Exodus 40

Teljesítmény helyett növekedés

2025. március 18

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 7,25-29; 8,1-11

Hét nap múlt el azután, hogy az Úr rácsapott a vízre. Ekkor az Úr így szólt Mózeshez: „Menj a Fáraóhoz és közöld vele: Ezt mondja az Úr: engedd szabadon népemet, hogy áldozatot mutasson be nekem. Ha nem engeded, hogy kivonuljanak, akkor Egyiptom egész földjét békával sújtom. Nyüzsögni fognak a folyóban, azután kijönnek és behatolnak a házakba, a hálószobákba, az ágyadra, szolgáidnak és alattvalóidnak a házába, a kemencéibe és dagasztóteknőibe. Sőt, a békák felmásznak rád, szolgáidra és minden alattvalódra.

Az Úr így folytatta Mózesnek: „Parancsold meg Áronnak: nyújtsd ki kezedet a bottal a folyók, a csatornák, és a mocsarak fölé, hogy békák lepjék el Egyiptomot.” Áron kinyújtotta karját Egyiptom vizei fölé, erre előjöttek a békák és elborították Egyiptom földjét. De a varázslók ugyanezt tették tudományukkal, és békákat hoztak Egyiptom földjére.

A Fáraó hívatta Mózest és Áront, s így szólt hozzájuk: „Kérjétek az Urat, hogy vegye el a békákat rólam és népemről, én viszont elengedem a népet, hogy áldozatot mutasson be az Úrnak.” Mózes ezt felelte a fáraónak: „Rendelkezzél velem. Mikor imádkozzam érted, szolgáidért és népedért, melyik időt kell kijelölnöm, hogy a békák tőled, alattvalóidtól és házaitoktól eltávozzanak, s csak a folyóban maradjanak meg?” „A holnapot” – felelte. Ő pedig így folytatta: „Történjék akaratod szerint: ebből majd megtudod, hogy senki sem hasonló Jahvéhoz, a mi Istenünkhöz. A békák eltávoznak tőled házadból, szolgáidtól és népedtől, s csak a folyóban maradnak meg.” Mózes és Áron eljöttek a Fáraótól, Mózes meg az Úrhoz fohászkodott a békák miatt, amellyel elárasztotta a Fáraót. Az Úr meghallgatta Mózes kérését, a békák elpusztultak a házakban, az udvarokon és a földeken. Rakásra hordták őket, s az ország bűzlött tőlük. De amikor a Fáraó látta az enyhülést, újra megkeményedett, s nem akart Mózesre és Áronra hallgatni, ahogy azt az Úr előre megmondta.

Gondold át!

2. Csapás: A békák (Kiv 8:1-15) és a mögötte lévő téveszme: „Isten a saját jólétem és termékeny életem eszköze ”

Hamis istenkép: Az az elképzelés, hogy Isten legfőbb célja a földi jólét és a termékenység biztosítása. Sok ember úgy gondolja, hogy ha Isten létezik, akkor kötelessége földi sikert, anyagi bőséget és szerencsét adni. Ha az ember eredményesnek érzi magát, akkor önmaga csodálatában és bűvkörében él, mint a Fáraó, aki istennek gondolta magát, mert beképzelte magának, hogy ő “nyalta hegyesre a piramist” és ő biztosítja a földi jólétet és a termelékenységet. Ez a kezdetben hiúságunkat legyezgető felelősség azonban egy idő után folytogatóvá kezd válni, mert kényszeresen fenn is kell tartani az elért jólétet, sikert és eredményeket. Ezt azonban csak egy állandó, mindent kontrollálni akaró, másokról a bőrt is lenyúzni akaró, minden áron való görcsös hatalomféltéssel lehet elérni, amely célja érdekében beáldozhatónak tart másokat. Megjelenik egy teljesítmény “isten” képe, melyben a túlzott követelőzés “démoni”. Túl sokak kezdünk lenni és észre sem vesszük. Az ember mindeközben abban a hitben él, hogy az önmagát meghaladó teljesítménnyel “Isten akaratát teljesíti”. A diabolos olyan embereket is kísért ezzel, akiket máshogy nem tud tévútra vezetni, ezért ráveszi őket, hogy mértéktelenül cselekedjék a jót és túlértékeljék felelősségüket. Ilyenkor hajlamosak vagyunk tönkretenni magunkat vagy másokat, mert csak a teljesítmény számít, az emberek lehetőségei és határai, és maga az ember már nem. Ez a bennünk lévő “Fáraó” hajcsár módjára vár el mindig többet és többet, mint a robottisztviselők a zsidóktól: egyre szűkösebb lehetőségekből egyre többet követeltek végsőkig felemésztve és kizsigerelve őket.

Lerombolás: Amikor az élet központi céljává válik a túlzott termelékenység, a földi eredményesség, amit a jólét biztosítékának gondolunk, akkor ez szép lassan mindenre kiterjed, s belefulladunk saját termelékenységünk, munkamániánk, hatalmunk vagy egyszerűen csak rosszul értelmezett felelősségünk “őrületébe”. A békák – amelyek a termékenységet, sokasodást, gyarapodást szimbolizálták – mindenhol ellepték az egyiptomiakat, sőt undorrá és csapássá váltak. Ez arra figyelmeztet, hogy a túl sok is átokká válhat, hogy az anyagi javak, de bármilyen téren a hajszolt többre és többre vágyás is megkeseríthetik az életet, ha Isten helyére kerülnek. A békák az egyiptomiaknál szent állatok voltak, és Heket istenséghez, a békafejű termékenységistennőhöz kapcsolódtak, aki a termékenységet jelképezte. A csapás azt mutatta, hogy a bálványok, amelyeket istenként tiszteltek, átokká váltak számukra. Ez emlékeztet arra, hogy a földi javak, teljesítmények, felelősségek is bálvánnyá válhatnak, ha az ember elfordul Istentől. Az egyiptomiak szentként tisztelték a békákat, így nem pusztíthatták el őket, mégis szenvedtek miattuk. Ez megmutatta, hogy a bálványok, amelyeket imádnak, valójában nem védelmeznek, hanem átkot hoznak rájuk.

A békák kezdetben talán ártalmatlannak tűntek, de végül mindenhová beférkőztek, még az emberek magánéletébe is. Ez a bűn természetét szimbolizálhatja: először jelentéktelennek tűnik, de később ellepi az ember életét. A békák csapása figyelmeztetés volt: amit az ember bálványoz, az végül átokká válhat. Isten azonban, ha hozzá fordulunk, megszabadít a hamis istenektől és bűneink következményeitől.

“Az Úr az, aki megszabadít minket. Ahhoz azonban, hogy ezt megtegye, meg kell törnie az emberi büszkeséget, amely a rabságunk forrása. Az ördög, aki egykor ragyogó angyal volt, büszkesége miatt bukott el. Első szüleink hallgattak az ördög hazugságaira, és megpróbálták magukhoz ragadni sorsuk irányítását; büszkeségük lett a vesztük. Ha el akarjuk nyerni a szabadságot Krisztusban, először le kell győznünk a büszkeségünket. A büszkeség egy mély téveszme arról, hogy ki Isten, és kik vagyunk mi. A büszkeség eltorzítja a valóságot, és azt hiteti el velünk, hogy sokkal nagyobbak vagyunk, mint valójában, sőt, hogy életünk forrása és középpontja mi magunk vagyunk. Egyszerűen fogalmazva: megpróbáljuk elfoglalni Isten helyét.” (Részlet az Exodus 90-ből) Ezt próbálják a Fáraó mágusai is, akik arról akarják biztosítani - a magát istennek képzelő - Fáraót, hogy nincs szüksége Istenre. Utánozták ugyan a csodát és maguk is előhítvák a békák szaporulatát, de nem tudták eltüntetni azt. Csak Mózes és Áron könyörgése nyomán tűntek el, ami azt mutatta, hogy csak Jahve az igazi Úr. Ő az egyetlen Mindenható és Rá minden embernek szüksége van.

Az Úr szembesíti a Fáraó büszkeségét azzal, hogy “három csapást küld, amelyek nemcsak rendkívül kellemetlenek, hanem megalázóak is. Először békák özönét bocsátja rájuk, majd szúnyogfelhőket, végül pedig legyek rajait zúdítja Egyiptomra. Más dolog lenne, ha sárkányok inváziója, fenséges oroszlánok támadása vagy félelmetes medvék döntenék le őket. De Isten az egyiptomiak büszkeségét azzal alázza meg, hogy békák, szúnyogok és legyek által bénítja meg őket. Ezzel azt mondja nekik: Én vagyok az Úr, és nincs más. Ti nem vagytok istenek, térjetek magatokhoz, és ismerjétek el, hogy ki vagyok én, és kik vagytok ti…” (Részlet az Exodus 90-ből) Amennyire az alacsony önértékelés gátolhat bennünket Istentől kapott küldetésünk betöltésében, épp annyira akadály lehet a kevélység. Olykor - mint egy felfújt béka - túl sokat gondolunk magunkról. Máskor túlzott jelentőséget tulajdonítunk a saját hatalmunknak, tehetségünknek, erőnknek - magunknak tulajdonítva azt. Ismét máskor nem fogadjuk el határainkat.

