Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 13,17-22; 14,5-9

Miután a Fáraó végre elengedte a népet, Isten nem a filiszteusok földje felé vivő úton vezette őket, bár az a rövidebb – azt gondolta ugyanis, hogy a nép megbánja a dolgot, amikor látja, hogy háború támad ellene, és visszatér Egyiptomba –, hanem kerülővel, a pusztai úton, a Vörös tenger felé vitte őket. Felfegyverkezve vonultak ki Izrael fiai Egyiptom földjéről. Mózes magával vitte József csontjait is, mivel ő megeskette Izrael fiait: »Amikor Isten megemlékezik majd rólatok, vigyétek el innen csontjaimat magatokkal!« Elindultak tehát Szukkótból, és Etámban, a puszta legszélső határán vertek tábort. Az Úr előttük vonult, hogy mutassa az utat, nappal felhőoszlopban, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy mind a két napszakban vezérelje őket az úton. A nép elől sohasem hiányzott nappal a felhőoszlop, éjjel pedig a tűzoszlop.

Jelentették eközben az egyiptomiak királyának, hogy megszökött a nép. Megváltozott erre a Fáraónak és szolgáinak a szíve a nép iránt, és azt mondták: »Mit is tettünk, hogy elengedtük szolgálatunkból Izraelt?« Befogatott tehát harci szekerébe, maga mellé vette egész hadinépét, vett hatszáz válogatott harci szekeret, és minden egyéb harci szekeret, amely Egyiptomban volt, és mindegyikbe harcosokat helyezett. Az Úr pedig megkeményítette a Fáraónak, Egyiptom királyának szívét, és ő üldözni kezdte Izrael fiait, jóllehet azok hatalmas kéz oltalma alatt vonultak ki. Amikor aztán az egyiptomiak követték az előttük haladók lábnyomait, a tenger mellett levő táborban rájuk bukkantak. A Fáraó egész lovassága, harciszekerei és egész hadserege ott volt Piháhirót mellett, Baálcefonnal szemben.

Gondold át!

Ha Kánaánba akarunk jutni Egyiptomból, akkor a nyílegyenes utat választjuk, a Via Maris-t, mely a Földközi-tenger partján vezet végig. Ám Isten útjai nem a mi útjaink. (vö. Iz 55,8-9). Ez is a tanítványság része, hogy képesek vagyunk-e megbízni Istenben, akkor is, amikor vezetése a józan ésszel ellenkezni látszik. A következő lecke, amit Mózesnek meg kell tanulnia az abszolút engedelmesség Istennek. Isten tudja, hogy erre a hosszabb útra a népnek szüksége van ahhoz, hogy közben a belső szabadságot is elnyerje, megszabadulva a szolgai reflexektől és a kishitűség sebzettségétől: „Amikor a Fáraó elbocsátotta a népet, Isten nem a filiszteusok földjén át vezette őket, jóllehet az lett volna a legrövidebb, Isten arra gondolt, hogy a nép megbánhatja, ha háborút kell kezdenie, és visszatér Egyiptomba. ezért a Sás-tenger melletti pusztán vezető útra terelte őket.” (Kiv 13, 17-18) 

„Mózes attól való félelmében, hogy egy ilyen nagy vállalkozás megrémíti a gyenge zsidókat, és, hogy a csüggedést elkerülje, úgy dönt, hogy tesz egy kitérőt a Sínai-félsziget felé… Talán, ha szemtől szemben találkoznának a Hóreb Istenével, akkor el tudnának viselni minden viszontagságot… Talán a csipkebokor tüze őket is lángra gyújtaná és az ő félelmük is füstté válna.” (A pusztán túl 73.) Ahhoz, hogy a nép Istent tudja szolgálni ismétlődően tapasztalatot kell szereznie az Úr lángoló szeretetéről, de Mózesnek is. Égnie kell annak, aki gyújtani akar. Neked is szükséged van arra, hogy a csipkebokor tüze még inkább lángra gyújtson, mielőtt másokat szolgálni akarnál. 

A legjobb út nem mindig a leggyorsabb és nem is a legrövidebb, hanem az, amely biztosítja a célba érést. (Vö. A pusztán túl 73-74.)

A felhőoszlop és a tűzoszlop képei Isten jelenlétének erőteljes szimbólumai. “Isten nem csupán megszabadítja és utána magukra hagyja az izraelitákat. Miután elszakította kötelékeiket, velük megy, és az út minden egyes lépésénél vezeti őket. Velünk is így van: az Urat nem csupán az elvont szabadságunk érdekli: magának akar minket. Azért szabadít fel minket, hogy egyre mélyebb élet- és szeretetközösségben kapcsolódhassunk hozzá.” (Részlet az Exodus 90-ből)

A felhőoszlop képében maga Isten vezette őket nappal. A tűzoszlop pedig éjszaka világította meg az utat, amikor leginkább ki voltak téve a veszélynek. A zsoltáros ennek a tapasztalatát ünnepli: „Bizony nem szunnyad és nem alszik, aki Izraelt őrzi. Megőriz téged az Úr minden bajtól, megőrzi az Úr lelkedet, Megőrzi az Úr jártadat-keltedet most és mindörökké.” (Zsolt 121,4;7-8).

Az Úr állandó jelenlétének tudata szabadságunk és életbátorságunk legbenső forrása. Az út sokszor a komfortzónánkon túl vezet és az élet olykor veszélyes dolog. Sebezhetőek vagyunk fizikailag, lelkileg és kapcsolatilag egyaránt. A súlyos szorongástól szenvedő emberek száma egyre nő. Ezen nem lepődhetünk meg, mert az individualizmus az egyénre bízza, hogy tetszőlegesen kiválassza és meghatározza az életútját, az identitását és az életcélját és minden meghatározottságot “lerúgna megáról”. Pedig szabadságunkat nem találhatjuk meg teremtettségünk korlátait félretéve (lásd gender), de másoktól függetlenül sem (lásd szélsőséges liberalizmus). A szabadság nem érkezik el széttartó és konkuráló életcélok és érdekek mentén, csak egy közös uticél felé tartva, közös hitben egyesülve, s útközben egymással szolidárist vállalva, egy néppé válva. 

