Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 12,43–51; 13,1-10
Azt mondta ezután az Úr Mózesnek és Áronnak: »Ez a Pászkára vonatkozó előírás. Semmiféle idegen lakos nem ehet belőle. Minden vásárolt rabszolgát körül kell metélni, akkor ehet belőle. Jövevény és napszámos nem ehet belőle. Egy házban kell megenni: ne vigyetek ki a húsából, és ne törjétek szét csontjait. Izrael fiainak egész közössége készítse el azt! Ha valamely idegen közétek akar telepedni, és Pászkát akar készíteni az Úrnak, előbb metélkedjék körül nála mindenki, aki férfi, akkor annak rendje s módja szerint megülheti. Olyan lesz, mint a földetek szülötte. Aki azonban nem metélkedik körül, nem ehet belőle. Ugyanaz legyen a törvénye a föld szülöttjének és a közöttetek tartózkodó idegennek!« – Úgy is tett Izrael valamennyi fia, amint az Úr megparancsolta Mózesnek és Áronnak. Ugyanezen a napon kivezette tehát az Úr Izrael fiait Egyiptom földjéről, seregeik szerint.
Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: »Nekem szentelj minden elsőszülöttet, amely méhet nyit Izrael fiainál, akár ember, akár állat, mert az enyém valamennyi!« Mózes erre azt mondta a népnek: »Emlékezzetek meg erről a napról, amelyen kijöttetek Egyiptomból, a rabszolgaság házából, mert erős kézzel hozott ki az Úr onnan titeket, és ne egyetek kovászos kenyeret! Ezen a napon vonultok ki, abíb (azaz az új kalász) havában. Ezért ha majd bevisz téged az Úr a kánaániak, a hetiták, az amoriták, a hivviták és a jebuziták földjére, amelyről megesküdött atyáidnak, hogy neked adja, arra a tejjel-mézzel folyó földre, végezd el ezt a szent szolgálatot ebben a hónapban! Hét napon át kovásztalant egyél, és a hetedik nap az Úr ünnepe legyen! Kovásztalant egyetek hét napon át, ne lehessen látni semmiféle kovászosat se nálad, se egész határodban! Fiadnak pedig mondd majd el ezen a napon, hogy ‘amiatt történik ez, amit az Úr cselekedett velem, amikor kijöttem Egyiptomból.’ Legyen mindez jelként a kezeden és emlékeztetőül a szemed előtt, hogy mindig az Úr törvénye legyen a szádban, mert erős kézzel hozott ki téged az Úr Egyiptomból! Tartsd meg tehát ezt a szertartást a megszabott időben, esztendőről esztendőre.
Gondold át!
A pászka, a zsidóság legnagyobb ünnepe ehhez az éjszakához kapcsolódik. Ezen az éjszakán halál angyala végigvonult egész Egyiptomon és megölt minden elsőszülöttet azokban a házakban, melyek nem lettek megjelölve az isteni parancs szerint a bárány vérével. Erre az estére részletes utasításokat adott Isten Mózesen keresztül a népnek, miként készítsék elő az ünnepi vacsorát. Egy hibátlan, hím és egy éves bárányt kellett levágniuk és családonként elfogyasztaniuk kenyérrel, amit olyan gyorsan készítettek, hogy nem volt ideje megkelni, ezért kovásztalan kenyeret (maceszt) kellett enniük, mert Isten szabadítása sietséggel érkezett. A szabadulás közösségi ügy, ezért mindenkinek készen kell rá állnia, ezért így kellett fogyasztaniuk a pászka-vacsorát: „derekatok felövezve, saru a lábatokon, bot a kezetekben. Sietve egyétek, mert ez az Úr átvonulása.” (vö. Kiv 12, 1-12) Nem az öldöklő angyal átvonulásának ünnepe ez, hanem az Úr átvonulásáé, akit szabadítóként tapasztal meg a nép. A pászka azt jelenti átvonulás. Jézus beteljesíti ezt az ünnepet, amikor saját vére lesz a jel az övéin. Ő a megölt Bárány, akinek vére megvált. A Sátán, a halál angyala nem tud ártani azoknak, akiket Jézus vére megváltott és az Ő oltalma alatt maradnak.
