Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 13,17-22; 14,5-9
Miután a Fáraó végre elengedte a népet, Isten nem a filiszteusok földje felé vivő úton vezette őket, bár az a rövidebb – azt gondolta ugyanis, hogy a nép megbánja a dolgot, amikor látja, hogy háború támad ellene, és visszatér Egyiptomba –, hanem kerülővel, a pusztai úton, a Vörös tenger felé vitte őket. Felfegyverkezve vonultak ki Izrael fiai Egyiptom földjéről. Mózes magával vitte József csontjait is, mivel ő megeskette Izrael fiait: »Amikor Isten megemlékezik majd rólatok, vigyétek el innen csontjaimat magatokkal!« Elindultak tehát Szukkótból, és Etámban, a puszta legszélső határán vertek tábort. Az Úr előttük vonult, hogy mutassa az utat, nappal felhőoszlopban, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy mind a két napszakban vezérelje őket az úton. A nép elől sohasem hiányzott nappal a felhőoszlop, éjjel pedig a tűzoszlop.
Jelentették eközben az egyiptomiak királyának, hogy megszökött a nép. Megváltozott erre a Fáraónak és szolgáinak a szíve a nép iránt, és azt mondták: »Mit is tettünk, hogy elengedtük szolgálatunkból Izraelt?« Befogatott tehát harci szekerébe, maga mellé vette egész hadinépét, vett hatszáz válogatott harci szekeret, és minden egyéb harci szekeret, amely Egyiptomban volt, és mindegyikbe harcosokat helyezett. Az Úr pedig megkeményítette a Fáraónak, Egyiptom királyának szívét, és ő üldözni kezdte Izrael fiait, jóllehet azok hatalmas kéz oltalma alatt vonultak ki. Amikor aztán az egyiptomiak követték az előttük haladók lábnyomait, a tenger mellett levő táborban rájuk bukkantak. A Fáraó egész lovassága, harciszekerei és egész hadserege ott volt Piháhirót mellett, Baálcefonnal szemben.
Gondold át!
Ha Kánaánba akarunk jutni Egyiptomból, akkor a nyílegyenes utat választjuk, a Via Maris-t, mely a Földközi-tenger partján vezet végig. Ám Isten útjai nem a mi útjaink. (vö. Iz 55,8-9). Ez is a tanítványság része, hogy képesek vagyunk-e megbízni Istenben, akkor is, amikor vezetése a józan ésszel ellenkezni látszik. A következő lecke, amit Mózesnek meg kell tanulnia az abszolút engedelmesség Istennek. Isten tudja, hogy erre a hosszabb útra a népnek szüksége van ahhoz, hogy közben a belső szabadságot is elnyerje, megszabadulva a szolgai reflexektől és a kishitűség sebzettségétől: „Amikor a Fáraó elbocsátotta a népet, Isten nem a filiszteusok földjén át vezette őket, jóllehet az lett volna a legrövidebb, Isten arra gondolt, hogy a nép megbánhatja, ha háborút kell kezdenie, és visszatér Egyiptomba. ezért a Sás-tenger melletti pusztán vezető útra terelte őket.” (Kiv 13, 17-18)
„Mózes attól való félelmében, hogy egy ilyen nagy vállalkozás megrémíti a gyenge zsidókat, és, hogy a csüggedést elkerülje, úgy dönt, hogy tesz egy kitérőt a Sínai-félsziget felé… Talán, ha szemtől szemben találkoznának a Hóreb Istenével, akkor el tudnának viselni minden viszontagságot… Talán a csipkebokor tüze őket is lángra gyújtaná és az ő félelmük is füstté válna.” (A pusztán túl 73.) Ahhoz, hogy a nép Istent tudja szolgálni ismétlődően tapasztalatot kell szereznie az Úr lángoló szeretetéről, de Mózesnek is. Égnie kell annak, aki gyújtani akar. Neked is szükséged van arra, hogy a csipkebokor tüze még inkább lángra gyújtson, mielőtt másokat szolgálni akarnál.
A legjobb út nem mindig a leggyorsabb és nem is a legrövidebb, hanem az, amely biztosítja a célba érést. (Vö. A pusztán túl 73-74.)
A felhőoszlop és a tűzoszlop képei Isten jelenlétének erőteljes szimbólumai. “Isten nem csupán megszabadítja és utána magukra hagyja az izraelitákat. Miután elszakította kötelékeiket, velük megy, és az út minden egyes lépésénél vezeti őket. Velünk is így van: az Urat nem csupán az elvont szabadságunk érdekli: magának akar minket. Azért szabadít fel minket, hogy egyre mélyebb élet- és szeretetközösségben kapcsolódhassunk hozzá.” (Részlet az Exodus 90-ből)
A felhőoszlop képében maga Isten vezette őket nappal. A tűzoszlop pedig éjszaka világította meg az utat, amikor leginkább ki voltak téve a veszélynek. A zsoltáros ennek a tapasztalatát ünnepli: „Bizony nem szunnyad és nem alszik, aki Izraelt őrzi. Megőriz téged az Úr minden bajtól, megőrzi az Úr lelkedet, Megőrzi az Úr jártadat-keltedet most és mindörökké.” (Zsolt 121,4;7-8).