“Forrnak az indulatok, előkerülnek a fegyverek, a harci paripák, indul a hadsereg! Sajnos világunkban lassan több pénzt költenek az államok fegyverre, katonára, mint a tanügyre vagy az egészségügyre… Addig nem lesz béke, amíg mindannyian külön - külön is, de együtt is nem fogadjuk el Isten velünk kapcsolatos tervét! Addig sajnos háborúkban akarjuk egymásra erőltetni a magunk igazát. Isten végtelen türelemmel, a fáraónak tíz csapással alátámasztva mondta el az Ő választott népével kapcsolatos szent akaratát. Az egyiptomiak bár sokszor igent mondtak, mégis saját érdekeiket Isten akarata felé helyezik, és a háború mellett döntenek! Sajnos az, ami a nagypolitikában van, az van kicsiben a helyi közösségekben, a családjainkban is! Keressem, és ha megtaláltam alázattal hajoljak meg teremtő Istenem szent akarata előtt.” (Böjte Csaba)

Csíkszentmihályi elemzi a Flow című művében, hogy manapság ritkábban élünk át flow-t, vagyis “elemében vagyok” áramlat élményt, mert az az elszántsággal függ össze, vagyis azzal a képességünkkel, hogy szinte “eggyé váljunk” egy-egy nagy céllal, vagy egy hétköznapi tevékenységgel, hogy rugalmasan összehangolódjunk másokkal és az élet törvényszerúségeivel és képesek legyünk fókuszáltan végigjárni az utat, amit választottunk, nem meggondolva magunkat félúton. Manapság túl sok alternatíva kínálkozik, és nemcsak az üzleteinkben. A jól kitaposott életutakkal és jól működő kapcsolati mintákkal szinte egyenrangú ajánlatként jelennek meg más lehetőségek. Így sokan elbizonytalanodnak. Egyszerűen túl sok cél vetélkedik a figyelmünkért, ezért nem csoda, hogy egyre inkább az aggodalom és a szorongás áldozatává válunk: vajon jól választunk-e? És ha már választottunk, sokszor nem csináljuk kitartóan végig, mert mi van, ha nem jól választottunk, s így soha nem találunk belső békét. “Az igazság azonban az, hogy nem a mi feladatunk az, hogy önmagunk számára készítsünk egy életet. Maga Isten ad nekünk életet, utat és eszközöket a győzelemhez. A mi feladatunk az, hogy rajta tartsuk a szemünket, bízva az ő vezető kezében, tudva, hogy ő vezet minket a legmélyebb önazonosságunkba, és jelen van, hogy megbirkózzon bármivel, ami jön.” (Részlet az Eodus 90-ből) „Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ‘Mit együnk?’, vagy: ‘Mit igyunk?’, vagy: ‘Mibe öltözködjünk?’'. Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá" (Mt 6,31-33).

“A választott nép hosszú évszázadig élt Egyiptom földjén, ahol otthonuk van, mindenkinek külön-külön háza, állatokat tartanak, amelyet ők maguk levághatnak, elkészíthetik, sőt még rabszolgákat is vásárolnak, és most mégis mindent hátrahagyva indulnak a pusztába. Miért hagyja ott valaki a konszolidált világát és indul neki az ismeretlen "semmibe"?

Isten parancsa, a szabadság utáni vágy - amelyet maga a Teremtőnk írt a szívünkbe - mozgatja a választott népet, de ha magunkba nézünk, akkor bátran mondhatjuk, hogy - minket is. A szabadság utáni vágy erősebb, mint a biztonságos, nyugodt, békés élet iránti vágy…, még akkor is, ha e döntésnek az ára hatalmas.” (Böjte Csaba) 

Tudjuk, hogy a zsidó nép számára ennek a kiszámítható és felszínen békés életnek az ára a “behódolás”, vagyis, hogy elfogadják rabszolga sorsukat. Amint ezt nem tűrik tovább és egyenrangú, az egyiptomiaknál semmivel sem alávalóbb népként a saját Istenüknek akarnak hódolni rögtön kitör a háború.

• • Én mikor keresem helytelen módon a békét és a biztonságot, olykor Isten akaratában gyökerező szabadságom rovására?
  • Van-e esetleg mérgező kapcsolat az életemben, ahol valakitől kapott “előnyökért, kellemes érzések morzsáiért, kényelemért, hamis biztonságért” helytelen dolgoknak vetem alá magamat, mely már nem Isten akarata?.  
  • Gondolkodjunk el, hogy mit jelent számunkra a szabadság? Vajon nem a kényelmes, a nyárspolgári vagy a megszokott és kockázattól mentes élettel tévesztem össze olykor? 
  • Mennyire vagyunk szabadok? 
  • Szabadságunkat mi és ki korlátozza? 
  • Mit teszek azért, hogy szabadon, békében, istengyermeki örömben élhessem az életemet?

A szabadságunkat leginkább a saját emberi gyengeségeink, hibáink, bűneink korlátozzák. 

“33 év alatt közel hatezer gyereket fogadtunk be a Szent Ferenc Alapítvány otthonaiba. Sok-sok gyermek sorsát ismerem és azt láttam, hogy a gyerekeket nem az árvíz, földrengés, háború sodorta el a családoktól, hanem ugyanaz, amivel mindannyian küzdünk, az emberi gyengeség, gyarlóság, bűnre hajló természet. Nekünk itt Erdélyben nincs bajunk az egyiptomiakkal vagy a románokkal, de még Brüsszellel vagy Moszkvával sem. Istennek legyen hála munka van bőségesen, lehet dolgozni és becsületes munkából meg is lehet élni. Biztos vagyok benne, ha betartanánk a tízparancsolatot, otthonaink nagy részét be lehetne zárni. Nekünk az igazi szabadságunkért a bennünk lévő rosszra való hajlamot kell legyőznünk, ezért mi a bűnös szokásainkat, követelőző tisztátalan vágyainkat, másokat eltaposó hatalmi törekvéseinket kell kiírtanunk önmagunkból…

Szabad vagy, ha szabadon megteszed annak akaratát, akit legjobban szeretsz. Számomra Krisztus az ígéret földje. A Te szolgád vagyok, Uram, és megszabadítottál a béklyóimtól.” (Böjte Csaba)

Imádkozzunk!

Uram, olyan könnyen bedőlünk az önálló életvezetés kísértésének, miközben tudjuk, hogy csak a Szentlélektől vezettetve, életünket másokhoz igazítva találhatunk és másokat szabadon szolgálva találhatunk igazi szabadságra, békére és boldogságra. Segíts ráéreznünk arra, hogy Isten népének tagjaiként tudjuk csak igazán megtalálni küldetésünket, állandó jelenlétedtől és éber vezetésedtől kísérve, amely minden lépésünknél velünk van. “Segíts, hogy növekedjünk a magabiztos hitben, hogy terveid és céljaid vannak számunkra, és hogy mindig közel vagy hozzánk.” (Exodus imádságból) Ezt kérjük, Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Napi “Carlo”

A kiemelkedően boldog emberek a szabadságukat korlátozó külső körülményeket is át tudják keretezni, s teljesen új értelmet adnak hallatlan belső szabadságuk fényében. Szabadságunk mindig rendelkezik ugyanis azzal a hatalommal, hogy amit nem magunknak választottunk, azt felajánlássá tegyük. Carlo, amikor már tudta, hogy halálos beteg és nagy fájdalmai voltak, derűs maradt és másokért ajánlotta fel szenvedéseit.