“Mivel annyira szeret minket, az Úr folyamatosan keresi az utakat, hogy kipukkassza a felfuvalkodott büszkeségünk illúzióbuborékját, hogy valóban megszabadítson minket ettől a pusztító betegségtől. Ennek érdekében gyakran használ békákat és szúnyogokat különböző formákban: apró bosszúságokat és látszólag jelentéktelen eseményeket, amelyek megaláznak minket, és panaszkodásra vagy zúgolódásra kísértenek. Feltehetjük a kérdést: milyen békákat, szúnyogokat és legyeket használ most az Úr, hogy megalázza a büszkeségünket? Talán egy nehéz emberrel kell szembenéznünk, akivel dolgunk van, vagy valamilyen fizikai vagy érzelmi problémával, esetleg olyan körülményekkel, amelyek nem a mi szánk íze szerint alakulnak. Ne reagáljunk úgy, mint a fáraó és a büszke egyiptomiak, akik megkeményítették szívüket a szabadságban való növekedés kiváló lehetőségeivel szemben.” (Részlet az Exodus 90-ből)

Növekedést adó Isten contra teljesítmény-démon:

A helyes istenkép szerint ne a teljesítmény, hanem a növekedés a cél. A rügyeket nem kézzel bontjuk. Az igazi növekedés nem emberi erőfeszítésből fakat, hanem az élet Istentől rendelt ritmusának tiszteletben tartásából. Ha túlnövünk a lehetőségeinken az rombol, mert szorongva fenn akarjuk tartani a látszatot, mint egy felfújt béka, többnek akarunk látszani mint akik vagyunk, de tudjuk, hogy ez egyszer kipukkad. Egészségtelen dolog tartósan saját hatrainkat és természetes növekedési tempónkat és lehetőségeinket figyelmen kívül hagyva élni. Jézus Mária és Márta esetén, a tékozló fiú történetében, a szőlőmunkásokról szóló példabeszédben nem a teljesítményt nézi először. Éppen a gyengéknek és azoknak fogja pártját, akik teljesítményre alig képesek. Persze fontosnak tartja, hogy talentumainkat ne ássuk el, hanem legjobb képességeinket vessük be Isten szolgálatába, de a döntő kérdés, hogy a teljesítmény előmozdítja-e az ember életét vagy inkább beszűkíti, rombolja azt és már tulajdonképpen akadálya az életnek, mert öncélúvá vált. A szőlőtőről és szőlővesszőről szóló példabeszéd megvilágítja, hogy mennyire a törzs és a vesszők közti kapcsolattól függ minden. A “teremtmény a Teremtője nélkül szertefoszlik”, olvassuk a II. Vatikáni zsinat tanításában. Az ember számára Teremtőjével való elevenítő kapcsolat nélkül nincs igazi növekedés, csak lemetszentő torz és terméketlen ágakat, kaccsokat hajt az életünk.

A teljesítmény démont nem az ember érdekli, hanem a teljesítmény, Istent viszont az ember érdekli, hogy milyen hatással van ránk, amit csinálunk vagy teljesítünk. A növekedésre türelemmel időt kell hagyni: “Úgy van az Isten országával, mint azzal az emberrel, aki magot vet földjébe. Akár alszik, akár virraszt, s éjszaka van, vagy nappal, a mag kicsírázik, és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától terem…” (Mk 4,26) A növekedés, érés (ahogy a termény megérlelése is) Isten kezében van. “A növekedést Isten adja.” (1Kor 3,6) Nem kell, hogy a lehetetlent lehetségessé tedd. Nem kell mindent megtenned, csodákat végbevinned, megfelelned. Isten hagyja, hogy a gyom is együtt nőjön a búzával, számol a gyengeségeiddel és olyannak fogad el, amilyen vagy és nem olyannak, amilyennek a teljesítmény-démon elképzelése szerint lenned kellene: mindig erőtől duzzadónak, hiba és gyengeség nélkülinek. Nem kell engedned egy hajcsár-isten követeléseinek, hogy még az imának vagy pihenésnek szánt időt is teljesítménnyel töltsd ki, és még erénynek is gondold azt. Igaz, hogy nem könnyű leállni: a kontempláció önmagunkkal való szembesülés is. De itt tudunk elmélyülni és Istennel találkozni, szemlélni a növekedést, vagyis, önmagunk teljesítménye helyett arra figyelni, amit Isten növel fel bennünk és körülöttünk. Ez örömmel tölti el majd a szívünket. (Vö. Karl Frielingsdorf, Istenképek, Ahogy beteggé tesznek - és ahogy gyógyítanak. 71-83.)

“Némely ember panaszkodik a sok munka, a számos határidő és telefon miatt; ugyanakkor nem akarnak változtatni, mivel önmagukat a “túl sok” (lásd békák) alapján határozzák meg.” (Uo. 77.) Ily módon kezd a “Nincs időm!” pozitív státuszszimbólummá válni, inkább kitüntetéssé, mint hiánnyá. (Vö. uo. 77.) Ezért írja clairvaux-i Szent Bernát intő levelét egykori rendtársának, III. Jenő pápának 1145-ben: “Félek… hogy számos elfoglaltságod szorításában nem látsz kiutat, és értelmed megkeményedik… Sokkal okosabb, ha időről-időre visszavonulsz elfoglaltságaidtól, semhogy kötelességeid húznának maguk után, és egy olyan pontig juttassanak el, ahova magad sem akarsz eljutni… olyan pontig, ahol a szív megkeményedik… amely csak károsítja a szellemet, kiüresíti a szívet és eltékozolja a kegyelmet. Mindennek mi a hozadéka? Nemcsak pókháló az egész?” (Uo. 81.)

Imádkozzunk!

Uram, mutasd meg nekem, ki vagy Te, és ki vagyok én hozzád képest. Segíts megfékeznem a vágyat a mindig többet és többet akarásban! Segíts bölcs mértéket tartanom a vállalt felelősségek terén is. Add, hogy soha ne fújjam fel magam, mint egy kis béka, és ne képzeljek többet magamról, mint ami erőmből telik. Taníts ráhangolódnom a Tőled rendelt élet természetes növekedési ritmusára, s ments meg az agyonhajszoltságtól és attól, hogy mások hajcsárává váljak! Gyógyíts meg a büszkeségemtől és az önelégültségemtől, hogy jobb ember lehessek a családom, a barátaim és a közösségem számára. Ezt kérem Krisztus, a mi Urunk által, aki által minden teremtetett. Ámen!

Napi “Carlo”

Carlo legszívesebben Assisiben töltötte az idejét. Nagy hatást tett rá Szent Ferenc lelkülete, s mindig ezzel az alázattal közeledett az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztushoz. Vannak, akik mindig nagyobbnak akarnak látszani, mint akik, Isten fordítva cselekszik: szándékosan kisebbnek mutatja magát annál, Aki. Isten olyan nagy, hogy megengedhette magának azt, hogy kicsi legyen. Ez az igazi nagyság titka

“Mindenki félelemmel közeledjen, remegjen az egész világ, és ujjongjanak az Egek, amikor Krisztus, az élő Isten Fia ott van az oltáron a pap kezében! Ó csodálatos magasztosság és elképesztő méltóság! Ó fenséges alázat! Ó alázatos Fenség! A mindenség Ura, Istene és Isten Fia annyira megalázza magát, hogy üdvösségünkért egy közönséges kenyérdarabba rejtőzik! Testvéreim, tekintsetek Isten alázatára, és öntsétek ki szíveteket előtte! Alázzátok meg magatokat, hogy felmagasztaltassatok általa! Semmit se tartsatok vissza magatokból, hogy aki teljesen nektek adja magát, az teljesen befogadhasson titeket!” (Assisi Szent Ferenc)

Nagy csapás a kemény szív

2025. március 17

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 7,14-24

Az Úr így szólt Mózeshez: „A Fáraó szíve megkeményedett, nem akarja elbocsátani a népet. Keresd fel holnap reggel a Fáraót, amikor lemegy a folyóhoz, és várd meg a folyó partján. Vedd kezedbe a botodat, amely kígyóvá változott, s közöld vele: Jahve, a héberek Istene küldött hozzád, hogy mondjam meg neked: engedd kivonulni népemet, hogy a pusztában áldozatot mutasson be nekem. Te azonban mindeddig nem hallgattál rám. Ezért ezt mondja az Úr: ez lesz a bizonyíték számodra, hogy én Jahve vagyok: rácsapok a vízre a botommal, amelyet a kezemben tartok, s az vérré változik. A halak elpusztulnak a folyóban, s ettől a folyó úgy fog bűzleni, hogy az egyiptomiak az undortól nem tudják majd meginni a vizét.” Az Úr így szólt Mózeshez: „Mondd meg Áronnak, vedd a botodat, és nyújtsd ki a kezedet Egyiptom vizei fölé: a folyók, a csatornák, a mocsarak és minden ciszterna fölé, hogy vérré váljanak. Váljék vérré mind Egyiptom egész földjén, még az is, ami a fa vagy kőedényekben van.” Mózes és Áron úgy tettek, ahogy az Úr parancsolta. Felemelte botját, s a Fáraónak és szolgáinak szeme láttára rácsapott a folyó vizére, s a folyó egész vize vérré változott. A folyó halai elpusztultak, s ettől a folyó annyira bűzlött, hogy az egyiptomiak nem tudták inni a vizét. Mindenütt vér volt Egyiptomban. De az egyiptomi varázslók a maguk tudományával ugyanazt művelték. Ezért a Fáraó szíve kemény maradt, és nem hallgatott Mózesre és Áronra, ahogy az Úr azt előre megmondta. A Fáraó elindult, és visszatért házába anélkül, hogy a történteknek jelentőséget tulajdonított volna. Az egyiptomiak ivóvíz után ástak a folyó partján, mert nem tudták meginni a folyó vizét. Hét nap múlt el azután, hogy az Úr rácsapott a vízre.

Gondold át!

Mózesnek saját tapasztalatából, a saját bőrén kellett megismernie ki az Isten, milyen az Isten és, hogy Szabadító. Az istenismeretet hitünktől megvilágosított értelmünk tudja befogadni. Húsbavágó “tantárgy” ez. Jézus iskolájának fő tárgya is az istenismeret. Nem csak elméletben tanít, hanem tapasztalatot ad arról, hogy ki az Isten, milyen az Isten: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Mt 14,9) Aki helytelen istenképpel rendelkezik: légvárakra építi életét, vagy nagyon negatív lesz az énképe, s mindez hosszú távon boldogtalansághoz vezet. Aki az Élő Istenre épít belső szabadságra és boldogságra tesz szert.

Ma kezdjük a tíz csapás történetét, melynek során az Úr megmutatja, mennyire eltökélt abban, hogy valóban szabaddá tegyen minket. A tíz csapás értelmezhető úgy is, mint tíz hamis istenkép lerombolása. Az ember gyakran alkot magának hamis istenképeket – akár tudatosan, akár öntudatlanul –, és ezek akadályozzák az igaz Isten megismerését. A tíz csapás sorozata azt is bemutathatja,hogy szép lassan hogyan rombolja el Isten ezeket a torz elképzeléseket az életünkben. A következő napokban nézzük meg ezt a szempontot részletesen!