Jézus pászkája = átvonulása, vagy magyarul húsvétja az, amikor átvonul a halálból az életbe, a földi lét korlátai közül az örökkévalóságba. Jézus az új Mózes, a Szabadító, aki átvonul velünk a bűn és a halál Vörös-tengerén az Ígéret Földjére. Átvisz bennünket a bűn rabszolgaságának földjéről a szabadulás földjére, áthelyez bennünket Isten gyermekeinek szabadságába. Kivezet a halál és a bűn hatalmából.
Ez a szabadulás is közösségi ügy. Az Egyház az új Izrael, az újszövetség választott népe, akinek ünnepelnie, sőt cselekednie kell az újraértelmezett pászkát: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”. Ezen isteni parancs óta minden szentmise az Úr átvonulása. Ez az új, az igazi pászka. Életünk ebben a húsvéti misztériumban van elrejtve és egyedül itt teljesedhet ki. Cselekednünk kell tehát ezt az átvonulást, kivonulást a bűn szolgaságából és a haláltól való félelem rabszolgaságából. Újra és újra meg kell szabadíttatnunk és szükségünk van az Úr átvonulására. Jézussal, az új Mózessel együtt nekünk is meg kell fizetnünk a szabadulás árát, vállalva a búzaszem sorsát, mely meghalva ad új életet. Az eucharisztikus ünneplés során begyakorolhatjuk, hogy Krisztussal együtt, Krisztusban mi is odaadjuk testünket és vérünket jó illatú áldozatul az Atyának, mert „aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig értem és az Evangéliumért elveszíti életét, az megmenti azt az örök életre”.
A hit nem magánügy. Mózes sem fogadta el a Fáraó ajánlatát, aki a csapások nyomása alatt kész lett volna a nép egy részét szabadon bocsátani, hogy áldozatot mutasson be Istenének a pusztában. Vagy mindnyájan rabigában maradnak vagy mindnyájan elindulnak az Ígéret Földje felé. Végül a Fáraó maga utasítja az egész zsidó népet arra, hogy menjenek. (Vö. A pusztán túl 70-72) A szabadulás - amit Isten készít - nem egyéni menekülési út kiváltságosak számára, hanem az egész közösséget érinti, ezért az emlékezés (éppígy a vasárnapi szentmise) is az egész közösséget érintő hála-eseménnyé kell legyen.
"Emlékezzetek meg erről a napról", mondta Mózes a népnek (Kiv 13,3). Gyakran nem az a problémánk, hogy nem tudunk eleget Isten tervéről, hanem az, hogy nem emlékszünk csodálatos tetteire. “A híres esszéista, Dr. Johnson mondta egyszer: „Az emberiségnek sokkal gyakrabban van szüksége arra, hogy emlékeztessék, mint arra, hogy tanítsák”. Az egyik ok, amiért Isten az év folyamán különféle ünnepeket rendelt el, az volt, hogy az izraeliták emlékezzenek mindarra, amit Isten tett értük, és különösen arra, hogyan szabadította ki őket a rabszolgaságból.” (Részlet az Exodus 90-ből)