“Carlo figyelmének középpontjában Isten állt, nem a saját állapota. Ez volt a titka: Isten volt az egyetlen célja és értelme rövid életének: "A szomorúság önmagunkba néz, a boldogság Isten felé tekint." És így fogalmazott: "Célunknak végtelennek kell lennie, nem végesnek. A végtelen a hazánk. A mennyország örökké vár ránk." ”

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás) 

                                                                                                       Írta és összeállította: Farkas László

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 12,43–51; 13,1-10

Azt mondta ezután az Úr Mózesnek és Áronnak: »Ez a Pászkára vonatkozó előírás. Semmiféle idegen lakos nem ehet belőle. Minden vásárolt rabszolgát körül kell metélni, akkor ehet belőle. Jövevény és napszámos nem ehet belőle. Egy házban kell megenni: ne vigyetek ki a húsából, és ne törjétek szét csontjait. Izrael fiainak egész közössége készítse el azt! Ha valamely idegen közétek akar telepedni, és Pászkát akar készíteni az Úrnak, előbb metélkedjék körül nála mindenki, aki férfi, akkor annak rendje s módja szerint megülheti. Olyan lesz, mint a földetek szülötte. Aki azonban nem metélkedik körül, nem ehet belőle. Ugyanaz legyen a törvénye a föld szülöttjének és a közöttetek tartózkodó idegennek!« – Úgy is tett Izrael valamennyi fia, amint az Úr megparancsolta Mózesnek és Áronnak. Ugyanezen a napon kivezette tehát az Úr Izrael fiait Egyiptom földjéről, seregeik szerint.

Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: »Nekem szentelj minden elsőszülöttet, amely méhet nyit Izrael fiainál, akár ember, akár állat, mert az enyém valamennyi!« Mózes erre azt mondta a népnek: »Emlékezzetek meg erről a napról, amelyen kijöttetek Egyiptomból, a rabszolgaság házából, mert erős kézzel hozott ki az Úr onnan titeket, és ne egyetek kovászos kenyeret! Ezen a napon vonultok ki, abíb (azaz az új kalász) havában. Ezért ha majd bevisz téged az Úr a kánaániak, a hetiták, az amoriták, a hivviták és a jebuziták földjére, amelyről megesküdött atyáidnak, hogy neked adja, arra a tejjel-mézzel folyó földre, végezd el ezt a szent szolgálatot ebben a hónapban! Hét napon át kovásztalant egyél, és a hetedik nap az Úr ünnepe legyen! Kovásztalant egyetek hét napon át, ne lehessen látni semmiféle kovászosat se nálad, se egész határodban! Fiadnak pedig mondd majd el ezen a napon, hogy ‘amiatt történik ez, amit az Úr cselekedett velem, amikor kijöttem Egyiptomból.’ Legyen mindez jelként a kezeden és emlékeztetőül a szemed előtt, hogy mindig az Úr törvénye legyen a szádban, mert erős kézzel hozott ki téged az Úr Egyiptomból! Tartsd meg tehát ezt a szertartást a megszabott időben, esztendőről esztendőre.

Gondold át!

A pászka, a zsidóság legnagyobb ünnepe ehhez az éjszakához kapcsolódik. Ezen az éjszakán halál angyala végigvonult egész Egyiptomon és megölt minden elsőszülöttet azokban a házakban, melyek nem lettek megjelölve az isteni parancs szerint a bárány vérével. Erre az estére részletes utasításokat adott Isten Mózesen keresztül a népnek, miként készítsék elő az ünnepi vacsorát. Egy hibátlan, hím és egy éves bárányt kellett levágniuk és családonként elfogyasztaniuk kenyérrel, amit olyan gyorsan készítettek, hogy nem volt ideje megkelni, ezért kovásztalan kenyeret (maceszt) kellett enniük, mert Isten szabadítása sietséggel érkezett. A szabadulás közösségi ügy, ezért mindenkinek készen kell rá állnia, ezért így kellett fogyasztaniuk a pászka-vacsorát: „derekatok felövezve, saru a lábatokon, bot a kezetekben. Sietve egyétek, mert ez az Úr átvonulása.” (vö. Kiv 12, 1-12) Nem az öldöklő angyal átvonulásának ünnepe ez, hanem az Úr átvonulásáé, akit szabadítóként tapasztal meg a nép. A pászka azt jelenti átvonulás. Jézus beteljesíti ezt az ünnepet, amikor saját vére lesz a jel az övéin.  Ő a megölt Bárány, akinek vére megvált. A Sátán, a halál angyala nem tud ártani azoknak, akiket Jézus vére megváltott és az Ő oltalma alatt maradnak. 

Jézus pászkája = átvonulása, vagy magyarul húsvétja az, amikor átvonul a halálból az életbe, a földi lét korlátai közül az örökkévalóságba. Jézus az új Mózes, a Szabadító, aki átvonul velünk a bűn és a halál Vörös-tengerén az Ígéret Földjére. Átvisz bennünket a bűn rabszolgaságának földjéről a szabadulás földjére, áthelyez bennünket Isten gyermekeinek szabadságába. Kivezet a halál és a bűn hatalmából. 

Ez a szabadulás is közösségi ügy. Az Egyház az új Izrael, az újszövetség választott népe, akinek ünnepelnie, sőt cselekednie kell az újraértelmezett pászkát: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”. Ezen isteni parancs óta minden szentmise az Úr átvonulása. Ez az új, az igazi pászka. Életünk ebben a húsvéti misztériumban van elrejtve és egyedül itt teljesedhet ki. Cselekednünk kell tehát ezt az átvonulást, kivonulást a bűn szolgaságából és a haláltól való félelem rabszolgaságából. Újra és újra meg kell szabadíttatnunk és szükségünk van az Úr átvonulására. Jézussal, az új Mózessel együtt nekünk is meg kell fizetnünk a szabadulás árát, vállalva a búzaszem sorsát, mely meghalva ad új életet. Az eucharisztikus ünneplés során begyakorolhatjuk, hogy Krisztussal együtt, Krisztusban mi is odaadjuk testünket és vérünket jó illatú áldozatul az Atyának, mert „aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig értem és az Evangéliumért elveszíti életét, az megmenti azt az örök életre”.

A hit nem magánügy. Mózes sem fogadta el a Fáraó ajánlatát, aki a csapások nyomása alatt kész lett volna a nép egy részét szabadon bocsátani, hogy áldozatot mutasson be Istenének a pusztában. Vagy mindnyájan rabigában maradnak vagy mindnyájan elindulnak az Ígéret Földje felé. Végül a Fáraó maga utasítja az egész zsidó népet arra, hogy menjenek. (Vö. A pusztán túl 70-72) A szabadulás - amit Isten készít - nem egyéni menekülési út kiváltságosak számára, hanem az egész közösséget érinti, ezért az emlékezés (éppígy a vasárnapi szentmise) is az egész közösséget érintő hála-eseménnyé kell legyen.