1. Csapás: A víz vérré változik (Kiv 7:14-24) – „Isten a természet maga

Hamis istenkép: A panteista felfogás, miszerint Isten nem különbözik a természettől, hanem maga a világmindenség. Az egyiptomiak a Nílust istenként tisztelték, hiszen életük forrása volt.

Lerombolás: Isten megmutatja, hogy nem azonos a természettel, hanem annak Ura. A természet önmagában nem isteni, és nem képes megmenteni az embert. A Nílus vizének vérré változása jelentette egyben Hapi, a Nílus istene feletti győzelmet is és annak kinyilvánítását, hogy a természeti elemek nem istenek és az ember bűne meg tudja rontani azok Istentől kapott éltető erejét is, vagyis, hogy a bűnnek kozmikus ereje van. A történet szimbolikus erejével előre vetíti, hogy Isten emberének imája és Isten áldása, mint ahogy Mózes imája is el tudja hárítani a természeti csapásokat. Sőt látni fogjuk majd, hogy a Krisztustól kapott megváltás a természetre és az egész univerzumra kiterjed: “az egész természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását”. (Róm 8,19)

A víz vérré változása a bűn romboló erejét is mutatja. A Nílus, amely életet adott Egyiptomnak, vérré változott, jelezve, hogy a bűn eltorzítja és halált hoz arra, ami természeténél fogva jónak lett teremtve. A csapásokat tehát nem értelmezzük helyesen, ha úgy képzeljük el, mintha közvetlenül Isten hozná a csapásokat a világra. Inkább azt kell látnunk a történetben, hogy van egy olyan pont, amikor Isten megengedi, hogy elérjenek bennünket bűneink következményei és azt hangsúlyozza, hogy ezek Istennek való engedelmesség és őszinte bűnbánat által akár elkerülhetők is lennének, hiszen még a Fáraónak is figyelmeztetést nyújt, de az konokul megkeményíti szívét. Isten ezért hagyja a bűn következményeit érvényesülni és már nem menti meg minden áron a többszörösen esélyt kapott egyiptomi zsarnokot. Tanítja a történet továbbá azt is, hogy a zsarnoki, istentelen struktúrák előbb-utóbb összeomlanak, de addig is sok csapást hoznak a világra, vagyis jelen - bűntől megsebzett - üdvrendben mások bűnei és bűnös struktúrák miatt is sok ártatlan szenved, de ezt a szenvedést Isten nem akarja. Megengedi ugyan ideig-óráig, de elkészíti a szabadulás útját is számunkra.

Újra előkerül még a vér szimbolikája majd a Kivonulás könyvében, de akkor már a Bárány vére megmentést hoz. Isten ugyanazt a valóságot, amit a bűn megrontott és megmételyezett, vagyis a vizet és a vért teszi megváltásunk eszközévé. A keresztség tiszte vize úgy ment meg minket a kárhozat pusztulásától, mint ahogy Mózest megmentette a tiszta Nílus vize. Krisztus vére úgy ment meg bennünket, ahogy a Bárány vére az izraelitákat. Krisztus vére meg tud szabadítani bennünket a bűn és a bűntől megfertőzött vérünk: bűnös szenvedélyeink, rendetlen hajlamaink erejétől.

Ma kérjük Szent Vérének oltalmát, s kezdjünk el készülni nagyböjti Szentgyónásunkra! Mondjuk gyakori fohászként: Jézus, moss meg engem a Te drága Szent Véreddel és szabadíts meg engem!/minket! (ha családunkért is imádkozzuk)

"Tudnunk kell, hogy szellemi harcban állunk, és vannak erők, amelyek ellenünk dolgoznak és, hogy a szabadság elnyerése nem lesz sétagalopp… Tudnunk kell, hogy Isten erősebb bárminél, ami ellenünk van, legyen az bennünk vagy rajtunk kívül. (Az Úr) …tudja, hogy lassan tanulunk és gyorsan felejtünk. Ha csak egy csodálatos csodát tett volna, az lenyűgözte volna az izraelitákat, de nem telt volna el sok idő, mire elhalványul az emlékük. Hányszor tett már Isten valami csodálatosat értünk, adott rendkívüli kegyelmet…? Aztán teltek-múltak a napok és… visszakerültünk oda, ahonnan indultunk… Időre és következetes emlékeztetőkre van szükségünk, hogy kialakuljon bennünk a szabadság szokása.” (Részlet az Exodus 40-ből)

“Isten nem halálunkat akarja, hanem megtérésünk érdekében engedi meg a csapásokat, akár a Fáraó, akár a mi életünkben is. Mózes imájára a vizek vérré válnak Egyiptomban. Isten erős kézzel, nagy határozottsággal érvényesíti akaratát a Fáraóval szemben. Fontos, hogy rádöbbenjünk, hogy Teremtőnk, akár a jó orvos, fájdalmas műtéteket is vállal az élet érdekében. Szabad akaratunknak határai vannak, a különféle csapások, nehézségek arra figyelmeztetnek, hogy Isten parancsai nem átjárhatók… Nem elég szeretni az Istent, Teremtőnk akaratát, parancsait be kell tartanunk, mert a kereszténység nem egy színes érzelmi hangulat, hanem ennél sokkal több. Isten akaratát, ha nem keressük, ha nem Jézus tanítása alapján élünk, akkor, akár az útról lesodródó autó, fájdalmas baleseteket is szenvedhetünk.” (Csaba Testvér)

Érző Isten kontra érzéketlen isten:

Egy érzéketlen isten hamis képe helyett a mai olvasmányban megjelenik egy érző, sőt értünk harcoló Isten. Itt van most előttünk az érzéketlen istent szimbolizáló keményszívű Fáraó, de itt van előttünk a szolidáris Isten is, aki velünk együtt szenved és velünk érez. Ezt olvastuk a Kivonulás könyvében is (2,23-ban): „Izrael fiai pedig szolgaságban nyögtek, segítségért kiáltoztak és fohászuk felhatolt Istenhez nyomorúságukból. Isten meghallotta panaszukat”. Te is megtapasztalhatod és megismerheted Jézusban az emberi szenvedést magára vállaló Istent. Jézusról, amikor meglát egy leprást, azt olvassuk, hogy „megesett rajta a szíve” (Mk 1,41) és megérinti annak beteg testrészét. A tékozló fiú atyjának, aki a Mennyei Atyát jelképezi szintén megesik a szíve a nyomorúságra jutott fiún. Úgy, megrendül egész bensőjében. Az Isten nem úgy szeret, hogy őt ez nem érinti, hanem belehal ebbe a szeretetbe. Isten jobban szeret téged az életénél, a legnagyobb kincsét, a Fiát is odaadta érted. Mózes történetében előképekben van itt ez a minket megmentő megfeszített isteni szeretet.

Imádkozzunk!

Jézus, moss meg engem és családomat a Te drága Szent Véreddel a bűn minden mételyétől, mindentől, ami mérgezheti az életünket és szabadíts meg minket! Uram, ments meg engem a keményszívűségtől és adj nekem engedelmes szívet. Adj türelmet, amiben csak fokozatosan hozol enyhülést az életemben, miközben kibontakoztatod szabadságra vonatkozó tervedet. Segíts, hogy soha ne felejtsem el, hogy Te erősebb vagy bárminél, ami ellenem áll. Ámen.

Napi “Carlo”

A Fáraó hatalmától megszédülve, önmaga bűvöletében élt ezzel nagy csapást hozott országára, pedig áldássá is válhatott volna, ha felfelé tekint. Talán túl sokat gondolt magáról. “A szomorúság az önmagunk felé fordított tekintet, a boldogság az Isten felé fordított tekintet. A megtérés nem más, mint a tekintetek felemelése lentről a magasba: csak egy egyszerű szemmozgás.”

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)

Írta és összeállította: Farkas László

Megkeményedett szív

2025. március 16

Amikor körülnézünk a világban, sőt akár az Egyház valóságában is, gyakran előfordul, hogy elveszítjük a reményt… Könnyű kétségbe esni, kritikussá, cinikussá és gúnyossá válni. És milyen egyszerű csak ülni és várni, hogy a vezetőink cselekedjenek, miközben azt gondoljuk, hogy személyesen semmit sem tehetünk. De, Testvérek, most jött el a mi időnk…

Ez az az idő, amelyet az Atya tökéletes és szerető gondviselésében mindannyiunkra bízott. Nem azért teremtettünk, hogy a múltban vagy a jövőben éljünk, hanem hogy a jelenben, azaz éppen most éljünk... Legyünk imában és áldozatban egységben, Krisztus és hitünk atyáinak példája szerint, hogy mi magunk váljunk azzá a megújulássá, amelyre vágyunk, és amelyre a világnak és az Egyháznak ma oly nagy szüksége van. (Részlet az Exodus 90-ből)

“Isten bármit tud teremteni, de egy dolgot nem tud alkotni: szabad akarattal mellette döntő, Őt lángoló szeretettel imádó embert. Ezt a csodát csak én tudom saját magamból kihozni, azáltal, hogy megismerem Istenem jóságát… építve Isten gyönyörű Országát.” (Csaba Testvér)

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 6,28-30; 7,1-13

Azon a napon, amelyen az Úr Egyiptom földjén Mózeshez szólt, azt mondta neki: „Én vagyok Jahve! Add tudtára a Fáraónak, Egyiptom királyának mindazt, amit mondok neked.” Mózes így válaszolt az Úrnak: „Nézd, gyámoltalan vagyok a beszédben, hogyan hallgatna rám a Fáraó?"

Az Úr megnyugtatta Mózest: „Nézd, olyanná teszlek a Fáraó előtt, mint egy isten, és testvéred, Áron lesz a prófétád. Neki mondj el mindent, amit veled közlök, s testvéred, Áron továbbítsa a Fáraónak, hogy így elengedje Izrael fiait országából. Ám én megkeményítem a Fáraó szívét, és sok jelet meg csodát művelek majd Egyiptom földjén. Mivel a Fáraó nem fog szavatokra hallgatni, azért kinyújtom kezemet Egyiptom ellen, keményen megbüntetem, és úgy vezetem ki seregemet, népemet, Izrael fiait Egyiptomból. Minden egyiptomi, ahányan csak vannak, meg fogja tudni, hogy én vagyok Jahve, amikor majd kinyújtom kezem az egyiptomiak ellen, és Izrael fiait kivezetem körükből.” Mózes és Áron engedelmeskedtek és az Úr parancsa szerint jártak el. Mózes nyolcvan, Áron pedig nyolcvanhárom esztendős volt, amikor a Fáraóval tárgyaltak.

