Kelj fel és indulj!

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 12,29–42

Történt azután éjfélkor, hogy az Úr megölt minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, a trónján ülő fáraó elsőszülöttjétől kezdve a börtönben levő rab elsőszülöttjéig, valamint az állatok minden elsőszülöttjét. Felkelt erre azon az éjjelen a fáraó, az összes szolgája és egész Egyiptom, és nagy jajveszékelés támadt Egyiptomban, mert nem volt ház, amelyben halott ne lett volna. A fáraó el is hívatta Mózest és Áront még azon az éjszakán, és azt mondta: »Keljetek fel, és menjetek ki népem közül, ti is, Izrael fiai is! Menjetek, áldozzatok az Úrnak, amint mondtátok. Juhaitokat és jószágaitokat is vigyétek magatokkal, ahogy kívántátok! Csak menjetek el, és áldjatok meg engem!« Az egyiptomiak is sürgették a népet, hogy gyorsan menjen ki a földről, hiszen: »Mindnyájan meghalunk!« Fogta tehát a nép a beáztatott tésztát, mielőtt kovásszal elegyítette volna, a ruhájába kötötte, és a vállára vetette. Közben Izrael fiai úgy tettek, amint Mózes megparancsolta: kértek az egyiptomiaktól ezüst- és aranyholmikat, és igen sok ruhát. Az Úr pedig kedvessé tette a népet az egyiptomiak előtt, úgyhogy azok adtak nekik, így kifosztották az egyiptomiakat. Aztán Izrael fiai elindultak Rámszeszből Szukkót felé, mintegy hatszázezer gyalogos férfi a gyermekeken kívül. Nagyszámú gyülevész nép is felment velük, valamint igen sok juh, marha, és mindenféle jószág. Megsütötték a beáztatott tésztát, amelyet még Egyiptomból hoztak, és hamuban sült kovásztalan lepényeket készítettek belőle. Nem tudták ugyanis megkovászosítani, mert az egyiptomiak hajszolták őket, hogy menjenek, és nem engedték, hogy késlekedjenek. Így még útravaló eleséget sem készíthettek. Izrael fiainak egyiptomi tartózkodása négyszázharminc esztendeig tartott. Ennek elteltével, ugyanazon a napon kivonult az Úr egész serege Egyiptom földjéről. Ez az éjszaka az Úrnak szentelt virrasztás, amikor kivezette őket Egyiptom földjéről. Meg kell azt tartania Izrael minden fiának nemzedékről nemzedékre.

Gondold át!

Minden túlzás nélkül azt kell állítanunk, hogy világtörténelmi csoda az, hogy a zsidó nép még egyáltalán létezik. Sőt azt is el kell mondani, hogy úgy tűnik, hogy a világ legrégebbi, identitását máig folyamatosan megőrző népe és kultúrája a zsidó nép (megj. legalábbi abban a tekintetben, ahogyan integritásában és önazonosságában több mint 3000 éve létezik). Azt is ki kell mondanunk, hogy a zsidó nép Isten szava által vált néppé. A legfőbb társadalomszervező és megtartó ereje tehát maga az egy Isten hite. Történelmi tény, hogy ez a környezetében élő civilizációkkkal szemben “jelentéktelen” nomád nép túlélte a környező nagycivilizációkat (lásd Egyiptom, Asszíria, Babilon), miközben azok mind elpusztultak és nem őrződött meg kontinuitásuk. Hasonlóan nem lehet egykönnyen elmenni amellett a tény mellett sem, hogy újfent mekkora világtörténelmi csoda, hogy ilyen név még egyáltalán található a térképen, hogy Magyarország, pedig pokoli erők és számos nagyhatalom próbálta elpusztítani. Én személyesen első szent királyunk országfelajánlásának, a Szűz Anya közbenjárásának tulajdonítom, hogy a tatár, a török és a szovjet nagybirodalom megbukott és eltűnt a történelem süllyesztőjében, mi pedig létezünk. Azt is mondhatnánk, hogy mindegyiknek belénk tört a bicskája, s itt torpant meg a hatalmuk. Mintha csak mi lettünk volna az utolsó porszem a gépezetben. Ez viszont nem tehet bennünket elbizakodottá. Gondoljunk a zsidó nép történetére, hányszor kaptak olyan üzenetet, hogy “ha nem hisztek, nem maradhattok meg”. Ellenkezőleg: Istenbe vetett megújuló bizalomra kell sarkalljon minket és történelmi önazonosságunk, gyökerezettségünk vagyis keresztény hitünk megőrzésére. Isten magtartó hatalma ugyanis nem automatikus. Gondolkodjunk el azon, ahogyan Isten elhozta a szabadságot az izraelitáknak. A történelem során sok olyan nép volt, amelyet elnyomtak vagy rabszolgasorba taszítottak, és számtalanszor próbáltak megszabadulni, de “mindezekben az esetekben emberek voltak azok, akik felkarolták az ügyet, akik harcoltak a szabadságért, és akik néha elérték, amit akartak, de gyakrabban legyőzték és megölték őket, vagy újra szolgasorba taszították őket. Az izraeliták felszabadításában azonban a kezdeményezés és a küzdelem is mind magáé az Istené. Nem ők voltak azok, akik összeszedték erejüket és fellázadtak elnyomóik ellen. Isten kereste meg őket, és az elejétől a végéig az ő kezdeményezése és ereje volt az, ami győzelmet aratott.