"Emlékezzetek meg erről a napról", mondta Mózes a népnek (Kiv 13,3). Gyakran nem az a problémánk, hogy nem tudunk eleget Isten tervéről, hanem az, hogy nem emlékszünk csodálatos tetteire. “A híres esszéista, Dr. Johnson mondta egyszer: „Az emberiségnek sokkal gyakrabban van szüksége arra, hogy emlékeztessék, mint arra, hogy tanítsák”. Az egyik ok, amiért Isten az év folyamán különféle ünnepeket rendelt el, az volt, hogy az izraeliták emlékezzenek mindarra, amit Isten tett értük, és különösen arra, hogyan szabadította ki őket a rabszolgaságból.” (Részlet az Exodus 90-ből)

Ezért olyan fontos az ünnepek évente visszatérő ritmusa. “Tudjuk, hogy Isten mindig jelen van számunkra, és hogy soha nem vagyunk egyedül; de milyen gyakran megfeledkezünk erről. Tudjuk, hogy lelki harc dúl körülöttünk és bennünk, de nehéz folyamatosan emlékezni erre.” (Részlet az Exodus 90-ből) Az első esetben kétségbeesünk és tehetetlen kiszolgáltatpttságérzésben vergődünk, ha nem tudatosítjuk elégszer, amit XVI. Benedek pápa beiktatási beszédében így fogalmazott: “A hívő ember soha nem lehet egyedül.” Vagyis elfelejtjük, hogy “ha az Úr velünk, ki lehet ellenünk” (Róm 8,31). A második esetben pedig hajlamosak vagyunk “elszállni magunktól” és könnyen halogatjuk vagy lekicsinyeljük a lelki harc jelentőségét vagy épp a bűneinket vesszük könnyen, mintha csak apróságok lennének, melyeket nem kell komolyan vennünk, pedig tudjuk: “Mit használ az embernek, ha az egész világot elnyeri is, de a lelke kárt szenved”. (Mt 16,26) Előfordulhat, hogy félelemből vagy karriervágyból bűnös kompromisszumokat kötünk, mert fontosabbá válik a lelkünknél az előmenetelünk. Miközben tudjuk, hogy a földi élet a próbatétel időszaka, amely meghatározza örök sorsunkat, ilyenkor mégsem emlékezünk rá. Ez a tény gyakran kimegy a fejünkből. “Ez a hajlam, hogy elfelejtjük azt, amit már tudunk, az egyik oka annak, hogy a szemlélődő ima olyan fontos.” (Részlet az Exodus 90-ből) 

És ugyancsak ezért van rendkívüli jelentősége a két irányú emlékezésnek. Két dolgot kell felidéznünk rendszeresen: a bűneinket és Istennek életünkben végbevitt csodálatos tetteit. Az egyik alázatossá, a másik erőssé tesz. A bűneinket nem azért idézzük fel, hogy nézegessük azokat és szüntelen orrunk aká dörgöljük, hanem addig kell csak felidéznünk, amíg el nem vezet bennünket a bűnbánatunk a Bűnbocsánat Szentségéig és egy erős elhatározásig, valamint emlékeztet bennünket esendőségünkre és alázatban tart, hogy ne magunkban bízzunk, hanem abban, aki értünk  meghalt és feltámad. Ekkor elmondhatjuk Pió atyával együtt: “Uram, múltamat irgalmadra, jelenemet szeretetedre, jövőmet gondviselésedre bízom.” Amikor pedig szemlélődünk, akkor Isten cselekvésére figyelünk és abbahagyunk mindent, amit éppen csinálunk, tudatosítva, hogy amit Isten tesz értünk, fontosabb annál, amit mi teszünk Érte. “Elcsendesedünk, és felidézzük Isten és a láthatatlan világ igazságait. Lehet, hogy imánknak nem sok hatása van abban a pillanatban, de az ima rendszeres gyakorlása idővel mély hatást gyakorol ránk. Amikor szokásszerűen felidézzük a hit igazságait, azok gyökeret vernek elménkben és lelkünkben, és élő elvekké válnak, amelyek gondolatainkat és cselekedeteinket irányítják.” (Részlet az Exodus 90-ből) 

A zsidó nép leggyakrabban a teremtés csodájára és a pászkára (=átvonulás) vagyis a szabadulás éjszakájára emlékezik: „Emlékezz arra, hogy rabszolga voltál Egyiptomban”. “Olyan könnyen elfelejtjük, hogy hol lennénk, ha Krisztus nem szabadított volna fel minket. Így elveszíthetjük a hálánkat és az örömünket is.” (Részlet az Exodus 90-ből) 

Ezen a héten gyakoroljuk ezt a kétirányú emlékezést! Hamvazószerdán, amikor hamut szórtak az Egyház papjai a homlokunkra ezt mondták: “Emlékezz ember, hogy por vagy és porrá leszel.” Én is most voltam kisgyerek. Hihetetlen. Nem tudhatom, hogy kettő vagy három évtized vagy sokkal kevesebb áll még a rendelkezésemre, hogy megszentelődjek, de egy biztos nem várhatok a jövő nagyböjtig a megtéréssel. 

Talán ismerjük azt a tanmesét, amikor az ördög kiküldi gyakorlatra a ördög-doktoranduszait, hogy vegyék rá egy olyan város lakóit, akik mélyen hiszenk Istenben, hogy feledkezzenek meg róla. Az egyik embernek álcázva magát kiáll a főtérre és ajánl az embereknek egy új befektetési formát, mellyel két év alatt meggazdagodhatnak. A másik próbálja rávenni őket, hogy találják meg végre önmagukat és engedjék meg maguknak azt a luxust, hogy végre annak éljenek, amit igazán élveznek. A harmadik a templom elé áll ki és szórólapot osztogat az embereknek, hogy jöjjenek a cirkuszba, és ismét másik hirdetéseket tesz közzé, hogy jöjjenek a focimeccsre, melyek természetesen ‘hogy, s hogy nem’ a vasárnapi szentmise idejében lesznek megtartva. Az emberek egy darabik hallgatnak rájuk, de amint meglesznek a következményei, felismerik hol romlott el a dolog és elüldözik a kisördögöket a városból. Az olcsón szerzett gazdagság miatt lenézők, kapzsik, egymást kihasználók lettek, amint végre megtalálták a számukra élvezetes dolgokat, önközpontú élveteg emberekké és számos függés rabjaivá váltak. Családok hullottak szét, templomok örültek ki, az emberek egymás életét Isten nélkül pokollá tették. Ezután emlékeztek rá, hol romlott el a dolog és bűnbánatot tartottak. Mígnem egyszer jött egy sokkal gonoszabb ördög, aki sikeresen tért vissza megbízójához. A többiek azt kérdezték, hogyan tudtad elérni, hogy megfeledkezzenek Istenről. Mire az elmondta: bementem a templomukba, s harsányan hirdettem: Térjetek meg! Térjetek meg! Térjetek meg! De csak holnap. Ne engedjük tehát, hogy bármi elvonja a figyelmünket Istenről. 