Ezért olyan fontos az ünnepek évente visszatérő ritmusa. “Tudjuk, hogy Isten mindig jelen van számunkra, és hogy soha nem vagyunk egyedül; de milyen gyakran megfeledkezünk erről. Tudjuk, hogy lelki harc dúl körülöttünk és bennünk, de nehéz folyamatosan emlékezni erre.” (Részlet az Exodus 90-ből) Az első esetben kétségbeesünk és tehetetlen kiszolgáltatpttságérzésben vergődünk, ha nem tudatosítjuk elégszer, amit XVI. Benedek pápa beiktatási beszédében így fogalmazott: “A hívő ember soha nem lehet egyedül.” Vagyis elfelejtjük, hogy “ha az Úr velünk, ki lehet ellenünk” (Róm 8,31). A második esetben pedig hajlamosak vagyunk “elszállni magunktól” és könnyen halogatjuk vagy lekicsinyeljük a lelki harc jelentőségét vagy épp a bűneinket vesszük könnyen, mintha csak apróságok lennének, melyeket nem kell komolyan vennünk, pedig tudjuk: “Mit használ az embernek, ha az egész világot elnyeri is, de a lelke kárt szenved”. (Mt 16,26) Előfordulhat, hogy félelemből vagy karriervágyból bűnös kompromisszumokat kötünk, mert fontosabbá válik a lelkünknél az előmenetelünk. Miközben tudjuk, hogy a földi élet a próbatétel időszaka, amely meghatározza örök sorsunkat, ilyenkor mégsem emlékezünk rá. Ez a tény gyakran kimegy a fejünkből. “Ez a hajlam, hogy elfelejtjük azt, amit már tudunk, az egyik oka annak, hogy a szemlélődő ima olyan fontos.” (Részlet az Exodus 90-ből)
És ugyancsak ezért van rendkívüli jelentősége a két irányú emlékezésnek. Két dolgot kell felidéznünk rendszeresen: a bűneinket és Istennek életünkben végbevitt csodálatos tetteit. Az egyik alázatossá, a másik erőssé tesz. A bűneinket nem azért idézzük fel, hogy nézegessük azokat és szüntelen orrunk aká dörgöljük, hanem addig kell csak felidéznünk, amíg el nem vezet bennünket a bűnbánatunk a Bűnbocsánat Szentségéig és egy erős elhatározásig, valamint emlékeztet bennünket esendőségünkre és alázatban tart, hogy ne magunkban bízzunk, hanem abban, aki értünk meghalt és feltámad. Ekkor elmondhatjuk Pió atyával együtt: “Uram, múltamat irgalmadra, jelenemet szeretetedre, jövőmet gondviselésedre bízom.” Amikor pedig szemlélődünk, akkor Isten cselekvésére figyelünk és abbahagyunk mindent, amit éppen csinálunk, tudatosítva, hogy amit Isten tesz értünk, fontosabb annál, amit mi teszünk Érte. “Elcsendesedünk, és felidézzük Isten és a láthatatlan világ igazságait. Lehet, hogy imánknak nem sok hatása van abban a pillanatban, de az ima rendszeres gyakorlása idővel mély hatást gyakorol ránk. Amikor szokásszerűen felidézzük a hit igazságait, azok gyökeret vernek elménkben és lelkünkben, és élő elvekké válnak, amelyek gondolatainkat és cselekedeteinket irányítják.” (Részlet az Exodus 90-ből)
A zsidó nép leggyakrabban a teremtés csodájára és a pászkára (=átvonulás) vagyis a szabadulás éjszakájára emlékezik: „Emlékezz arra, hogy rabszolga voltál Egyiptomban”. “Olyan könnyen elfelejtjük, hogy hol lennénk, ha Krisztus nem szabadított volna fel minket. Így elveszíthetjük a hálánkat és az örömünket is.” (Részlet az Exodus 90-ből)
Ezen a héten gyakoroljuk ezt a kétirányú emlékezést! Hamvazószerdán, amikor hamut szórtak az Egyház papjai a homlokunkra ezt mondták: “Emlékezz ember, hogy por vagy és porrá leszel.” Én is most voltam kisgyerek. Hihetetlen. Nem tudhatom, hogy kettő vagy három évtized vagy sokkal kevesebb áll még a rendelkezésemre, hogy megszentelődjek, de egy biztos nem várhatok a jövő nagyböjtig a megtéréssel.