Az Úr így szólt Mózeshez és Áronhoz: „Ha a Fáraó felszólít benneteket, hogy mutassatok csodajelet, akkor mondd Áronnak: Vedd a botodat és dobd a Fáraó elé, az majd kígyóvá változik.” Mózes és Áron a Fáraó elé járultak, és úgy tettek, ahogy az Úr parancsolta. Áron a Fáraó és szolgái elé dobta a botját, s az kígyóvá változott. Erre a Fáraó hívatta a tudósokat és varázslókat, s az egyiptomi varázslók ugyanazt a jelet mutatták tudományukkal. Mind ledobták botjukat, s azok kígyóvá változtak. Áron botja azonban elnyelte a botjaikat. A Fáraó szíve mégis kemény maradt, s nem hallgatott rájuk, ahogy azt az Úr előre megmondta.

Gondold át!

Mai olvasmányunk kapcsán el kell oszlassunk még további két hamis istenképet. Az egyik a felhők felett trónoló, távoli isten hamis képe, aki nem avatkozik be a történelembe és az életünkbe, mert olyan messze van tőlünk, hogy nem hallja kiáltásunkat. A mai szakaszban látjuk, hogy Isten mennyire komolyan vette népének kiáltását és beavatkozik a történelembe, de leggyakrabban azáltal, hogy kiválaszt embereket, mint Mózest is, hogy áldott változásokat hozzanak a környezetükre és a világra. A másik hamis istenkép egy érzéketlen, kemény szívű isten képe, akit a Fáraó zsarnoki alakja testesít meg, aki megkeményítette a szívét és érzéketlenné vált a nép igényeivel szemben. Egy ilyen démonikus istenben nem szabad hinnünk, hanem minél előbb el kell oldoznunk magunkat tőle, mint a zsidó nép a Fáraótól.

Hamis istenképek

A távoli Isten: Egy isten, aki elérhetetlen messzeségben a felhők fölött trónol, de alig érintkezik a világgal. Sokszor ez a hamis istenkép úgy tud kialakulni, hogy pl. Édesapád vagy Édesanyád gyakran volt távol a családtól, amikor neked szükséged lett volna rád kicsi korodban, vagy éppen ugyan közel volt, de érzelmileg elérhetetlen volt. Így aztán Istent is elérhetetlennek érzed. Vagy úgy alakul ki, hogy elhiszed azt, hogy Isten másoknak való. “Isten a jóknak való, Isten a szenteknek való, Isten nem nekem való.” Meggyőzöd magad, hogy Isten a jobbaknak való, és így távol helyezed tőle magad. Az is előfordulhat, hogy büntető Istent képzelsz el magadnak és ezért inkább nem is vágysz a közelségére és távolinak érzed. Úgy érzed, jobb hogyha kivonod magad az isteni ellenőrzés alól, és jobb, ha ő elég távol van ahhoz, hogy nem nagyon kell gondolnunk rá. Talán majd életem végén kiderül, hogy milyen is ő, de addig, hogy a hétköznapjaimba beavassam nem feltétlenül vágyok rá, hiszen dehogy kell ilyen “leskelődő” istennek képzelt isten közelsége, aki fentről folyton nézi az életemet, hogy aztán számon kérjen. (Vö. istenképek, Szentmártoni Mihály: Lelkipásztori pszichológia 111.)

Érzéketlen Isten: ez valójában egy szívtelen démon, akit nem érdekel az emberi fájdalom csak a tettek puszta mérlege. Gyakran téves erkölcsi nevelés következtében alakul ki, amikor az erkölcsi viselkedés alapmotívuma az volt, hogy Isten mindent lát (vö. Sartre gyerekkori története arról, hogyan vált ateistává emiatt az érzéketlen és mindent látó istennek a hamis és rémisztő képe miatt, amit tévesen bele sulykoltak nevelői). Ez az isten mindent feljegyez, mint egy könyörtelen könyvelő, és minden lépésedet ellenőrzi, mint egy nyomozó, aztán lecsap rád, hogy behajtsa tartozásodat és kiegyenlítsd a számlát. Gyakori következménye ennek az istenképnek az aggályosság. (Vö. istenképek, Szentmártoni Mihály: Lelkipásztori pszichológia 111.) Ez az isten egy zsarnoki Fáraóhoz hasonlít inkább, aki még azt is befasalja rajtam és kipréseli belőlem, amire képtelen vagyok.

Ilyen istenképekkel nem könnyű élni. Segítsek magamon, másokon! Imával, önismereti munkával alakítsam keresztény istenképekké. Azért is fontos ez, mert amilyen az istenképed, azt fogod sugározni mások felé, s talán épp a te hamis istenképed ellen lázadva távolodnak el az Egyháztól. Hogyan gyógyulhatnak a negatív istenképek? Úgy, hogy megtapasztalod az Élő Istent. Ehhez pedig nélkülözhetetlen a vágy, amit mély személyes ima táplál: „aki engem keres, Rám talál.” Lelkivezetővel (aki lehet egy atya vagy pl. egy szerzetes vagy szerzetesnő, vagy egy érett hitű, komolyan imádkozó egyéb felnőtt) való rendszeres beszélgetés vagy lelkigondozói folyamat sokat segíthet, éppígy a rendszeres, őszinte és Isten irgalmát befogadó gyónás, valamint a napi fél vagy egy óra ima, lehetőleg a Szentírás istenkép gyógyulását leginkább segítő részeivel. Sokat segíthet még a lelkigyakorlat (egy hét vagy egy hétvége pl. személyesen kísért lelkigyakorlat).

Sokáig azt hangsúlyozták a pszichológusok, hogy az istenképünk nagyon függ az apánkkal való kapcsolatunktól, és az a legmeghatározóbb, hogy milyen volt az édesapánkkal való “élményanyagunk”, milyen képet alkottunk róla. Hogyha egy túl elnéző apukánk volt, akkor könnyen lehet, hogy csináltunk egy ilyen ártalmatlan kis istenecskét, aki túl elnéző, akinek nem fontos, hogy mi mit csinálunk, még akár lázadhatunk is vele szemben. Nincsen semminek se súlya, következménye. Ha apánk érzelmileg elérhetetlen volt, akkor kialakult bennünk egy távoli, elérhetetlen Isten képe, aki az ég felhőin ül, és akivel nem lehet közvetlen kapcsolatot kialakítani. Vagy lenyomata lehet ennek egy túl szigorú isten képe, aki leskelődik ránk és nem hagy élni minket és sajnos nagyon sokszor a fenti végletekbe tudunk esni.

Egy másik kísértésünk olykor, hogy Fáraót játszunk: „nekem ne mondja meg senki, hogy mi a jó, mi a rossz”, vagy épp ennek a végletét, amikor irracionális bűntudat van bennünk és magunkat szennynek tartjuk és nem Isten gyerekeinek többé. Nem vagyok egy „szarkupac”. Isten nem így lát és nem lesz hajlandó akkor sem, ha magadnak ezt hajtogatod állandóan. Isten javíthatatlanul optimista, amikor rád néz, látja benned, hogy te gyönyörű vagy és azt mondja neked: “te az én gyerekem vagy, fantasztikus lehetőségek vannak benned”. Nem azonosít téged a hibáiddal, hanem azt látja, hogy mivé válhatsz és hogy kinek teremtett és ő nem bűnösnek teremtett. Szeretett bűnös vagy.

Visszatérve a pszichológiához, azt mondják, hogy úgy néz ki, hogy az édesanyánkkal folytatott kapcsolat éppannyira befolyásolja az istenképünket, mint az édesapánkkal való kapcsolat. Az anyánkkal való kapcsolat kötődési mintái legalább annyira meghatározzák istenképünket, mint az apánkról alkotott képünk. „A korai anya-gyerek kapcsolat biztonságának hiánya a serdülőt függő, kötődést erősítő destruktív vallásos vagy egyéb függőséget kialakító csoportokba sodorja. A heroin függőség pl. gyakran olyanoknál alakul ki, akiknek családjában egyik szülővel sem alakult ki biztonságos kapcsolat.” Az istenkép formálódásában tehát különös jelentősége van az apaképnek és az anyaképnek és ezen túl az énképnek. És persze a szocializációról se felejtkezzünk meg, hogy kik azok, akik a hitre neveltek, milyen tapasztalataim voltak az életemben szeretetről vagy éppen az elutasítottságról.

Mózes mondjuk meg őszintén elég nagy hátránnyal indul: se apja, se anyja, bekerül az egyiptomi világba és ott nem tartozik se a zsidók közé, se az egyiptomiak közé igazán. Állandó bizonyítási vágy van benne, hogy valahogy megmutatni nekik, hogy én is vagyok valaki. Isten mégis találkozik ezzel az emberrel és megváltoztatja az életét. Engedd, hogy Isten találkozzon veled! Az Élő Isten. Engedd, hogy megmutassa neked, ki is Ő igazán! Engedd, hogy a nagyböjt során is közel jöjjön és széttörje a benned élő hamis képeket Istenről és önmagadról. Mózesben összetört minden hamis istenképet az Élő Istennel való találkozása.

“Ahogyan Isten megmutatta magát Mózesnek, most Mózesnek kell megmutatnia Istent Egyiptomnak. Isten azért látogatja meg ezt a földet, hogy megszabadítsa népét… A Fáraó megkeményedett szíve pedig példázatul szolgál mindazok számára, akik szembeszegülnek Isten akaratával.