Hétről hétre emlékezzünk az Ő szabadító tetteire. Erre való a vasárnap, az Úr napja. Minden szentmisében megünnepeljük, hogy szeretve vagyunk. Titokzatosan egyidejűvé válunk azzal a pillanattal, amikor Isten szeretete átvérezte értünk a történelem szövetét, amikor Krisztus meghalt és feltámadt értünk. Ez a mi pászka ünnepünk. Itt válik a húsvéti misztérium jelenvalóvá. Végiggondoljuk azt is, mennyi mindenért lehetünk hálásak, ami az elmúlt héten történt. Határozzuk el, hogy a héten nem leszünk feledékeny tanítványok, hanem emlékezni fogunk az apró kicsi örömökre és a nagyszerű dolgokra, amit Isten értünk tett. Ez nagyon fontos a szabadságunkban való növekedéshez.

Imádkozzunk!

Uram, hálásak vagyunk a tavasszal megújuló teremtésed csodájáért, hálasak vagyunk szabadító tetteidért, mellyel megváltottál és egyre teljesebb szabadság felé vezetsz minket. Segíts, hogy minden nap emlékezzünk nagyszerű tetteidre, és hétről-hétre közösségileg is megcselekedjük az eucharisztián, hogy megemlékezünk arról, amit tettél értünk! Őrizz meg minket a feledékenységtől és a szétszórtságtól. Ezt kérjük Krisztus Urunk által. Ámen.

Napi “Carlo”

Nem mindegy mire tudunk majd visszaemlékezni, ha meghalunk.

Halálos ágyán S. Kierkegaard filozófus azt mondta: „A lényeg az, hogy a lehető legközelebb érkezz meg Istenhez." Az Istennel való szoros egység volt az, ami Carlo Acutist mai szentté emeli. Carlo öt egyszerű és határozott gyakorlatban mutatta be mindannyiunk számára, hogy ez mindnyájunk számára lehetséges: az Eucharisztia gyakori vétele;  a szentségimádás; a lelkivezetés és rendszeres gyónás; önmagunk rábízása a Boldogságos Szűzanya és a szentek inspirációira; végül a jótékonykodó szeretet tettei akár kicsiben akár nagyban. – „A lényeg, hogy minél közelebb érkezzünk meg Istenhez.” Vagy ahogy Boldog Carlo Acutis fogalmazott: "Nem én, hanem Isten" a lényeg.

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás) 

                                                                                                       Írta és összeállította: Farkas László

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 12,29–42

Történt azután éjfélkor, hogy az Úr megölt minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, a trónján ülő fáraó elsőszülöttjétől kezdve a börtönben levő rab elsőszülöttjéig, valamint az állatok minden elsőszülöttjét. Felkelt erre azon az éjjelen a fáraó, az összes szolgája és egész Egyiptom, és nagy jajveszékelés támadt Egyiptomban, mert nem volt ház, amelyben halott ne lett volna. A fáraó el is hívatta Mózest és Áront még azon az éjszakán, és azt mondta: »Keljetek fel, és menjetek ki népem közül, ti is, Izrael fiai is! Menjetek, áldozzatok az Úrnak, amint mondtátok. Juhaitokat és jószágaitokat is vigyétek magatokkal, ahogy kívántátok! Csak menjetek el, és áldjatok meg engem!« Az egyiptomiak is sürgették a népet, hogy gyorsan menjen ki a földről, hiszen: »Mindnyájan meghalunk!« Fogta tehát a nép a beáztatott tésztát, mielőtt kovásszal elegyítette volna, a ruhájába kötötte, és a vállára vetette. Közben Izrael fiai úgy tettek, amint Mózes megparancsolta: kértek az egyiptomiaktól ezüst- és aranyholmikat, és igen sok ruhát. Az Úr pedig kedvessé tette a népet az egyiptomiak előtt, úgyhogy azok adtak nekik, így kifosztották az egyiptomiakat. Aztán Izrael fiai elindultak Rámszeszből Szukkót felé, mintegy hatszázezer gyalogos férfi a gyermekeken kívül. Nagyszámú gyülevész nép is felment velük, valamint igen sok juh, marha, és mindenféle jószág. Megsütötték a beáztatott tésztát, amelyet még Egyiptomból hoztak, és hamuban sült kovásztalan lepényeket készítettek belőle. Nem tudták ugyanis megkovászosítani, mert az egyiptomiak hajszolták őket, hogy menjenek, és nem engedték, hogy késlekedjenek. Így még útravaló eleséget sem készíthettek. Izrael fiainak egyiptomi tartózkodása négyszázharminc esztendeig tartott. Ennek elteltével, ugyanazon a napon kivonult az Úr egész serege Egyiptom földjéről. Ez az éjszaka az Úrnak szentelt virrasztás, amikor kivezette őket Egyiptom földjéről. Meg kell azt tartania Izrael minden fiának nemzedékről nemzedékre.

Gondold át!

Minden túlzás nélkül azt kell állítanunk, hogy világtörténelmi csoda az, hogy a zsidó nép még egyáltalán létezik. Sőt azt is el kell mondani, hogy úgy tűnik, hogy a világ legrégebbi, identitását máig folyamatosan megőrző népe és kultúrája a zsidó nép (megj. legalábbi abban a tekintetben, ahogyan integritásában és önazonosságában több mint 3000 éve létezik). Azt is ki kell mondanunk, hogy a zsidó nép Isten szava által vált néppé. A legfőbb társadalomszervező és megtartó ereje tehát maga az egy Isten hite. Történelmi tény, hogy ez a környezetében élő civilizációkkkal szemben “jelentéktelen” nomád nép túlélte a környező nagycivilizációkat (lásd Egyiptom, Asszíria, Babilon), miközben azok mind elpusztultak és nem őrződött meg kontinuitásuk. Hasonlóan nem lehet egykönnyen elmenni amellett a tény mellett sem, hogy újfent mekkora világtörténelmi csoda, hogy ilyen név még egyáltalán található a térképen, hogy Magyarország, pedig pokoli erők és számos nagyhatalom próbálta elpusztítani. Én személyesen első szent királyunk országfelajánlásának, a Szűz Anya közbenjárásának tulajdonítom, hogy a tatár, a török és a szovjet nagybirodalom megbukott és eltűnt a történelem süllyesztőjében, mi pedig létezünk. Azt is mondhatnánk, hogy mindegyiknek belénk tört a bicskája, s itt torpant meg a hatalmuk. Mintha csak mi lettünk volna az utolsó porszem a gépezetben. Ez viszont nem tehet bennünket elbizakodottá. Gondoljunk a zsidó nép történetére, hányszor kaptak olyan üzenetet, hogy “ha nem hisztek, nem maradhattok meg”. Ellenkezőleg: Istenbe vetett megújuló bizalomra kell sarkalljon minket és történelmi önazonosságunk, gyökerezettségünk vagyis keresztény hitünk megőrzésére. Isten magtartó hatalma ugyanis nem automatikus. Gondolkodjunk el azon, ahogyan Isten elhozta a szabadságot az izraelitáknak. A történelem során sok olyan nép volt, amelyet elnyomtak vagy rabszolgasorba taszítottak, és számtalanszor próbáltak megszabadulni, de “mindezekben az esetekben emberek voltak azok, akik felkarolták az ügyet, akik harcoltak a szabadságért, és akik néha elérték, amit akartak, de gyakrabban legyőzték és megölték őket, vagy újra szolgasorba taszították őket. Az izraeliták felszabadításában azonban a kezdeményezés és a küzdelem is mind magáé az Istené. Nem ők voltak azok, akik összeszedték erejüket és fellázadtak elnyomóik ellen. Isten kereste meg őket, és az elejétől a végéig az ő kezdeményezése és ereje volt az, ami győzelmet aratott.

