Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 14, 13-25
Mózes erre azt mondta a népnek: »Ne féljetek, várjatok csak, és meglátjátok az Úr üdvösségét, amelyeket ma cselekedni fog! Mert az egyiptomiakat, akiket most láttok, nem látjátok többé sohasem! Az Úr fog harcolni értetek, és ti el fogtok némulni!« Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: »Mit kiáltasz hozzám! Szólj Izrael fiaihoz, hogy induljanak! Te pedig emeld fel botodat, nyújtsd ki kezedet a tenger fölé, és oszd azt kétfelé, hogy szárazon járjanak Izrael fiai a tenger közepén! Én pedig megkeményítem az egyiptomiak szívét, hogy nyomuljanak utánatok, és megdicsőülök a fáraó által, egész hadserege, harci szekerei és lovasai által. Az egyiptomiak meg fogják tudni, hogy én vagyok az Úr – amikor megdicsőülök a fáraó által, harci szekerei és lovasai által!«
Felkelt erre Isten angyala, aki Izrael tábora előtt vonult, és mögéjük ment. Vele együtt elvonult a felhőoszlop is elölről, és a hátuk mögé állt, az egyiptomiak tábora és az izraeliták tábora közé. Hátrafelé sötét volt a felhő, előre pedig világossá tette az éjszakát, úgyhogy egész éjszaka nem közelíthettek egymáshoz.
Amikor aztán Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az Úr erős és forró szél által, amely egész éjjel fújt, elhajtotta és szárazzá tette a tengert, s a víz kétfelé vált. Erre Izrael fiai bementek a kiszáradt tenger közepébe, miközben a víz olyan volt jobbjuk és baljuk felől, mint a kőfal. Ekkor az egyiptomiak üldözni kezdték őket, és bementek utánuk: a fáraó minden lovassága, harci szekere és lovasa bement a tenger közepébe. Amikor aztán eljött a hajnali őrváltás ideje, íme, az Úr a tűz- és felhőoszlopból rátekintett az egyiptomiak táborára. Szétzilálta hadseregüket, és kitörte harci szekereik kerekeit, úgyhogy megfeneklettek. Azt mondták ekkor az egyiptomiak: »Fussunk Izrael elől, mert az Úr harcol érettük ellenünk!«
Gondold át!
Olyan egyszerűnek tűnik a nép átvonulása a Vörös-tengeren, de tudjuk, hogy hosszú és kanyargós út vezetett idáig és még messze van az Ígéret Földje. Nagyon hosszú idő telt el, míg Mózes rá tudta venni a népet, hogy Isten parancsára nekiinduljanak a Vörös-tenger fenyegető vízének. Teljesen értelmetlen parancsnak tűnt - emberileg nézve egyenlőnek tűnt a biztos halállal - , még Mózes is próbált kitérni a parancs teljesítése elől és más megoldásért kiáltott, de Isten nem “tágított”. Elvárta népétől a totális bizalmat és ráhagyatkozást, ugyanakkor akarta, hogy valamennyien megtapasztalják, hogy Istennel semmi sem lehetetlen. “Az Úr így szólt Mózeshez: „Miért kiáltasz hozzám? Parancsold meg Izrael fiainak, hogy induljanak. Te pedig emeld fel botodat, nyújtsd ki kezed a tenger fölé és válaszd ketté, hogy Izrael fiai száraz lábbal átmehessenek rajta.” (Kiv 14,15-16) Végül elindultak és bátortalan - de mégiscsak hitben megtett - lépteik előtt meghátrált a tenger. Amíg nem léptek bele a tengerbe, addig úgy tűnik nem vált ketté. Isten leggyakrabban csak a következő lépést mutatja.
-
- Tudsz-e ráhagyatkozni olyan kis lépések mindennapi megtételében is, amit értelmetlennek tartasz, amitől nem remélsz változást, amiről úgy tűnik, hogy önmagunkban még nem hozzák el a megoldást?