Mit jelent kemény szívűnek lenni? Ebben az esetben a Fáraó megerősíti elhatározását, hogy nem engedi Izraelnek elhagyni a szolgaságot. Egy lágy szív enged másoknak, képes az alkalmazkodásra és a változásra, megnyílik az értelem és az irgalom előtt. Egy hajthatatlan szív azonban olyan marad, mint a kő – merev és mozdulatlan… A mély és valós megtéréshez nyitottakká kell válnunk az Úr hangja és bennünk végzett munkája iránt. Az egyiptomiak saját erejükben bíztak, és ellenálltak az igaz Úrnak. Hatalmas próbatétel kellett ahhoz, hogy megalázkodjanak, ahogyan azt a tíz csapás történetében látni fogjuk… Túl gyakran válik a lelkünk keménnyé, mert a külső sikerekre és a hatalomra összpontosítunk, és ezáltal akaratlanul is az egyiptomiakhoz hasonlóvá válunk. Az anyagi javakhoz és földi élvezetekhez való ragaszkodás beszűkíti szívünk látókörét, és önmagunk felé fordít minket.” (Részlet az Exodus 90-ből)

Test és lélek egységeként létezünk. Ezért megtapasztalhatjuk a szabadság hiányát a külső korlátok, például betegség vagy anyagi problémák révén, valamint belső akadályok, mint a kényszeres viselkedések vagy hamis vágyak formájában. Hogy meggyógyítson és megszabadítson minket, Isten mindent (még az én életem Fáraóját is) felhasználva munkálkodik. Megvilágítja elménket a hit fényével, és rámutat az igazán lényegesre, adva nekünk egy tisztulási időt, a nagyböjtöt.

“A rohanás és a figyelmünk elterelése miatt nagyon könnyű kifogásokat keresni, és nem észrevenni az olyan jeleket, mint ahogyan Áron botja elnyelte a hamis varázslók botjait. Szükség van a kiüresedésre, a csendre és a barátságra, hogy felébresszenek bennünket, és kiragadjanak önmagunkból. A szabadság eléréséhez elengedhetetlen, (hogy a lényegre figyeljünk). Amikor kilépünk a figyelmünket elterelő körülmények és a bűn illúziójából, képesek leszünk a legfontosabb dolgokra összpontosítani – azokra, amelyek ott vannak közvetlenül előttünk, de amelyeket túl gyakran figyelmen kívül hagyunk.” (Részlet az Exodus 90-ből)

“Minden vasárnap és ünnepnap arra vagyunk meghívva, hogy az Úr nyugalmába lépjünk a "szent pihenés" gyakorlása által. A pihenés sokkal több, mint tétlenség vagy szórakozás. Josef Pieper szerint lehetőséget ad arra, hogy időt szánjunk a legmagasabb rendű tevékenységekre – amelyek a legmélyebben beteljesítik természetünket azáltal, hogy megnyitnak minket a szemlélődésre. A pihenés példái közé tartozik az igazság felé vezető olvasás és beszélgetés, az ünnepek megélése, a művészetek élvezete és a természetben való felfrissülés. A pihenés legmagasabb formája pedig Isten imádása a keresztény közösségben, különösen a szentmise áldozatában.

A mi kultúránk fordítva gondolkodik. Nem azért pihenünk vasárnap, hogy a következő héten eredményesebbek legyünk a munkában. Hanem pont fordítva: Azért dolgozunk a héten, hogy vasárnap pihenhessünk. Itt az ideje a változásnak, hogy megnyisd szívedet Isten munkája előtt az életedben. Imádkozz, hogy Isten megnyissa előtted a szabadsághoz vezető utat.” (Részlet az Exodus 90-ből)

Imádkozzunk!

Uram, melengesd fel fagyos szívemet, és adj nekem érző szívet és halló fület. Ments meg a fáraói lelki süketségtől és keményszívűségtől. Segíts, hogy az imádságnak odaszánt időben és a szív csöndjében megtaláljam a szabadsághoz vezető utat a figyelemelterelő zajok között, és meghalljam a hangodat. Adj erőt, hogy hűségesen kövessem azt. Ezt kérem, Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Napi “Carlo”

“Ez fantasztikus! – Szent Jánoshoz hasonlóan mindenki arra hivatott, hogy szeretett tanítvánnyá váljon. Mindannyiunknak csak eucharisztikus lélekké kell válnia, Őt imádó lélekké, engedve, hogy Isten művelje bennünk azokat a csodákat, amelyekre csak ő képes. De úgy akarja, hogy annak szabadon vessük magunkat alá. Isten nem szeret senkit kényszeríteni. Önként adott szeretetünkre vágyik.” (Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)

Írta és összeállította: Farkas László

Szabadság az ünneplésre

2025. március 15

Amikor Isten kihívta Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból, bejelentette a Fáraónak, hogy azt akarja, népe szabaddá váljon arra, hogy ünnepelhessen a pusztában. A zsidó nép számára a sábbát, vagyis a szombat megtartása a szabadság jelképe. Ez az elnevezés a ’megpihen’, ’megszűnik’, ‘abbahagy’ jelentésű héber szóból származik. Ekkor abba kell hagyni minden munkát és Isten teremtői nyugalmába “bevonulni”, megemlékezve arról, a hetedik napon minden “teremtő munkája után” (Ter 2,3) megpihent (csak a papoknak volt szabad “dolgozni”). Ilyenkor a zsidó ember gyönyörködik Isten teremtő művében, gyermekeiben, elmegy a zsinagógába és hálát ad egyiptomból, a rabszolgaság házából való szabadulásáért, majd hálaadással ünnepelve élvezi munkája gyümölcsét családja körében.

Aki erre nem képes, vagy ezt nem teheti meg az a rabszolga. Egy hívő zsidó ember számára a posztmodern embernek az a zaklatottsága, mely szerint az Úr napján (legyen az szombat vagy vasárnap valaki számára) sincs megállás, mert nem állhat le a munka, az üzlet vagy éppen a családunkért való fáradozás egyértelmű jele a szabadság hiányának. Aki már nem tud megállni Teremtője előtt, hogy ünnepeljen, nem tud gyönyörködni gyermekeiben, sőt arra sincs ideje, hogy örüljön munkája gyümölcsének, akit annyira “elkapott a gépszíj”, hogy nem tud leállni a munkájával az belülről rabja egy függőségnek. Lehet ez egyfajta munkaalkoholizmus, de lehet, hogy csak saját fontosság-érzésének rabja az illető. Szüksége van arra, hogy nélkülözhetetlennek érezze magát vagy tevékenységét. Lehet, hogy csak saját önhittségének vagy hitetlenségének rabja, mert elhiszi, hogy amit ő tesz az fontosabb annál, mint amit Isten vihet végbe az életében azáltal, hogy saját aktivizmusától megcsendesedve teret ad Isten szavának és cselekvésének a saját lelkében legalább egy órára azzal, hogy elmegy vasárnap a Szentmisére. Amikor “elkap bennünket a gépszíj” vigyázzunk, nehogy a hősi pózban való tetszelgés, hogy “milyen dolgosak és áldozatosak vagyunk, hogy még egy szabad percet sem engedhetünk meg magunknak” elleplezze a rejtett hitetlenségünket, hogy igazából hasznavehetetlen tevékenységnek, felesleges időtöltésnek tartjuk az imádságot és az Istenre fordított időt, vagy egyszerűen csak szorongunk vagy bűntudatossá válunk, ha “le kellene álnunk” kicsit, mert nem tudunk mit kezdeni a csenddel, vagy azzal, amikor nem mi vagyunk aktívak, hanem csak passzív befogadók. Bármilyen belső kényszer gátol is bennünket a sábbát-ban (leállásban), attól fontos lenne szabaddá válnunk.

- Te miben tudsz nehezen leállni?
- Mi az, amitől nem vagy szabad, hogy akár csak kis időre abbahagyd?
- Tudsz-e csendben, passzívan befogadó lenni az imában? Istenre fülelni anélkül, hogy beszélnél hozzá vagy zaj lenne a lelkedben?

A sábbát a zsidó hét 7. napja (péntek naplementétől szombat naplementéig). Év közben más ünnepnapokat is neveztek sábbátnak, ahogy minden 7. és 50. évet is. Sábbátévben műveletlenül kellett hagyni a földet, és az izraeliták nem követelhették vissza a héber testvéreiktől a tartozásukat. Az Egyházban minden 25. év sábbátév.

A mai olvasmányban hallottuk, hogy miközben népe véget nem érő robotolástól nyögött, Isten közbelépett, hogy az Ő szabadságába és nyugalmába vezesse őket. Ez Isten az terve, hogy bevonjon minket isteni életének teljességébe, amely igazi nyugalmat hoz a szívünkbe. “Isten ugyanezt az örömteli nyugalmat és békét kínálja nekünk is az Exodus utunk során. Amikor múlt héten elkezdted, valószínűleg elfoglaltnak, szorongónak, zaklatottnak és szétszórtnak érezted magad. Nem vagy egyedül – ez korunk egyik legnagyobb csapása. Talán még az Exodus is, minden követelményével együtt, csak újabb tennivalónak tűnt egy már amúgy is zsúfolt napirendben. De … talán meglepetésedre már az első hét is egyszerűbbé tette a mindenapjaidat. Az élet kezd lelassulni. Talán már azt is észrevetted, hogy több időd van, mint gondoltad.” (Részlet az Exodus 90-ből)

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 5,1-9; 15-21

Ezután Mózes és Áron elmentek, és így szóltak a Fáraóhoz: „Ezt üzeni Jahve, Izrael Istene: Engedd, hadd vonuljon ki népem, hogy a pusztában ünnepet rendezzen nekem.” A Fáraó így felelt: „Kicsoda Jahve, hogy engedelmeskedjem neki és elengedjem Izraelt? Nem ismerem Jahvét, és Izraelt sem engedem el.” Ők folytatták: „A héberek Istene meglátogatott minket. Ki kell mennünk háromnapi járásnyira a pusztába, hogy ott Jahvénak, a mi Istenünknek áldozatot mutassunk be. Különben pestissel vagy karddal sújt le ránk.” Egyiptom királya így felelt: „Miért akarjátok ti, Mózes és Áron, a népet elvonni a munkától? Menjetek ti is dolgozni!” A Fáraó még hozzáfűzte: „Most, hogy a nép elszaporodott, most akarjátok, hogy abbahagyja a munkát?” A Fáraó még aznap ezt a parancsot adta a nép felügyelőinek és az írnokoknak: „Ne adjatok szalmát annak a népnek a téglavetéshez, mint eddig tettétek. Menjenek csak maguk, és gyűjtsenek szalmát. De továbbra is követeljétek meg tőlük a megállapított mennyiségű téglát. Semmit sem szabad belőle engedni. Lusták, azért kiabálnak, hogy el akarnak menni Istenüknek áldozatot bemutatni. Meg kell nehezíteni a nép munkáját, hogy azzal legyen elfoglalva, s ne hajoljon hazug szavakra.”