Ez fontos tanítás számunkra. Az emberi szabadságért folytatott szellemi harcban egyedül Istennek van hatalma és akarata arra, hogy felszabadítson minket. Mi is bosszankodhatunk a béklyóink miatt, mint az izraeliták, de képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. A bűn és a halál, a tudatlanság és a gyűlölet, ezek kísérik lépteinket, bármit is teszünk a magunk erejéből. Ez a hiba áll minden olyan utópikus emberi terv mögött, amely a világ gonoszságának felszámolására irányul. Ezek sosem működnek, mert emberi gőgre, nem pedig Isten erejére épülnek.” (Részlet az Exodus 90-ből)

A jó hír az, hogy Isten már felvette a harcot a bennünket elnyomó “démonainkkal”, és elhatározta, hogy legyőzi őket értünk. Látja kétségbeesett helyzetünket, és nem hagy el bennünket a bajban. Nem oly süket az Úr füle, hogy ne halhatná meg kiáltásodat, nem oly rövid az Úr keze, hogy ne szabadíthatna meg Téged. Emlékezz arra mindig, amikor teszel egy lépést Isten felé, hogy ő már százat tett feléd előtte. A szabadságunkért vívott harcban a legfontosabb küzdelem tehát, hogy Isten folyamatosan “magunk mellett tudjuk”, hogy ne veszítsük Őt szemünk előtt és ne emberi erőben bízzunk, mert “átkozott, aki emberben bízik”. Amikor Izrael a történelme során emberi szövetségesekre épített és nem az Istennel való szövetsége őrzésére figyelt, mindig nagy bukás és hanyatlás jött. Társadalmi szinten is igaz ez. Nem az emberi érdekszövetségek, nem is a pénz vagy a hatalom fog bennünket megmenteni, hanem az Úrhoz való hűségünk. Ugyan nekünk is meg kell tennünk a magunk részét, akárcsak a zsidó népnek, akiknek Isten szavára hallgatva hátra kellett hagyniuk minden addigi hamis biztonságukat. 

• • Nekem milyen hamis biztonságomat kell hátrahagynom, hogy jobban tudjam követni az Urat, akármerre vezetne is?

Lehet, hogy kényelmessé váltam, vagy nehezen lépek ki a komfortzónámból? Az is lehet, hogy rossz beidegződéseim vannak valamivel vagy valakivel kapcsolatban. Talán túlzottan az anyagiakra építek és hiányzik belőlem a nagylelkűség? Egyedül Istennek van hatalma a szívem felett. Egyedül Ő tudja begyógyítani rendezetlen hajlamaimat, ragaszkodásaimat, de nekem kell elkezdeni a szakítást velük, mégis maga Isten az, aki legyőzi ellenségeimet. Engedelmeskednünk kell Krisztus hívó szavának, s el kell indulnunk követésében, de Isten maga vívja meg helyettünk a csatáinkat. Csak neki van hatalma arra, hogy tartós szabadságot adjon, hogy szembeszálljon lelkünk ellenségeivel és legyőzze őket és akár társadalmi szinten is. Hamis illúzióba ringatjuk magunkat, ha azt hisszük, hogy pusztán a saját erőnkből szabaddá tudunk válni vagy szabadok tudunk maradni. Gondoljunk csak a magyar nép történetére. Vajon nem Isten megtartó szeretetének csodája, hogy még létezik Magyarország. Vajon nem imákkal vívott “csaták” menthetnek meg bennünket ma is? Soha ne felejtsük el, amire Jézus figyelmeztet: „nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15,5) Életem során valahányszor ezt figyelmen kívül hagytam, mindig “pofára esés” lett a vége elbizakodottságomnak. De a másik felét sem szabad elfelejtenünk: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad.” (Fil 4,13) Valahányszor saját gyengeségemre néztem, bizonytalankodóvá és félénkké váltam máskor meg bénulttá vagy tétlenné, amikor csak vártam a “sült galambot”. Nem helyes Isten megmentő szeretetére hivatkoznunk azért, hogy mozdulattalanságunkhoz ideológiát gyártsunk magunknak. A szabadulás útján nekünk is keményen kell küldenünk.

Imádkozzunk!

Uram, a Te kegyelmed nélkül tehetetlenek vagyunk ellenségeinkkel szemben, de Veled együtt diadalmaskodunk. Segíts nekünk, hogy félretegyük a magunkba vetett hamis bizalmat, és szilárdan megragadjuk a bennünk munkálkodó hatalmadba vetett igazi bizalmat. Ezt kérjük Krisztus Urunk által.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. (Imádság az Exodus 90-ből)

Napi “Carlo”

Te milyen dolgokra pazarolod legjobb erőidet? Mi az, ami nem Isten gyermekeinek szabadságára vezet? Meddig vársz még, hogy elhagyd a Te Egyiptomodat? Az élet túl rövid. Kelj fel és indulj! Isten hív egy új, szabadabb és alkotóbb életre.

“Carlónak veleszületett érzéke volt az élet rövidségéhez is, ahogyan a zsoltár tanítja: “Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!" (Zsolt 90,12). Carlo meg volt róla győződve, hogy nem fog megöregedni. „Fiatalon fogok meghalni” – ismételte gyakran. Számára „minden elröppenő perc egy perccel kevesebb idő önmagunk megszentelődésére". Az időt nem lehet olyan dolgokra pazarolni, amelyek „nem tetszenek Istennek”. Ez is volt az oka annak, hogy Carlo napjait úgy töltötte, hogy – kisebb gyerekeket tanított katekézisre, szegényeket etetett meg, gyerekekkel töltött időt a plébánia oratóriumában, kitűnő osztályzatokat szerzett az iskolában, szaxofonozott, weboldalakat és filmeket készített. Mindeközben állandó egységet tartott Istennel, hogy bírja ezeket a rendkívül mozgalmas napokat.”