Talán ismerjük azt a tanmesét, amikor az ördög kiküldi gyakorlatra a ördög-doktoranduszait, hogy vegyék rá egy olyan város lakóit, akik mélyen hiszenk Istenben, hogy feledkezzenek meg róla. Az egyik embernek álcázva magát kiáll a főtérre és ajánl az embereknek egy új befektetési formát, mellyel két év alatt meggazdagodhatnak. A másik próbálja rávenni őket, hogy találják meg végre önmagukat és engedjék meg maguknak azt a luxust, hogy végre annak éljenek, amit igazán élveznek. A harmadik a templom elé áll ki és szórólapot osztogat az embereknek, hogy jöjjenek a cirkuszba, és ismét másik hirdetéseket tesz közzé, hogy jöjjenek a focimeccsre, melyek természetesen ‘hogy, s hogy nem’ a vasárnapi szentmise idejében lesznek megtartva. Az emberek egy darabik hallgatnak rájuk, de amint meglesznek a következményei, felismerik hol romlott el a dolog és elüldözik a kisördögöket a városból. Az olcsón szerzett gazdagság miatt lenézők, kapzsik, egymást kihasználók lettek, amint végre megtalálták a számukra élvezetes dolgokat, önközpontú élveteg emberekké és számos függés rabjaivá váltak. Családok hullottak szét, templomok örültek ki, az emberek egymás életét Isten nélkül pokollá tették. Ezután emlékeztek rá, hol romlott el a dolog és bűnbánatot tartottak. Mígnem egyszer jött egy sokkal gonoszabb ördög, aki sikeresen tért vissza megbízójához. A többiek azt kérdezték, hogyan tudtad elérni, hogy megfeledkezzenek Istenről. Mire az elmondta: bementem a templomukba, s harsányan hirdettem: Térjetek meg! Térjetek meg! Térjetek meg! De csak holnap. Ne engedjük tehát, hogy bármi elvonja a figyelmünket Istenről.
Hétről hétre emlékezzünk az Ő szabadító tetteire. Erre való a vasárnap, az Úr napja. Minden szentmisében megünnepeljük, hogy szeretve vagyunk. Titokzatosan egyidejűvé válunk azzal a pillanattal, amikor Isten szeretete átvérezte értünk a történelem szövetét, amikor Krisztus meghalt és feltámadt értünk. Ez a mi pászka ünnepünk. Itt válik a húsvéti misztérium jelenvalóvá. Végiggondoljuk azt is, mennyi mindenért lehetünk hálásak, ami az elmúlt héten történt. Határozzuk el, hogy a héten nem leszünk feledékeny tanítványok, hanem emlékezni fogunk az apró kicsi örömökre és a nagyszerű dolgokra, amit Isten értünk tett. Ez nagyon fontos a szabadságunkban való növekedéshez.
Imádkozzunk!
Uram, hálásak vagyunk a tavasszal megújuló teremtésed csodájáért, hálasak vagyunk szabadító tetteidért, mellyel megváltottál és egyre teljesebb szabadság felé vezetsz minket. Segíts, hogy minden nap emlékezzünk nagyszerű tetteidre, és hétről-hétre közösségileg is megcselekedjük az eucharisztián, hogy megemlékezünk arról, amit tettél értünk! Őrizz meg minket a feledékenységtől és a szétszórtságtól. Ezt kérjük Krisztus Urunk által. Ámen.
Napi “Carlo”
Nem mindegy mire tudunk majd visszaemlékezni, ha meghalunk.
Halálos ágyán S. Kierkegaard filozófus azt mondta: „A lényeg az, hogy a lehető legközelebb érkezz meg Istenhez." Az Istennel való szoros egység volt az, ami Carlo Acutist mai szentté emeli. Carlo öt egyszerű és határozott gyakorlatban mutatta be mindannyiunk számára, hogy ez mindnyájunk számára lehetséges: az Eucharisztia gyakori vétele; a szentségimádás; a lelkivezetés és rendszeres gyónás; önmagunk rábízása a Boldogságos Szűzanya és a szentek inspirációira; végül a jótékonykodó szeretet tettei akár kicsiben akár nagyban. – „A lényeg, hogy minél közelebb érkezzünk meg Istenhez.” Vagy ahogy Boldog Carlo Acutis fogalmazott: "Nem én, hanem Isten" a lényeg.
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László