Az Úr állandó jelenlétének tudata szabadságunk és életbátorságunk legbenső forrása. Az út sokszor a komfortzónánkon túl vezet és az élet olykor veszélyes dolog. Sebezhetőek vagyunk fizikailag, lelkileg és kapcsolatilag egyaránt. A súlyos szorongástól szenvedő emberek száma egyre nő. Ezen nem lepődhetünk meg, mert az individualizmus az egyénre bízza, hogy tetszőlegesen kiválassza és meghatározza az életútját, az identitását és az életcélját és minden meghatározottságot “lerúgna megáról”. Pedig szabadságunkat nem találhatjuk meg teremtettségünk korlátait félretéve (lásd gender), de másoktól függetlenül sem (lásd szélsőséges liberalizmus). A szabadság nem érkezik el széttartó és konkuráló életcélok és érdekek mentén, csak egy közös uticél felé tartva, közös hitben egyesülve, s útközben egymással szolidárist vállalva, egy néppé válva.
“Forrnak az indulatok, előkerülnek a fegyverek, a harci paripák, indul a hadsereg! Sajnos világunkban lassan több pénzt költenek az államok fegyverre, katonára, mint a tanügyre vagy az egészségügyre… Addig nem lesz béke, amíg mindannyian külön - külön is, de együtt is nem fogadjuk el Isten velünk kapcsolatos tervét! Addig sajnos háborúkban akarjuk egymásra erőltetni a magunk igazát. Isten végtelen türelemmel, a fáraónak tíz csapással alátámasztva mondta el az Ő választott népével kapcsolatos szent akaratát. Az egyiptomiak bár sokszor igent mondtak, mégis saját érdekeiket Isten akarata felé helyezik, és a háború mellett döntenek! Sajnos az, ami a nagypolitikában van, az van kicsiben a helyi közösségekben, a családjainkban is! Keressem, és ha megtaláltam alázattal hajoljak meg teremtő Istenem szent akarata előtt.” (Böjte Csaba)
Csíkszentmihályi elemzi a Flow című művében, hogy manapság ritkábban élünk át flow-t, vagyis “elemében vagyok” áramlat élményt, mert az az elszántsággal függ össze, vagyis azzal a képességünkkel, hogy szinte “eggyé váljunk” egy-egy nagy céllal, vagy egy hétköznapi tevékenységgel, hogy rugalmasan összehangolódjunk másokkal és az élet törvényszerúségeivel és képesek legyünk fókuszáltan végigjárni az utat, amit választottunk, nem meggondolva magunkat félúton. Manapság túl sok alternatíva kínálkozik, és nemcsak az üzleteinkben. A jól kitaposott életutakkal és jól működő kapcsolati mintákkal szinte egyenrangú ajánlatként jelennek meg más lehetőségek. Így sokan elbizonytalanodnak. Egyszerűen túl sok cél vetélkedik a figyelmünkért, ezért nem csoda, hogy egyre inkább az aggodalom és a szorongás áldozatává válunk: vajon jól választunk-e? És ha már választottunk, sokszor nem csináljuk kitartóan végig, mert mi van, ha nem jól választottunk, s így soha nem találunk belső békét. “Az igazság azonban az, hogy nem a mi feladatunk az, hogy önmagunk számára készítsünk egy életet. Maga Isten ad nekünk életet, utat és eszközöket a győzelemhez. A mi feladatunk az, hogy rajta tartsuk a szemünket, bízva az ő vezető kezében, tudva, hogy ő vezet minket a legmélyebb önazonosságunkba, és jelen van, hogy megbirkózzon bármivel, ami jön.” (Részlet az Eodus 90-ből) „Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ‘Mit együnk?’, vagy: ‘Mit igyunk?’, vagy: ‘Mibe öltözködjünk?’'. Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá" (Mt 6,31-33).
“A választott nép hosszú évszázadig élt Egyiptom földjén, ahol otthonuk van, mindenkinek külön-külön háza, állatokat tartanak, amelyet ők maguk levághatnak, elkészíthetik, sőt még rabszolgákat is vásárolnak, és most mégis mindent hátrahagyva indulnak a pusztába. Miért hagyja ott valaki a konszolidált világát és indul neki az ismeretlen "semmibe"?