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás) 

Írta és összeállította: Farkas László

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 12, 1-16

Az Úr így szólt Mózeshez és Áronhoz Egyiptomban: „Ez a hónap legyen számotokra a kezdő hónap: ez legyen az év első hónapja. Hirdesd ki Izrael egész közösségének: a hónap tizedik napján mindenki szerezzen egy bárányt családonként, egy bárányt házanként. De ha a család kicsi egy bárányhoz, akkor a személyek számának megfelelően a szomszédos családdal együtt vegyen egyet. Aszerint számoljátok a meghívottakat, hogy ki-ki mennyit eszik. Az állat legyen hibátlan, hím és egyéves. Vehettek bárányt vagy kecskét. Tartsátok a hónap tizennegyedik napjáig. Akkor Izrael közösségének egész gyülekezete a két este között vágja le. Vegyenek a véréből és kenjenek belőle annak a háznak a két ajtófélfájára és szemöldökfájára, amelyben elköltik. A húsát – tűzön megsütve – még akkor éjszaka egyék meg. Kovásztalan kenyérrel és keserű salátával fogyasszák el. Ne egyetek meg belőle semmit nyersen vagy vízben megfőzve, hanem csak tűzön sütve, a fejével, a lábával és belső részeivel együtt. Semmit ne tegyetek el belőle másnap reggelre. Ami másnapra megmarad, azt tűzön égessétek el. Így fogyasszátok: a derekatok felövezve, saru a lábatokon, bot a kezetekben. Sietve egyétek, mert ez az Úr átvonulása. Én végigvonulok azon az éjszakán Egyiptomon, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptomban: embert és állatot, s ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött, én, az Úr. A vért használjátok annak a háznak a megjelölésére, amelyben laktok. Ha látom a vért, kihagylak benneteket. Titeket nem ér a megsemmisítő csapás, amellyel Egyiptomot megverem. Ez a nap legyen számotokra emléknap, és üljétek meg úgy, mint az Úr ünnepét. Nemzedékről nemzedékre tegyétek meg ünnepnapnak mindörökre.” „Hét napig egyetek kovásztalan kenyeret. Az első napon tüntessétek el házatokból a kovászt, mert aki az elsőtől a hetedik napig kovászosat eszik, azt ki kell irtani Izraelből. Továbbá az első napon tartsatok ünnepi összejövetelt, hasonlóképpen a hetedik napon is legyen szent összejövetel. Ezeken ne végezzetek semmiféle munkát, csak azt az ételt készítsétek el, amelyre kinek-kinek táplálékul szüksége van.

Gondold át!

Illúzió azt gondolni, hogy a saját erőnkből meg tudunk változni. Egy bizonyos mértékű szabadságot elérhetünk ugyan saját elhatározásunkból, de az emberiség problémája nem csupán néhány szokás kijavításáról szól. Szívünk és elménk gyökeres átalakulására (sőt újjáteremtésére) van szükség. Ez az újjáteremtés annyiban különbözik az első teremtéstől, hogy ehhez már nélkülözhetetlen akaratunk Istenhez való teljes odafordulása (megtérés) az újjáteremtő Szentlélekkel való együttműködésünk. Ahogy Szent Ágoston Isten üdvözítő tervével kapcsolatban mondja: “Isten, aki megteremtett Téged beleegyezésed nélkül, nem fog üdvözíteni hozzájárulásod nélkül”. A húsvét (pászka) szó azt jelenti: átmenet. A zsidóságnak - amely egy nomád nép volt - már az egyiptomból való kivonulás idejét megelőzve is volt pászka ünnepe, mely a téli “legelőkről” való átmenetet jelölte. A kivonulás (latinus exodus) tapasztalata által ez megtelik új tartalommal. A Vörös-tengeren való átkelést - pontosabban z Úr általi átvitelt, átvezetést kezdte jelenteni, majd egyre inkább az átmenetre kezdett vonatkozni mindabból, ami rabságban tart minket. A Sátán, a bűn, a félelem és a halál hatalmából a Vörös-tengeren való átkelés még nem szabadította meg a népet, de a Jézus Krisztus által szerzett keresztség vize igen. Ez az a szabadság, amelyet Jézus hozott el nekünk. Ő az új és az igazi megmentést hozó húsvéti bárány, kinek vére által szabaddá válunk.

Miközben saját kivonulásunkat, Exodus-unkat éljük vizsgáljuk meg hogyan munkálkodik Isten: „ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött”. Közvetlenül az emberekkel törődik, de valódi munkája sokkal mélyebbre hat, olyan szellemi harcra, amely az egész univerzumot és az angyalvilágot is érinti. Szent Pál erről így ír: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12).

Jézust a húsvéti ünnep idején feszítették keresztre és ez lett megváltásunk pillanata: az Isten Bárányának (ahogy Keresztelő Szent János bemutatta) értünk ontott vére szabadít ki bennünket a Sátán, a halál és bűn rabságából. Szent János a megváltottakról egy látomást is lát a mennyben: „Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?” Így válaszoltam: „Te tudod, Uram.” „Ezek a nagy szorongatásból jöttek – magyarázta meg –, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.” (Jel 7,13-14). A zsidók húsvétkor maceszt (kovásztalan kenyeret) fogyasztanak, emlékezve arra, hogy amikor az Úr érős kézzel és kinyújtott karral kivezette őket Egyiptomból, akkora hatalommal tette ezt, hogy annyira sietniük kellett, hogy még arra sem jutott idejük, hogy megkeljen a kenyér, ezért kovász nélkül kellett azt kisütniük. Ez annak szimbóluma, hogy új, Isten erejére támaszkodó életmódot választunk, és elhagyjuk a régi - Istennel szemben bizalmatlankodó - útjainkat. Pál ezt írja a korinthusiaknak: „El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok is vagytok! Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták. Ünnepeljünk tehát, de ne a régi kovásszal, sem a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalan kenyerével.” (1Kor 5,7-8).

Összefoglalva tehát: az a szabadság, amelyet Isten ad Jézus Krisztusban, nem csupán külső szabadság - bár az is kívánatos - , hanem minden alól felszabadítja az emberiséget, ami fogságban tart minket: bűneink, megkötözöttségeink, az ördög rabsága, a félelmeink, bűntudatunk, tudatlanságunk, mások befolyása valamint a világnak való alávetettségünk alól egyaránt. Az elsőszülöttek megmenekülését egy elsőszülött Bárány vére eszközli, utalva az Atya egyszülőttjére, Jézusra, aki az egyetlen Megváltó.