Ez fontos tanítás számunkra. Az emberi szabadságért folytatott szellemi harcban egyedül Istennek van hatalma és akarata arra, hogy felszabadítson minket. Mi is bosszankodhatunk a béklyóink miatt, mint az izraeliták, de képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. A bűn és a halál, a tudatlanság és a gyűlölet, ezek kísérik lépteinket, bármit is teszünk a magunk erejéből. Ez a hiba áll minden olyan utópikus emberi terv mögött, amely a világ gonoszságának felszámolására irányul. Ezek sosem működnek, mert emberi gőgre, nem pedig Isten erejére épülnek.” (Részlet az Exodus 90-ből)

A jó hír az, hogy Isten már felvette a harcot a bennünket elnyomó “démonainkkal”, és elhatározta, hogy legyőzi őket értünk. Látja kétségbeesett helyzetünket, és nem hagy el bennünket a bajban. Nem oly süket az Úr füle, hogy ne halhatná meg kiáltásodat, nem oly rövid az Úr keze, hogy ne szabadíthatna meg Téged. Emlékezz arra mindig, amikor teszel egy lépést Isten felé, hogy ő már százat tett feléd előtte. A szabadságunkért vívott harcban a legfontosabb küzdelem tehát, hogy Isten folyamatosan “magunk mellett tudjuk”, hogy ne veszítsük Őt szemünk előtt és ne emberi erőben bízzunk, mert “átkozott, aki emberben bízik”. Amikor Izrael a történelme során emberi szövetségesekre épített és nem az Istennel való szövetsége őrzésére figyelt, mindig nagy bukás és hanyatlás jött. Társadalmi szinten is igaz ez. Nem az emberi érdekszövetségek, nem is a pénz vagy a hatalom fog bennünket megmenteni, hanem az Úrhoz való hűségünk. Ugyan nekünk is meg kell tennünk a magunk részét, akárcsak a zsidó népnek, akiknek Isten szavára hallgatva hátra kellett hagyniuk minden addigi hamis biztonságukat. 

• • Nekem milyen hamis biztonságomat kell hátrahagynom, hogy jobban tudjam követni az Urat, akármerre vezetne is?

Lehet, hogy kényelmessé váltam, vagy nehezen lépek ki a komfortzónámból? Az is lehet, hogy rossz beidegződéseim vannak valamivel vagy valakivel kapcsolatban. Talán túlzottan az anyagiakra építek és hiányzik belőlem a nagylelkűség? Egyedül Istennek van hatalma a szívem felett. Egyedül Ő tudja begyógyítani rendezetlen hajlamaimat, ragaszkodásaimat, de nekem kell elkezdeni a szakítást velük, mégis maga Isten az, aki legyőzi ellenségeimet. Engedelmeskednünk kell Krisztus hívó szavának, s el kell indulnunk követésében, de Isten maga vívja meg helyettünk a csatáinkat. Csak neki van hatalma arra, hogy tartós szabadságot adjon, hogy szembeszálljon lelkünk ellenségeivel és legyőzze őket és akár társadalmi szinten is. Hamis illúzióba ringatjuk magunkat, ha azt hisszük, hogy pusztán a saját erőnkből szabaddá tudunk válni vagy szabadok tudunk maradni. Gondoljunk csak a magyar nép történetére. Vajon nem Isten megtartó szeretetének csodája, hogy még létezik Magyarország. Vajon nem imákkal vívott “csaták” menthetnek meg bennünket ma is? Soha ne felejtsük el, amire Jézus figyelmeztet: „nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15,5) Életem során valahányszor ezt figyelmen kívül hagytam, mindig “pofára esés” lett a vége elbizakodottságomnak. De a másik felét sem szabad elfelejtenünk: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad.” (Fil 4,13) Valahányszor saját gyengeségemre néztem, bizonytalankodóvá és félénkké váltam máskor meg bénulttá vagy tétlenné, amikor csak vártam a “sült galambot”. Nem helyes Isten megmentő szeretetére hivatkoznunk azért, hogy mozdulattalanságunkhoz ideológiát gyártsunk magunknak. A szabadulás útján nekünk is keményen kell küldenünk.

Imádkozzunk!

Uram, a Te kegyelmed nélkül tehetetlenek vagyunk ellenségeinkkel szemben, de Veled együtt diadalmaskodunk. Segíts nekünk, hogy félretegyük a magunkba vetett hamis bizalmat, és szilárdan megragadjuk a bennünk munkálkodó hatalmadba vetett igazi bizalmat. Ezt kérjük Krisztus Urunk által.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. (Imádság az Exodus 90-ből)

Napi “Carlo”

Te milyen dolgokra pazarolod legjobb erőidet? Mi az, ami nem Isten gyermekeinek szabadságára vezet? Meddig vársz még, hogy elhagyd a Te Egyiptomodat? Az élet túl rövid. Kelj fel és indulj! Isten hív egy új, szabadabb és alkotóbb életre.

“Carlónak veleszületett érzéke volt az élet rövidségéhez is, ahogyan a zsoltár tanítja: “Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!" (Zsolt 90,12). Carlo meg volt róla győződve, hogy nem fog megöregedni. „Fiatalon fogok meghalni” – ismételte gyakran. Számára „minden elröppenő perc egy perccel kevesebb idő önmagunk megszentelődésére". Az időt nem lehet olyan dolgokra pazarolni, amelyek „nem tetszenek Istennek”. Ez is volt az oka annak, hogy Carlo napjait úgy töltötte, hogy – kisebb gyerekeket tanított katekézisre, szegényeket etetett meg, gyerekekkel töltött időt a plébánia oratóriumában, kitűnő osztályzatokat szerzett az iskolában, szaxofonozott, weboldalakat és filmeket készített. Mindeközben állandó egységet tartott Istennel, hogy bírja ezeket a rendkívül mozgalmas napokat.”

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás) 

Írta és összeállította: Farkas László