Foglaljuk csak össze, micsoda ellenállásokat kellet legyőznie Mózesnek míg eljutottak a Vörös-tengeren való átkelésig, ahol aztán a tetőfokára hág a zúgolódás és mondhatnánk: okkal. Többekben jogosan felmerülhetett: Mózes talán felelőtlenül hamis reményeket ébresztve egy reménytelen vállalkozásba hajszolta népét, és a biztos pusztulásba vezeti. Nem jól mérte fel az erőviszonyokat és ezzel mészárszékre küldi most az egész népet: “Amikor a fáraó közeledett, Izrael fiai felnéztek, és látták, hogy az egyiptomiak üldözik őket. Erre Izrael fiai nagyon megijedtek, és hangosan kiáltottak az Úrhoz. Mózesnek pedig ezt mondták: „Nem voltak sírok Egyiptomban, hogy idehoztál bennünket a pusztába meghalni? Milyen szolgálatot tettél nekünk azzal, hogy kivezettél Egyiptomból? Nem mondtuk neked már Egyiptomban is, hagyj minket békében, hadd szolgáljunk az egyiptomiaknak? Valóban jobb lett volna az egyiptomiaknak szolgálni, mint itt a pusztában meghalni.” Mózes így válaszolt a népnek: „Ne féljetek, legyetek erősek, és meglátjátok az Úr segítségét, amelyet ma nyújt nektek. Mert ahogy ma látjátok az egyiptomiakat, soha többé nem fogjátok látni őket. Az Úr harcol majd értetek, s nektek nem lesz semmi dolgotok.” “(Kiv 14,10-14)
Nézzünk csak egy kicsit vissza most az átkelésig vezető útra! Hogyan is kezdődött?
Minden kezdet nehéz, de: minden jó, ha a vége jó
Isten elküld egy nomád pásztort az akkori világbirodalom vezetőjéhez, hogy közölje vele Jahve üzenetét. Mózes jól tudja, hogy a rábízott küldetés rettenetesen kockázatos, de tudta, hogy semmilyen maradandó dolog nem jön létre nehézségek nélkül, ezért vállalja döntése kockázatát, a Fáraó elé áll: „Ezután Mózes és Áron elmentek és így szóltak a Fáraóhoz: „Ezt üzeni JHVH (Jahve), Izrael Istene: Engedd, hadd vonuljon ki népem, hogy a pusztában ünnepet rendezzen nekem.”” (Kiv 5,1) Nem merték a teljes szabadságot kérni, bár az is teljesen jogos követelés lett volna, beérték azzal, hogy engedélyt kérnek vallási kötelezettségük teljesítéséhez. De ekkor a Fáraó dühbe gurult: „Kicsoda JHVH, hogy engedelmeskedjem neki és elengedjem Izraelt? Nem ismerem JHVH-t és Izraelt sem engedem el.” (Kiv 5,2)
Hogy példát statuáljon az engedetlenkedőknek, a Fáraó megparancsolta munkafelügyelőinek, hogy ne adjanak szalmát a héber rabszolgáknak a téglavetéshez, de továbbra is ugyanazt a mennyiséget préseljék ki belőlük. Látszólag balul sült el a dolog. A dolgoknak gyakran előbb rosszabbá kell válniuk, mielőtt jobbra fordulhatnának. Az elviselhetetlen robotterhek miatt most már a nép is nekiesik Áronnak és Mózesnek: „Gyűlöletessé tettetek bennünket a fáraó és szolgái szemében”, ítélkezzék az Úr fölöttetek! (Kiv 5,21) Mózes nem érti az Istent, ezért elébe áll: „Amióta a fáraónál jártam, hogy nevedben beszéljek vele, még gonoszabbul bánik ezzel a néppel és te nem mentetted meg népedet.” (Kiv 5,23) Mózes könnyű szabadulást remélt. Tévedett. Aki közösségvezető vagy bármilyen vezető (pl. egy család apja, anyja) lesz életében, az készüljön fel rögös útra. Ahogy a magyar közmondás mondja: „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Vagyis mint Jézusnak vállalni kell, olykor pokolian nehéz kihívásokat. Az igazi vezető nem hátrál meg. Nem önmagát és népszerűségét tartja szem előtt, hanem a célt, ahova el akarja vinni a rábízottakat. A vezetővé válás egy tanulási folyamat. Az első lecke, amit meg kell tanulni: az ellenállás legyőzése. A saját és a ránk bízottak ellenállásának legyőzése.
