hogy a bűneid nagyobbak lennének nála. Amíg bűneidet nézed, magadat nézed. Ne a saját sebeidet nyalogasd, hanem Jézus sebeit szemléld! Ez fájjon a bűnbánatod során, hogy „az én bűneimért szúrták át Jézust”.
Minden Szentmisének az elején amikor imádkozzuk, hogy „vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait” ez egy téves fordítás, mert latinul ez, ha lefordítjuk magyarra úgy van, hogy „alkalmassá váljunk (ut aptissimus)”, hogy az Úr színe előtt megállhassunk. Mert méltóvá nem válunk soha. Tehát Jézus nem azért szeret minket, mert mi méltók lennénk a szeretetére. Azt olvassuk Szent Pálnál, hogy Jézus az életét adta értünk, tehát jobban szeret Jézus téged az életénél. És mikor adta érted az életét? Amikor tündököltél az erényekben? Nem. “Meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8). És úgy válunk alkalmassá Isten színe elé állni és ünnepelni, ha bűnbánatot tartunk, ha már nem azért sajnáljuk a bűneinket, mert az a mi egonknak rosszat tesz, hanem azért, mert egy ilyen irgalmas Atyát meg tudtunk vele bántani. És akkor alkalmassá tesz bennünket Jézus: tisztára mos minket. A következő hetekben mindenki végezze el a Szentgyónását, hogy megtapasztalja az Úr irgalmának ünnepi örömét! (Április 5-én Dunakeszin lelki napot tartunk gyónási lehetőséggel. Itt tudtok regisztrálni) Sokan ennek az örömét nem tudják megtapasztalni az életükben, de nekünk megadatott.
Ilyen volt Jean Paul Sartre, ő egy francia filozófus volt. Ez az atesita író a Szavak című önéletrajzi írásában elmondja, hogy gyermekkorában majdnem öngyilkos lett a félelemtől. Gyufával játszott és egy rossz mozdulat következtében kiégetett egy szőnyeget, megpróbálta eltüntetni a nyomokat, de eszébe jutott, amit olyan sokszor hallott. Anya ugyan nem veszi észre, de Isten mindent lát. Kiszaladt, bezárkózott a fürdőszobába és azt hitte megőrül a gondolattól, hogy Isten állandóan figyeli, mikor csapjon le rá. Mondhatnánk tipikus hiba, gyerekkorunkban biztos sokan éreztünk ilyet, hogy hú, valamit gyorsan el kell dugni, nehogy kiderüljön, de aztán eszünkbe jutott a fenyegető valóság: Isten mindent lát. Ez azért nem annyira gyerekjáték, amikor valaki megmarad ezen az éretlen szinten a hitében és nem jut el addig, hogy az irgalmas Atyára nézzen, hanem a bűneit nézi. Sajnálatos következményei lettek Sartre-nál, ugyanis felnőtt korára “komplett” ateistává vált. Az ateista egzisztencializmus képviselőjeként, sajnálatosan a 20. századi francia filozófia vezéralakja lett. A bűnre megtanították szegényt, de a lényegre: bűnbánatra és Isten jóságára nem.
Nagyon sokunkkal megtörténik ez. A sötétséget megismertették vele, a bűnt és a rosszaságot, de nem mutatták meg, hogy minden sötétségen átragyog a világosság és a fény és minden bűnt felülmúl Istennek irántunk való szeretete. Talán elmondani sem szükséges, hiszen mi tudjuk a leginkább, hogy Isten nem leselkedik ránk, hanem átölel minket. Nem a büntetés kedvező alkalmát lesi, hanem ugye “jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint 99 igaznak” (Lk 15,7), akik azt hiszik, hogy nincsen szükségük megtérésre.
Tanúságtétel: Egyszer voltam egy országos katolikus találkozón és ott éppen az elveszett bárányról volt szó és akkor megkérték a résztvevőket, hogy most azok jöjjenek előre, akik elveszett báránynak érzik magukat. Először csak kevesen léptek ki a sorból. Aztán az előadó azt mondta, hogy Ti vagytok azok, akikhez Jézus jött, vagyis, akiknek szükségük van Jézusra. Jöjjetek bátran, akiknek szükségük van arra, hogy megtapasztalják Isten irgalmát. Sorra elkezdett előre szivárogni az egész tömeg, mert hisz ki az, akinek nincsen bűne és nincsen szüksége Jézusra. Ez a tudat, hogy valamennyien irgalomra szoruló, szeretett bűnösök vagyunk, nagyon mélyen ott összekapcsolta a több ezer embert. Abban a pillanatban mindenki érezte, hogy én vagyok az az elveszett bárány, akinek szüksége van, hogy megtalálja az Úr, és hogy örömünnepet rendezzen, amikor hazatér.
Isten szívében ilyen örömünnep van, amikor meggyónsz. Jézus megment a kárhozattól, attól, hogy örökre elveszett legyél. Az Isten hatalmas tette a bűnbocsánat: a gyónás olyan, mint egy második teremtés. Az első teremtés amikor a semmiből lesz valami, a gyónás pedig olyan amikor a rossz semmiből lesz valami: egy jóság. Különösképpen akkor, amikor halálos bűnben voltunk, akkor történik meg az, hogy a halottból élő lesz, a “lelkileg hullából”, a kárhozottból szent és jó: a Mennyei Atya szeretetének földi visszatükrözője. Bizonyos értelemben a Kiengesztelődés Szentsége nagyobb dolog mint a teremtés, mert a teremtéskor a semmiből lett valami, a gyónáskor pedig a rosszból lesz jó. Valami megromlott és az Isten eltörli nemcsak a bűnt, hanem azt a lyukat és stigmát is, amit a létben és a kapcsolataidban és személyiségedben hagytál a bűnöddel. Az Isten gyógyítja ezt a stigmát, valamit újjá teremt benned és körülötted, ami elromlott, eltorzult.