Izrael fiainak munkavezetői elmentek a Fáraóhoz és így panaszkodtak: „Miért bánsz így szolgáiddal? Nem adnak szolgáidnak szalmát, s mégis azt követelik, hogy készítsünk téglát. Még ütlegelik is szolgáidat.” Ő így válaszolt: „Lusták vagytok, lusták. Ezért mondogatjátok: El akarunk menni, hogy áldozatot mutassunk be Jahvénak. Azonnal menjetek dolgozni, szalmát nem kaptok, de a megállapított mennyiségű téglát ki kell vetnetek.” Izrael fiainak munkavezetői nehéz helyzetbe kerültek, amikor hallották: a napi téglamennyiséget nem csökkenthetik. Amikor eljöttek a Fáraótól, találkoztak Mózessel és Áronnal, akik már várták őket. Ezekkel a szavakkal estek nekik: „Lássa meg az Úr, amit csináltatok és ítélkezzék fölöttetek, mert gyűlöletessé tettetek bennünket a Fáraó és szolgái szemében. Kardot adtatok a kezükbe, hogy megöljenek minket.”

Gondold át!

Mire való a szabadság? Nem valamitől kell szabaddá válnunk csupán, hanem valamire. Hogy szabadon megvalósíthassuk, amire teremtettünk. “Vajon Isten azért szabadítja meg népét, hogy aztán a világ többi emberéhez hasonlóan a saját útjukat járják? Nem egy hétköznapi szabadságot tervez számukra, hanem, hogy közösségi életet, hogy közel élhessenek hozzá és megtapasztalhassák az Ő örömét… Szabadságukat a szombati ünnepnap tartja majd fenn, amely örök emlékeztető lesz szabadulásukra. Az ünneplés emlékeztet minket arra, hogy Isten többre teremtett minket, mint a robotolás. A rabszolgák nem ünnepelnek, de azok, akik valódi szabadságban élnek, és van okuk az örömre, igen.” (Részlet az Exodus 90-ből)

Izrael azonban még annyira a rabszolgaság terhe alatt nyög, hogy bár vágyakozik a szabadságra, de mivel nem ismeri, ezért inkább ragaszkodik ahhoz, amit már megszokott, mert azt legalább ismeri, és túl kockázatosnak tartja azt a szabadság árát megfizetve valami újra cserélni, amit még nem ismer, még ha vágyik is erre a jobbra. Nehezen tudja elfogadni, hogy a szabadság felé vezető úton a dolgok először rosszabbá kell váljanak, mielőtt jóra fordulhatnának. “Meg kell tanulniuk elengedni azt az életet, amelyet eddig ismertek, miközben tovább hordozzák annak súlyát – olyannyira, hogy még Mózes közelgő szabadulásról szóló bejelentését is nehezteléssel fogadják. A Fáraó (ugyanis) …riválisként tekint az Úrra, és elutasítja a kérését. Hogy megmutassa, hogy még mindig ő irányít, az ellenkezőjét teszi (mint amit az Úr kér), még súlyosabb terheket kényszerít Izraelre. Ráadásul ördögi módon zsarolja az izraelitákat: “Lusták vagytok! Lusták!” Ezért akartok ti az Istenetekhez menni.

- Te milyen “Fáraóknak” akarod bebizonyítani, hogy nem vagy lusta, amikor Istenre értékes időt szánsz?
- Van-e benned is valami hasonló belső Disc, belső mondat, amit valamikor valaki mondott neked, s időnként felteszed ezt a lemezt és hallgatod, bár tudod, hogy megbénít, mégsem igazán tudsz szabadulni a hatalma alól?
- Benned milyen belső lemez pörög, amiket időnként újra hallgatsz és rombol? Hogy hangzik ez a zsarnoki mondatod?

Lehet, hogy ellenséges emberek éreztették veled, hogy senki vagy, ha nem felelsz meg az elvárásaiknak, de az is lehet, hogy szüleid, vagy számodra fontos emberek valamikori mondatai keltek benned önálló életre, s keltenek bűntudatot vagy szorongást, amikor végre saját lelkedre szánnál időt, és Isten Isten ünnepre hívó szavát vagy ölelését görcsösen visszautasítod.

Milyen hamis istenkép él esetleg benned, ami akadályoz, hogy a szerető és szabaddá tevő Atya mennyei Atya karjaiba vesd magad és vállad akár a “halálugrást” is szabadságodért, bízva abban, hogy ő mindenkor megtart és “hajad szálát” sem engedi görbülni?

Ma és holnap gondoljunk át néhány beteggé tevő istenképet. Ezek nem az Élő Isten, a szabadító Isten, vagyis az egyetlen valóságos Isten képei bennünk, hanem sok belsővé tett negatív mondat vagy bebeszélés, félelem, gyerekkori vagy későbbi sérelem esetleg taruma lenyomata. Ezek tulajdonképpen a démonainkká váltak vagy válhatnak, mint a Fáraó az izraelitáknak, akitől szabadulni akarnának, de nem képesek, mert félelmükben vagy rossz megszokásaik erejében végül mindig visszatérnek a megszokotthoz, még ha tudják, hogy rossz is, de azt legalább ismerik. Kérd az Élő Istent, hogy szabadítson meg ezektől a hamis Istenképektől és megtapasztalhasd szeretetét!

Az egyik ilyen démonikus istenkép a büntető Isten: ilyen Dosztojevszkij „nagy inkvizítora”, vagy sokszor ahol fogyatékos gyerek születik a családban, a szülők úgy értelmezik a bajt mint Isten büntetését valami korábbi vétkükért és kialakul bennük valamint gyermekükben egy büntető isten képe. Hogy ez a démon előjöjjön, sokszor elég, ha csak történik veled valami tragédia, és akkor megkérdezed: miért pont velem? Mi rosszat tettem, hogy ez történt? Amikor valami nagy szenvedés ér, akkor nagyon gyakran el tud torzulni az embernek az istenképe. E hamis istenkép egyik negatív következménye, hogy az ember önbüntető cselekedetekkel igyekszik kiengesztelni a mindig haragos istent. Másik módja annak, hogy az ember kivonja magát az isteni büntetés alól, az a próbálkozás, hogy távolságot teremt maga és Isten között és vagy a felhők fölé, elérhetetlen messzeségbe helyezi vagy pedig élményvilágában elkülöníti a büntetőt a jóságos Istentől, lefokozva őt egy veszélytelen „nagypapa-istenképre”. Harmadik formája a büntető istenképnek az önkényes atyaisten, aki kiszámíthatatlan húzásaiban, és akivel szemben a legcélszerűbb magatartás a meghunyászkodás. Egy apáca mondása volt: „már megint miért büntet engem az Isten?” Valószínűleg így tanították, később rájött, hogy nem így van. (vö. Szentmártoni Mihály: Lelkipásztori pszichológia 110.)

A másik a démoni halál Isten: aki nem életet hoz az életemben, hanem valami fülledtséget vagy halált. Állandóan el akarja venni a szabadságomat ez az Isten, vagy meg akar fosztani attól, hogy én éljek. Megkísért minket ez a démonikus istenkép, amikor a törvényeit úgy látjuk, mint ami ellenünk van, mint amivel fenyeget bennünket vagy amivel el akarja lopni a boldogságunk. Pedig az Isten nem azért adta a törvényeit, hogy megfosszon valami jótól, hanem mert tudja, hogy csak így tudjuk élvezni igazán azt a jót, amit ő teremtett a számunkra. „Egyesek tudatában ez úgy jelentkezik, hogy nem kívánt gyermekeknek tartják magukat, szüleik nem akarták őket, tehát Isten sem: véletlenül vannak a világon. A gyermek már az anyaméhben átvesz bizonyos alaphangulatokat, pl. azt, hogy édesanyja akarta-e őt vagy sem. A halál-isten kiengesztelésére irányuló próbálkozás megnyilvánul a perfekcionizmusban, amelynek üzenetét úgy lehetne lefordítani: ha úgy élek mint egy tökéletes gömb, akkor a sors (itt tulajdonképpen Isten) nem tud rúgni rajtam, tehát több esélyem van a túlélésre.” (Szentmártoni Mihály: Lelkipásztori pszichológia 110-111.)

A következő a teljesítmény Isten, „amikor a démon nem képes egyenesen zavart kelteni a lélekben akkor túlzásokra buzdít. Gyakran úgy jelentkezik, mint a munka, a tevékenység általi önmegváltás kísértése. Napjainkban különösen könnyen jelentkező eltorzulás, mivel az egész társadalom a teljesítményre alapul: a gyermek teher, mert még nem produktív, az idősek teher a társadalomnak, mert már nem alkotóképesek.” (Szentmártoni 111.) Gyakran mögötte van egy értéktelenség érzés, alacsonyabb-rendűségi érzés, és azzal akarja magát az ember végre értékesnek tartani, hogy másoknál többet teljesít. Nem minden esetben sérült istenkép következménye a magas teljesítményszint, mert a szentek is nagyon-nagyokat teljesítettek, de amikor a teljesítmény valójában egy szorongásból fakad, vagy nem egy szabadságból, akkor mögötte ott lehet egy hamis istenkép.