Életet megvonó “halál-isten” kontra életadó Isten

A Kivonulás könyvét figyelmesen újraolvasva látható, hogy az elsőszülöttek halálát nem Isten, hanem egy pusztító angyal, vagyis egy démon okozta, mely a Fáraó és népe kevélysége miatt szabadult el. Ne kenjük be a Mennyei Atya arcát vérrel. Ő nem akarta az elsőszülöttek halálát. A pusztító démont a megrögzött engedtlenség bűne szabadította Egyiptomra. Persze egy ószövetségi könyvtől ne várjuk el, hogy tökéletesen különbséget tudjon tenni az elsődleges és másodlagos okok, egy büntetés közvetlen akarása vagy közvetett megengedése között (ezért az Ószövetség végsősoron szinte mindent egy még kiforratlan teológiával Istenre mint közvetlen végső okra vezet vissza), de mégis látjuk a teológiai megkülönböztetésre való törekvést már ezeknél a szenírási részeknél is: “Ha az Úr átvonul, hogy lesújtson Egyiptomra, és látja a vért a szemöldökfán meg a két ajtófélfán, akkor az Úr elhalad ajtótok előtt, s a pusztítót nem engedi belépni házatokba, hogy a csapást rátok hozza.” (Kiv 12,23) Már az ószövetségben is megjelenik, hogy az Úr az, aki nem engedi a pusztító angyalt rászabadulni a benne hívő, neki engedelmeskedő népre. Isten nem az oka a pusztulásnak, de az emberi bűnök következtében megengedi olykor a veszteséget és a szenvedést is. “A közlekedési szabályokat, ha nem tartjuk be, akkor annak megvan a következménye. A repülő tervező mérnökök, ha az aerodinamika szabályait mellőzve álmodnak meg egy égi csodát, az sajnos egy repülő koporsó lesz. Ugyanígy, ha Isten világos törvényeit olybá vesszük, akkor tudnunk kell, hogy a bűn zsoldja a halál! A Fáraó népe nem hallgat Istenre és a tizedik csapás elpusztítja az elsőszülötteket, embert, állatot egyaránt! Istent és az Ő törvényeit hiába ítéljük el, hiába lázadozunk és keressük a kibúvókat, nincs menekvés. Nézzünk nyitott szemmel szét a közvetlen környezetünkben… Ne legyünk naivak, városok, népek pusztulnak, esnek ma is a gyilkos bűn áldozatává.

Mit tehetünk? Félve, remegve munkálkodjunk üdvösségünkön. Alázattal boruljunk le és kérjük Isten irgalmát… Isten szeretete és a parancsok betartása, egyetlen reménységünk ezen a földön.” (Csaba Testvér)

Sokak szerint Isten az, aki megvonja tőlünk a jogot az élethez. Aki parancsaival elzárja előlünk a bőséges életet, a boldogságot. Szabadságunkat korlátozva akadályoz bennünket abban, hogy bűntudat nélkül élvezzük az életet. Végül megfoszt bennünket az élettől a halálban. A Szentírásban ezzel szemben azt olvassuk, hogy: “A halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában. Hisz mindent azért teremtett, hogy legyen, és a világ teremtményei az üdvösségre szolgálnak. Nincs bennük pusztító méreg, és a földön nem az alvilág uralkodik.” (Bölcs 2,13-15) “A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják.” (Bölcs 2,24)

Egy “halál-isten” hamis démonikus képe helyett megtapasztalhatod, hogy Isten nem halált, hanem életet hoz, mert Jézus azt mondja: “én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10,10)

Ő a Jó pásztor: Isten nemcsak megalkotott, hanem szeretetében kíséri is életedet. Ő az, aki vezet, szeretettel vezet az élet ösvényén, nem hagy magadra, nem hagy elveszni a homályban, nem hagy bizonytalanságban, hanem megmutatja az ő vezetését szelíden. Erre jó példa a 23. zsoltár: „Az Úr az én Pásztorom, nem szenvedek hiányt”, az Evangéliumban pedig Jézus példabeszéde a Jó Pásztorról, aki otthagyja a 99 bárányt, hogy megkeresse az egy elveszettet. (Lk 15, 3 köv.)

Örülj te kicsiny lélek, mert mindig a te Teremtőd színe előtt állasz. Nélküle nem is létezhetnél. Ővé az egész világ. “Minden általa lett. Nélküle semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1) Ő Életadó, Teremtő Isten: te személyesen az ő képmása vagy, nem kevesebb mint Istennek a képmása és hasonlatossága. 

• • Ha lesz időd a héten, akkor a 139. zsoltárt érdemes otthon átelmélkedned, 

hogy elámulj Isten beléd helyezett teremtői gondolatától és saját teremtett szépségednek és jóságodnak is tudj örülni. Egy olyan isten hamis képe helyett, aki elveszi az életedet és megtilt, kiirt minden igazi örömöt az életedből, most találkozhatsz azzal az Istennel, aki minden gondolatodat ismer, előlről és hátulról közrefog és áldó kezét fölötted tartva azt mondja neked: “Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10), “hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16,26)

“Az Úr Mózestől azt kéri, hogy fiatal bárányokat áldozzon a nép. Életet az életért!...

Hatalmas titok a másokért hozott áldozat. 

• • Vegyük számba, hogy hányan hoztak, hoznak értünk kisebb-nagyobb áldozatot!
  • Én magam kiért és miért hoztam, hozok áldozatot!

Elpuhult világunkban magától értetődőnek tűnik, hogy minden amire vágyunk, a rendelkezésünkre áll! Fogyasztunk, pazarlunk, habzsoljuk az életet, és ha valami nem áll a rendelkezésünkre, akkor tüntetünk, acsarkodunk, mindenkit mindenféle gúnyos, meggondolatlan jelzőkkel illetünk. 14-15 éves lehettem, amikor nagyapám húsvét előtt kezembe adta a bicskáját, hogy öljem meg a húsvéti bárányt! Nagytata, - kérdeztem tőle - miért tenném én ezt meg? Rám nézett és azt mondta: azért, hogy férfi légy és hogy meg tudjad becsülni az ételt, ami előtted a tányérban van! Azóta soha egyetlen falatot nem hagytam ott a tányéromban, mert tudom, hogy minden egyes falatért, melyet magamhoz veszek, életét áldozta egy élő lény.

Mások áldozatából születtem, élek és növekedem. Áldozathozatal nélkül nincs igazi szeretet. Testem sejtjei szolgálnak engem, és én is tudatosan fel kell nőjek oda, hogy önmagamról megfeledkezve, a szolgáló szeretet útján áldozatokat hozva, a keskeny és meredek úton elinduljak a Végtelen Szeretet felé.

Krisztus vére által üdvözülünk.” (Böjte Csaba)

Imádkozzunk!

Uram, kereszted és feltámadásod által megszabadítottál minket a bűn, a halál és az ördög hatalmából. Add, hogy keresztedből erőt merítsünk arra, hogy ne féljünk odaadni magunkat, amikor a szeretet sokat követel. Szabadíts meg attól a hamis istenképtől és félelemtől, hogy halált hoz nekünk, ha önmagunkat szeretetből odaáldozzuk másokért, s add meg az önátadás örömét és boldogságát kapcsolatainkban! Ezt kérjük a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

Napi “Carlo”

Carlo megpróbáltatásokon ment keresztül, de tekintete soha nem fordult önmagába. Tudta, hogyan érjen el másokhoz önmagából kilépve, és ezzel Isten akaratát a sajátja elé helyezze. Emiatt távozása ebből a világból természetes és derűs volt; tudta, hogy ez egy végleges találkozást jelent Krisztussal, az ő Urával, akivel már korábban felbonthatatlan barátságot kötött. 

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás) 

Írta és összeállította: Farkas László