Isten parancsa, a szabadság utáni vágy - amelyet maga a Teremtőnk írt a szívünkbe - mozgatja a választott népet, de ha magunkba nézünk, akkor bátran mondhatjuk, hogy - minket is. A szabadság utáni vágy erősebb, mint a biztonságos, nyugodt, békés élet iránti vágy…, még akkor is, ha e döntésnek az ára hatalmas.” (Böjte Csaba)
Tudjuk, hogy a zsidó nép számára ennek a kiszámítható és felszínen békés életnek az ára a “behódolás”, vagyis, hogy elfogadják rabszolga sorsukat. Amint ezt nem tűrik tovább és egyenrangú, az egyiptomiaknál semmivel sem alávalóbb népként a saját Istenüknek akarnak hódolni rögtön kitör a háború.
-
- Én mikor keresem helytelen módon a békét és a biztonságot, olykor Isten akaratában gyökerező szabadságom rovására?
- Van-e esetleg mérgező kapcsolat az életemben, ahol valakitől kapott “előnyökért, kellemes érzések morzsáiért, kényelemért, hamis biztonságért” helytelen dolgoknak vetem alá magamat, mely már nem Isten akarata?.
- Gondolkodjunk el, hogy mit jelent számunkra a szabadság? Vajon nem a kényelmes, a nyárspolgári vagy a megszokott és kockázattól mentes élettel tévesztem össze olykor?
- Mennyire vagyunk szabadok?
- Szabadságunkat mi és ki korlátozza?
- Mit teszek azért, hogy szabadon, békében, istengyermeki örömben élhessem az életemet?
A szabadságunkat leginkább a saját emberi gyengeségeink, hibáink, bűneink korlátozzák.
“33 év alatt közel hatezer gyereket fogadtunk be a Szent Ferenc Alapítvány otthonaiba. Sok-sok gyermek sorsát ismerem és azt láttam, hogy a gyerekeket nem az árvíz, földrengés, háború sodorta el a családoktól, hanem ugyanaz, amivel mindannyian küzdünk, az emberi gyengeség, gyarlóság, bűnre hajló természet. Nekünk itt Erdélyben nincs bajunk az egyiptomiakkal vagy a románokkal, de még Brüsszellel vagy Moszkvával sem. Istennek legyen hála munka van bőségesen, lehet dolgozni és becsületes munkából meg is lehet élni. Biztos vagyok benne, ha betartanánk a tízparancsolatot, otthonaink nagy részét be lehetne zárni. Nekünk az igazi szabadságunkért a bennünk lévő rosszra való hajlamot kell legyőznünk, ezért mi a bűnös szokásainkat, követelőző tisztátalan vágyainkat, másokat eltaposó hatalmi törekvéseinket kell kiírtanunk önmagunkból…
Szabad vagy, ha szabadon megteszed annak akaratát, akit legjobban szeretsz. Számomra Krisztus az ígéret földje. A Te szolgád vagyok, Uram, és megszabadítottál a béklyóimtól.” (Böjte Csaba)
Imádkozzunk!
Uram, olyan könnyen bedőlünk az önálló életvezetés kísértésének, miközben tudjuk, hogy csak a Szentlélektől vezettetve, életünket másokhoz igazítva találhatunk és másokat szabadon szolgálva találhatunk igazi szabadságra, békére és boldogságra. Segíts ráéreznünk arra, hogy Isten népének tagjaiként tudjuk csak igazán megtalálni küldetésünket, állandó jelenlétedtől és éber vezetésedtől kísérve, amely minden lépésünknél velünk van. “Segíts, hogy növekedjünk a magabiztos hitben, hogy terveid és céljaid vannak számunkra, és hogy mindig közel vagy hozzánk.” (Exodus imádságból) Ezt kérjük, Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.
Napi “Carlo”
A kiemelkedően boldog emberek a szabadságukat korlátozó külső körülményeket is át tudják keretezni, s teljesen új értelmet adnak hallatlan belső szabadságuk fényében. Szabadságunk mindig rendelkezik ugyanis azzal a hatalommal, hogy amit nem magunknak választottunk, azt felajánlássá tegyük. Carlo, amikor már tudta, hogy halálos beteg és nagy fájdalmai voltak, derűs maradt és másokért ajánlotta fel szenvedéseit.
“Carlo figyelmének középpontjában Isten állt, nem a saját állapota. Ez volt a titka: Isten volt az egyetlen célja és értelme rövid életének: "A szomorúság önmagunkba néz, a boldogság Isten felé tekint." És így fogalmazott: "Célunknak végtelennek kell lennie, nem végesnek. A végtelen a hazánk. A mennyország örökké vár ránk." ”
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László