Ez így elég ijesztőnek, sőt bonyolultnak tűnik. Sőt - ha magunkra ismertünk - akkor még lehetetlennek is. “Miért nem teszi Isten könnyűvé a szabadság elnyerését? Amint látni fogjuk, Izrael szabadság felé vezető útján számos akadály merül fel – kívülről és belülről egyaránt. Isten világossá teszi az utat, és sok lehetőséget kínál az együttműködésre. Ő a szabadság forrása, de gyakran mégis ragaszkodunk a saját útjainkhoz, annak ellenére, hogy Ő mást kínál. Amikor megpróbálunk kitörni a függőségeinkből (vagy hamis istenképeinkből), talán még erősebben érezzük azok hatalmát. Minél inkább ellenállunk, annál jobban felerősíti támadásait az ellenség. Isten azt akarja, hogy bízzunk benne, és az Ő erejével harcoljunk, miközben megőrizzük az alázatot és a magabiztosságunkat is.” (Részlet az Exodus 90-ből)

“Miért minden olyan komplikált?! Mózes ott volt Egyiptomban, segíteni akart a népén... Most újból menni kell, nehézségek, csodák, és akkor keményszívű Fáraó? Gond, probléma, nehézség! Minden olyan nehéz, nyögvenyelős?! A végtelen Isten nem tudná a dolgokat sokkal egyszerűbbé tenni? Az önzésből (és az Isten iránti bizalmatlanságból) ki kell törni! Egymás iránti ragaszkodásunkat, szeretetünket (és Istenbe vetett bizalmunkat), csak egymásért vállalt áldozatok által tudjuk kimutatni.

Isten sokat kér, de sokat is ad, ha az Ő képére, hasonlatosságára a szolgáló szeretet útjára lépünk, ha építjük az Ő országát! Ne féljünk a nehézségektől!” (Csaba Testvér - zárójeles kiegészítéseimmel) Imádkozz ma azért, hogy az Úr kitartást és bátorságot adjon a hamis istenképek és minden más akadály (pl. bűntudat, félelem) lekűzdéséhez a szabadságért vívott harcban!

Imádkozzunk!

Uram, reménnyel tölt el, hogy szabadságra teremtettél engem. Vezess ki a fogságból, és szabadíts meg mindattól, ami megakadályoz abban, hogy közösségre lépjek Veled. Legyen kedves előtted a vágyam, hogy a Te szíved szerint való emberré váljak. Vezess el a szabadságra hatalmaddal, hogy azzá a személlyé lehessek, akinek Te akarsz látni, és akire szeretteimnek szüksége van. Imádkozom a családomért, barátaimért és testvéri közösségemért, különösen azokért, akik küzdenek vagy elvesztettek Téged. Hívd vissza őket magadhoz, vigasztald meg őket, és vezesd el őket szabadságodhoz. Ezt kérem Krisztus, a mi Urunk által. Ámen. (Ima az Exodus 90-ből)

Napi Carlo

Carlo megértette, hogy az ima elengedhetetlen a hamis istenképektől való szabaduláshoz és a Jézussal való meghittség növekedéséhez. Az imában Jézustól meghallott szavak váltak a “belső drive-jává”, s ez fokozatosan kitörölt minden olyan korábbi mondatot, amely félénkké vagy bizalmatlanná tehette volna őt Istennel szemben, s ezt írta:“Őrá mindig bízhatok valamit, panaszkodhatok is, faggathatom a csendben, és elmondhatom Neki, amit nem értek. És akkor felfedezek önmagamban egy szót, amelyet ő küld nekem: az evangélium pillanata ez, amely meggyőződéssel és bizonyossággal tölt el.” “A Jézus előtti ima megérlelte Carlóban azt a vágyat, hogy fenntartás nélkül átadja magát, amint Jézus, az Isten Báránya tette, akit feláldoztak. Lelki útmutatója tanúskodik arról, hogy milyen gyümölcsöket hozott ebben a fiatalemberben.” (Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)

De ez nem valami “áldozati póz” volt, nem is fakírkodó hajlam - ami teljesen idegen volt tőle - hanem egy határtalan Istenben való bizalom, hogy életének minden eseményét (legyen az öröm vagy szenvedés) olyan derűvel fogadja, mint aki nem csupán megadja magát egy isteni akaratnak, vagy beletörődik, hanem akarata egészen belesimuljon a Mennyei Atya akaratára így Jézussal egyként életet adjon, lelkeket mentsen minden körülmények között, mind a vidámságával mind a felajánlott szenvedéseivel vagy lemondásaival.

Írta és összeállította: Farkas László

Nincs kifogás!

2025. március 14

“Mózestől Isten a saját terveiről való lemondást kéri. Az önmegtagadás (görögül aszkézis=gyakorlás) készségessé és “edzetté” tesz arra, hogy Isten akaratán ne csak abban tudjuk megtenni, ami egy nyilvánvalóan bűnös dologról való lemondást jelent. “Az aszkézis arról szól, hogy „nemet” mondunk a kisebb dolgokra, hogy „igent” mondhassunk, amikor Isten nagyobb dolgokat kér tőlünk. Bár mindig törekednünk kell a rossz elutasítására, időnként a jó dolgokról is le kell mondanunk, hogy figyelmünket arra irányíthassuk, ami életünkben a legfontosabb.

Fontos emlékeznünk arra, hogy az aszkézis csak eszköz egy sokkal fontosabb cél eléréséhez. Szent Jeromos a 4. században tökéletesen megfogalmazta ezt: „Légy óvatos, amikor önmegtartóztatással és böjttel kezded sanyargatni testedet, nehogy azt képzeld, hogy már tökéletes és szent vagy; mert a tökéletesség nem ebben az erényben rejlik. Ez csupán segítség; egy előkészület; egy eszköz – bár alkalmas eszköz – az igazi tökéletesség eléréséhez.” Az igazi tökéletesség Isten és felebarátaink szeretetében található meg, és az aszkézis segít bennünket e tökéletesség felé haladni…” (Részlet az Exodus 90-ből)

“Sebzettségeink gyakran másokkal való kapcsolatainkból erednek. Ezért a gyógyulásnak is figyelembe kell vennie ezt a kölcsönös összefonódást. A folyamat lassan építi újra kapcsolatainkat, miközben erényeket formál bennünk, amelyek segítenek megbocsátani és túllépni a sérelmeinken. Mózesnek is vissza kellett térnie a Fáraó házába, ahol szökött menekültként kellett megjelennie, most már népe nevében fellépve és követeléseket támasztva. Bár egy ideig menekülhetett a kihívás elől, végül szembe kellett néznie azzal, amitől korábban elmenekült.” (Részlet az Exodus 90-ből)

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 4,1-17

Mózes újra megjegyezte: „De ha nem hisznek nekem és nem hallgatnak rám, hanem azt mondják: Az Úr nem jelent meg neked.” Erre az Úr megkérdezte: „Mi van a kezedben?” „Bot” – felelte. „Dobd a földre” – parancsolta neki. Amikor ledobta a földre, az kígyóvá változott és Mózes megijedt tőle. Erre az Úr így szólt: „Nyújtsd ki a kezedet és fogd meg a farkánál.” Kinyújtotta hát a kezét, megfogta és az újra bottá vált a kezében… „Erről majd elhiszik, hogy atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene megjelent neked.” Azután az Úr újra megparancsolta: „Dugd a kezed a kebledbe.” Mózes bedugta kezét a keblébe. Amikor kihúzta a kezét, olyan fehér volt a leprától, mint a hó. Erre azt mondta neki: „Dugd a kezed újra a kebledbe.” Még egyszer bedugta kezét a keblébe, s amikor kihúzta, olyan volt, mint testének többi része. „Ha tehát nem hisznek neked és nem szívlelik meg az első jelet, akkor majd a második jelre hinni fognak. De ha még erre a két jelre sem hinnének és nem hallgatnának rád, akkor meríts a Nílus vizéből és öntsd a szárazföldre. A Nílusból merített víz a szárazföldön vérré változik.”

Mózes ezután így szólt az Úrhoz: „De, Uram, én nem vagyok a szavak embere. Azelőtt sem voltam és most sem vagyok, amióta szolgáddal beszélsz. A szám akadozó, a nyelvem lassú.” Az Úr ezt válaszolta: „Ki adott szájat az embernek, ki teszi némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr? Menj csak, majd segítek a beszédben, s azt fogod hirdetni, amit mondanod kell.” Ő azonban ellene vetette: „Bocsáss meg, Uram, de küldj, akit akarsz.” Az Úr erre haragosan mondta Mózesnek: „Áron, a levita, nem a testvéred? Tudom, hogy jól beszél. Nézd, már úton van, hogy találkozzék veled. Ha meglát, nagyon megörül neked. Beszélj vele és add szavaidat a szájába. Én majd téged is, őt is segítelek a beszédben, és megtanítlak benneteket arra, mit kell tennetek. Ő beszél majd helyetted a néphez: olyan lesz, mintha a te szád volna, te meg olyan leszel számára, mint a sugalmazó Isten. Vedd a kezedbe ezt a botot, vele teszed majd a csodákat.”

Gondold át!

Mózes újabb kifogásokat gyárt, hogy ne kelljen követnie Isten elhívását.

3. Kifogása így hangzik: mit fognak majd mondani a zsidó véreim? Nem fognak hinni nekem. Isten válasza: csodatevő képességet ad a kezébe (=a pásztorbot). “Ha nem hisznek nekem és nem hallgatnak rám és azt mondják, az Úr nem jelent meg neked”, akkor mi lesz? Még mindig abban ragadható meg problémázásának gyökere, hogy nem azt mondja, hogy “Uram nem fognak hinni Neked”, hanem “nem fognak hinni nekem”. Még mindig a saját múltbeli elutasítása miatt örlődik, jobban érdekli a személyes hitele, mint bármi más, még nem az Isten ügye érdekli, hanem az egója: hogy én kudarcot fogok vallani, leégek. Megint elutasítanak, ki fognak nevetni, nem fog rám hallgatni senki, nem fog senki komolyan venni, senki nem fog hinni bennem. Másrészt pedig kínzó fájdalmában képtelen értékelni a népét is. Az emberekkel, akik nem akarnak szabadok lenni, nem lehet mit kezdeni, nem éri meg a fáradtságot, miért is kéne időt pazarolni egy ilyen népre? Jobb mással foglalkozni, hálátlanok, nem éri meg a befektetés, ők az okai annak, hogy nincs értelme ennek a küldetésnek. Nincs értelme, hogy ide küldj, ne szúrjál ki velem! Nem tud megszabadulni múltjának az előítéleteitől Mózes. Nem hitt abban, hogy népe megváltozhatott. Elkönyvelte, hogy amilyenek voltak a kezdet kezdetén, olyanok most és mindörökké. Felcímkézte, beskatulyázta őket és nem remélt semmiféle változást. Úgy hatott rá saját kudarcának az emléke, mint egy érzéstelenítő: képtelen volt újra vállalkozni, vagy bármi nagyobb célhoz kedvet érezni. Érdemes feltenni a kérdést, hogy:

én kiket teszek bele skatulyába, kikről gondolom azt, hogy nem képesek megváltozni.
Én kiket okolok?