“Amikor az Úr azt követeli a Fáraótól, hogy engedje el az ő népét, mindig hozzáteszi: „hogy szolgáljanak engem.” Felmerülhet bennünk a kérdés, miért olyan fontos Istennek, hogy legyen egy népe, amely szolgálja őt. Bizonyosan nincs szüksége alantas emberek szolgálatára. Saját erejéből bármit megtehet, amit akar… Azért hív minket Isten arra, hogy szolgáljuk őt, mert ez a mi javunkra válik, nem az övére… Szent Ágoston egyszer azt írta, hogy Isten közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz. Minden lépés, amely eltávolodik Istentől, a semmi felé tett lépés. Eltávolodás valódi identitásunktól, mindattól, ami jó és élő. Ez azt jelenti, hogy minél közelebb kerülünk Istenhez, annál erősebbé és szabadabbá válunk. „Szolgálat” Istennek – az ő akaratához és gondolatához való tökéletes igazodás – nem uralmat vagy elnyomást jelent, hanem a tökéletes szabadság állapotát.
Isten megtöri az izraelitákat rabságban tartó bilincseket, hogy ismét gyökeret verhessenek életük és létezésük forrásában. Ezt úgy teszik, hogy szolgálják őt, közel kerülnek hozzá, igazodnak az ő akaratához, és részesednek az Ő életében.” (Részlet az Exodus 90-ből)
“Telnek a napok, a hetek, csapások zúdulnak Egyiptomra, jön az 5 - 6 - 7 - 8-dik csapás.... Félelmetes! Pusztul a vetés, az állatállomány, szenved mindenki, de látszólag eredmény nincs! Isten türelmes, kitartó, ezt tudjuk, de ami számomra meglepő az az, hogy Áron, Mózes sem adja fel, nem mondják, hogy nem megy, ne erőltessük a dolgot! Isten választottjai nem dobják be a törülközőt, nem adják fel a harcot, hanem kitartóan újból mennek és bebocsátást kérnek a fáraó színe elé! Beszélnek, az életükkel játszanak, hisz a fáraó az élet és a halál ura.... Hűségesek Istenhez, gondolkodás nélkül, hatalmas bizalommal teszik mindazt, mit Isten kér tőlük. Mózes útjára lépni nem a gyors, fájdalommentes sikert jelenti. Az ő útja, még ha a csapások nem is érik az ő népét, kemény, szörnyű, nehéz teher mit nap mint nap hordozni kell.
Nem tudjuk, hogy milyen idők jönnek?! Imádkozzunk, kérjük Istentől példaképünknek, Mózesnek az erős lelkületét! Nagy Szent Teréz írja, hogy Isten első ajándéka az általa kiválasztott léleknek a bátorság, mert egy ijedős, félénk lélekkel Krisztus semmit nem tud kezdeni. A bátorság mellett a kitartás is nagyon fontos, hisz az élet az nem egy rövidtávfutás, hanem egy évtizedekig tartó, kitartó menetelés. A focimeccs 90-100 perc szokott lenni, és csak az győz, aki mindvégig kitart! Egy - két vesztett labda miatt, a csapatunk által kapott fájdalmas gól után is talpon kell maradni, küzdeni kell. Az Exodus zarándokainak üzenem, ha meg is torpantok, vagy ha bűnökben elestek, ne adjátok fel, mert Krisztusnak nem egy makulátlan egyenruhában menetelő díszőrségre van szüksége, hanem Isten országát sokszor mocskos, foltos ruhában építő munkásokra, apostolokra. Nem az a hadsereg győz, amely egyetlen csatát sem veszít, hanem az, melyik tanul a kudarcából és feláll, hogy hősiesen kitartva, a jó harcot, amit elkezdett azt diadalmasan befejezi. Jegyezd meg, az aranycsapat 6-3-ra győzött, és ezen az sem változtat, hogy három fájdalmas gólt kaptunk.
Zarándok testvéreim, Mózes nyomában haladjunk tovább az Isten által mutatott úton!” (Csaba Testvér)
Imádkozzunk!
Uram, tudom, hogy Te jobban ismersz engem, mint én saját magamat. Közelebb vagy hozzám, mint én saját magamhoz. Jobban tudod, hogy mi az, ami engem boldoggá tesz, mint ahogy én azt a magam számára kigondolnám. Jobban tudod, mi válik javamra. Segíts felismerni, hogy akkor vagyok a legszabadabb, amikor teljesen átadom magam neked, hogy Téged szolgáljalak! Add meg, hogy legyőzzek minden akadályt és akaratomat a Te akaratodnak alávessem! Engedd, hogy a rámbízottakat a Neked és másoknak való szolgálat útjára vezessem! Ezt kérem Krisztus Urunk által, aki szabadságunkat engedelmességével nyerte el. Ámen.
Napi “Carlo”
Carlo rátalált a Szentírás egy fontos mondatára: "mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti?" (Lk 9,25). Megértette, hogy a lelkek mentéséért végzett szolgálat volt az, amely Xavéri Szent Ferencet arra ösztönözte, hogy eljuttassa Jézust a világ legtávolabbi szegleteire is. Rajtunk áll, hogy kibontakoztassuk Istennek a lelkek szolgálatában ránk bízott tervét az életünkben:
„Isten mindegyikünk számára egyedi és megismételhetetlen történetet írt, de meghagyta nekünk a szabadságot, hogy megírjuk a befejezést."
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László