Miután Mózes végre túllép saját félelmein és komfortérzetének határain, egy újabb ellenállással találkozik, melyet nem várt. Nem igénylik a szabadítót, akiknek szabadítóra lenne szükségük: Ne foglalkozz te a mi szolgaságunkkal, őrizted volna inkább tovább a birkáidat Midiánban! Mózest 40 évvel ezelőtt elutasították, amikor meg akarta szabadítani övéit, s most újra elutasítják. És Mózes már nem sértődik meg, nem adja vissza a bántást, nem megy haza a családjához elpityeredve és duzzogva, hanem tovább bajlódik a néppel és Isten elé viszi fájdalmát. Az Úr pedig megvigasztalja: „Ne aggódj, Mózes. Majd meglátod, mit teszek a Fáraóval. Erős kéz kényszerítésére el fogja őket engedni. Sőt, erős kéz kényszerítésére maga fogja őket kiutasítani földjéről.” (Kiv 6,1)
„Az izraeliták nem akarták megfizetni a szabadulás árát. Könnyebb volt a megszokott szolgaságban élni, mint új utakra térni, ahol minden ismeretlen. Inkább a jól ismert elnyomatás, mintsem a nem járt utakra merészkedni.” (A pusztán túl, 63) Mózesnek ezüsttálcán kínálták fel az indokot, hogy Isten elé állva bebizonyítsa neki, hogy igaza lett: mondtam, hogy nem hallgatnak rám, nem érdemes vesződni a néppel. Így most ő is újra jogosan térhet vissza a régi, megszokott élet keretei közé. Döntenie kellett. Miért csinálja tovább, ha egyszer nem hisznek neki? Mit kap ennyi áldozatért cserébe? De ő „Inkább úgy döntött, hogy együtt szenved sanyargatást Isten népével (a szabadulás útját választva), mintsem, hogy a bűn múló előnyét élvezze… mert a jutalommal is számolt.” (Zsid 11,25-26) Mózes már nem akar szabadító lenni. Nem vágyik sem címekre, sem dicsőségre. Azt akarja, hogy a nép szabad legyen. A kisebb erőfeszítéssel járó könnyebb út helyett egész lényével a szabaduláshoz vivő göröngyös utat választotta. (Vö. 62-63)
“Mi, keresztények, az izraeliták történetében meglátunk egy sor olyan előképet, amely Jézusban válik valósággá. Nem nehéz elképzelni azt, amit az izraeliták átéltek. Évekig küzdöttek rabszolgasorsban. Ekkor hirtelen megjelenik közöttük Mózes, aki azt mondja, hogy ő Istentől jött, és hogy Isten meg akarja szabadítani őket. Ez nagyszerű hír, ha igaz, de hogyan fog ez megtörténni? Eleinte úgy tűnik, hogy a helyzet nem javul, hanem egyre rosszabb lesz. De aztán jön az elsőszülötteket sújtó utolsó csapás, az egyiptomiaknak elegük lesz, és az izraeliták… Egyiptom kincseivel megrakodva követik Mózest a szabadság felé. Úgy tűnik, minden úgy alakul, ahogy Isten megígérte. És akkor jön a szörnyűség: alighogy emelt fővel és felemelkedett lélekkel kivonultak Egyiptomból, ellenségük összes szekere rájuk ront védtelen helyzetükben. Nem csoda, hogy Mózeshez kiáltottak…
Az Úr most megmutatja nekik szívét és azt, hogyan gondoskodik róluk. Ő maga lép a harctérre, és harcol népéért. Legyőzi azt az ellenséget, amelyet egyedül soha nem tudtak volna legyőzni. Mózes elmondja a népnek, hogy mit kell tenniük ebben a csatában: az ő feladatuk az, hogy bízzanak Istenben, és álljanak szilárdan az ellenséggel szemben. Ha ezt teszik, akkor meglátják Isten szabadítását és ellenségeik vereségét… Krisztus az, aki szabaddá tesz minket, és Krisztus az, aki továbbra is harcol értünk ellenségeink ellen… Ma gyűjtsük össze bátorságunkat, és határozzuk el, hogy bízunk és szilárdan állunk, bármi is jöjjön az utunkba. Isten maga fog harcolni értünk.” (Részlet az Exodus 40-ből)
Imádkozzunk!
Uram, add, hogy legyőzzük félelmeinket, és ellenálljunk a csüggedés lelkének. Bátorítsd első lépéseinket és segíts, hogy szilárdan álljunk a bizalomban és a Te általad adott erőben. Tudjuk, hogy minden kezdet nehéz, de minden jó, ha a vége jó. Add, hogy bennünk megkezdett utaid jó véget érjenek. Ezt kérjük Krisztus Urunk által. Ámen!
Napi “Carlo”
Végső soron Carlo úgy áll előttünk, mint korunk fia, és így szól hozzánk: "Légy bátor, merj Istennel élni! Merj szent lenni!" – Te is lehetsz szent – mondta barátainak." „De teljes szívedből akarnod kell, és ha még nem vágysz rá eléggé, kérd kitartóan az Urat."
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László