Lehet, hogy éppen a szüleimet, vagy kiket okolok, kikre tolom át a felelősséget, amiért én nem lettem az, aki lehetnék? Könnyű a mögé bújni, hogy mások hibájára hivatkozunk: „mert az én apám az én anyám, családtagjaim, az én testvéreim, közösségem, főnököm, munkatársaim”… ott nem lehet csinálni semmit, miattuk nem lehet kezdeni semmit, mert főnökösködők, érdektelenek, pesszimisták, passzívak stb. Tehát, amikor ezzel a kísértéssel fogsz találkozni, hogy elkezdesz másokat okolni, akkor jusson eszedbe, hogy nem velük van a baj, hanem önmagadban van a helyzet megoldásának a kulcsa. Mózesnek is az énképével volt problémája, valójában félt az elutasítástól, a kudarctól. És Isten bátorítja, mert a mélyén fölismeri, hogy Mózesnek nem az a problémája, ami a többiekkel van, hanem az, hogy magát a legalkalmatlanabb személynek gondolja, úgy érzi, hogy ezt ő nem tudja megcsinálni. S akkor Mózesnek, hogyan válaszol az Isten? Azt mondja, „mi van a kezedben. Bot. Dobd a földre, parancsolta neki. Amikor ledobta a földre, az kígyóvá változott és Mózes elfutott előle” (Kiv 4,3), megijedt tőle. Megijedt a saját erejétől, rádöbbent a saját erejére, hogy az, ami a keze ügyében van, ami számára elérhető, az mekkora erőforrás, s néha nem vagyunk tisztában ezzel, hogy Isten milyen erőt adott nekünk. Amikor azt hiszitek, hogy a padlón vagytok és innen már nincs tovább, már nincs több erőtök, higgyétek el, hogy ha még mélyebbre kerültök onnan is lesz erőtök fölkelni, de ez az erő felülről jön.

4. Kifogás: én dadogok. Isten válasza: Áron fog beszélni helyetted. Minden eszközzel megpróbál kibújni a kényszerű küldetés alól. Pedig abban a küldetésben, amit Isten rábíz, abban nincs szüksége arra, hogy “a rabszolgaság eltörléséről szóló ékesszóló beszédekkel háttérbe szorítsa Demosztenészt” (Jose H. Prado Flores, A pusztán túl, 54.). Isten tehát megtréfálja Mózest: „Ki adott szájat az embernek, ki teszi némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Nemde én az Úr? (Kiv 4,11)” Mózes az előtt állsz, aki a süketeket hallókká, a némákat beszélőkké teszi. Mi tehát a problémád? A félénk pásztor most már csak arra vár, hogy csodás módon megszabaduljon a megalázó gátlásától. De Isten meglepi őt, amikor hozzáfűzi: „Odaadom neked testvéredet Áront, hogy prófétád legyen, és ő beszéljen helyetted. Fordíts rá annyi időt, amennyi szükséges ahhoz, hogy elmagyarázd neki, amit üzenek neked. Aztán hagyd, hogy ő továbbítsa azt a fáraónak.” (Kiv 7,1-2) “Isten válasza legalább annyira csodálatos, mint amennyire meglepő. Nem egy angyalt küld izzó szénnel, hogy nyelvét megoldja, hanem testvért ad neki, aki fogyatékosságában őt helyettesíti. Isten általában nem fogyatékosságunkat szünteti meg, hanem testvért küld, aki segít nekünk és kiegészíti hiányosságunkat. Minél több korlátunk van, annál több Áronra van szükségünk, akik majd elvégzik jobban, amit mi nem tudunk, hogy egy csapatot alkossunk, és így elkerüljük a hiúságot és önhittséget eredményező individualizmus veszélyét, amely minden szabadító nagy kísértése.” (A pusztán túl 54.) Személyiségünk csak annyiban valósul meg, amilyen mértékben kapcsolatba kerülünk mások adottságaival, és kiegészülünk azokkal.

5. Kifogás: nem akarok menni. Isten válasza: vedd a botod és indulj, s majd meglátod a csodákat! Mózes észreveszi, hogy az Úr nagy türelemmel, de határozottan hárítja el kifogásait ezért végül dadogás nélkül játsza el utolsó játszmáját: „Bocsáss meg, Uram, de küldj mást.” (Kiv 4,13) Mózes nem kételkedik a szabadítás szükségességében, de… egyrészt nem volt hajlandó arra, hogy Midiánban újra rendezett életét kockára tegye, másrészt félt visszatérni Egyiptomba, ahol a törvény előli szökevényként tartották számon. Az Ígéret Földjére tartó fáradhatatlan zarándok életénél jobban szereti a nyugodt életet, juhokat őrizve. Már alkalmazkodott a kietlen pusztához, és nem érdekli a tejjel-mézzel folyó országba való eljutás. Az elnyomottak kiszabadításával összehasonlítva a birkanyírás semmilyen kockázatot nem rejt magában. Az előre elkészített program egyhangúsága nagyobb biztonságot kínált, mint a vándorlás az ismeretlen utakon. Nem akart újabb kockázatot vállalni. Félt az újabb kudarctól. Azonkívül már nyolcvan éves volt. Nem volt elég fiatal ahhoz, hogy játsszon az életével és merész kalandokba bocsátkozzon. Ezért egyértelműen azt feleli: Ne számíts rám, nem vagyok hajlandó elveszíteni azt a keveset, amit megszereztem. Sőt még tovább merészkedik, odáig megy el, hogy még ő próbálja megmondani Istennek, hogy mit kell tennie (A pusztán túl 55-56.): „…Vannak fiatalabb és alkalmasabb vagy nagyobb pszichológiai érettséggel rendelkező emberek. Bárholsz találsz olyanokat, akik áhítoznak azután, hogy szabadítók, a haza atyjai vagy egy új közösség alapítói legyenek”. Isten mindennek ellenére, feltétel nélkül hisz Mózesben: „Vedd a kezedbe ezt a botot, vele teszed majd a csodákat.” (Kiv 4,17) És az égő csipkebokor lángja borította be Mózest, de nem égette el. Végül lángra lobbantotta, hogy fényt vihessen azokhoz, akik a halál árnyékában élnek. Isten legyőzte őt, anélkül, hogy Mózes vesztett volna. Ha akaratunk végleg ellenszegül Istennek és nem engedi megpuhítani magát a legrosszabb ebben az, hogy “megfosztjuk testvéreinket attól, aki közölje az Örömhírt: a szolgaság ideje véget ért, és Isten meglátogatja a népét. Megakadályozzuk szabadulásukat, vagy legalábbis hátráltatjuk azt. Az Úrnak szüksége van ránk minden korlátunkkal együtt.” (A pusztán túl 57.)

“Mózes egy erőszakos és fogyatékos ember, beszédhibás, dadogós, amit végül maga az Isten is elismer, hisz ezért javasolja, hogy kérje a fáraóval való tárgyaláshoz Áron segítségét! Döbbenetes, az aki oly hatalmas csodákat tesz, - még Mózes által is - az nem tudja az Ő választottát ékesszólóvá tenni? Vagy miért nem várja meg, hogy egy tanfolyamon a logopédus csodát tegyen?

Kíváncsi lennék, ha Mózest elküldenék ma egy éles szemű pszichológushoz, hogy végezzen el egy munkahelyi alkalmassági tesztet? Az Ó és az Újszövetség szereplői nem a görög félistenekről vannak mintázva. A Szentírás szentjei, - akárcsak a történelem valamennyi szentje - botorkáló, hibákkal küzdő, eleső és újrakezdő hús-vér ember. Gyakran, Isten furcsa ízlésén csodálva imádkozom Mária gyönyörű énekét, a Magnificatot: "Csodát művelt erős karjával: a kevélykedőket széjjelszórta, hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt…"

Álljunk meg itt és nézzünk magunkba. Vegyük számba gyengeségeinket, elkövetett bűneinket. Mindannyian érezzük magunkban a korlátokat, de ugyanakkor hajoljunk meg Isten akarata előtt. Egy törött szélű, mázát vesztett csésze víz is életet ment a sivatagban. Minden gyengeségünk ellenére tegyük meg alázattal mindazt, amit Isten tőlünk kér. Nagy hibát követünk el, ha folyamatosan a magunk gyengesége miatt szorongva, beteges ál alázat mögé bújunk és nem tesszük nap mind nap az Isten által ránk bízott feladatot… Ha a csapat kapott egy gólt, pánikolás helyett vasakarattal össze kell fogni, hogy a következő pontot mi szerezzük meg.

Isten akaratát teljesítve, a szeretetből vállalt munka szenteli meg az embert. Gyengeségeink tudatában - Mózes példájára - mondjunk igent Teremtőnk kérésére és kezdjük el építeni Isten Országát.

A testvéred támogatni fog téged, segítve, hogy Fáraó elé állj és hirdesd az én szavamat.” (Csaba Testvér)

Imádkozzunk!

Uram, bízom benned, de segíts hitetlenségemen! Gyakran elgondolkodom azon, van-e kiút a kényszeres szokásaimból és gondolataimból. Megígérted nekem a szabadságot, mégis olykor oly távolinak tűnik. Boríts be drága véreddel, amelyet értem ontottál a kereszten, hogy megszabadíts bűneimtől. Ma megújítom beléd vetett bizalmamat és a bűn felett aratott hatalmadba vetett hitemet. Neked semmi sem lehetetlen. Adj türelmet és kegyelmet, hogy olyan emberré váljak, aki a te szíved szerint él a munkájában, családjában, barátságaiban és közösségében, és egyre jobban támaszkodik mások támogatására. Ezt kérem tőled, Jézus, a te legszentebb neved ereje által. Ámen. (Ima az Exodus 90-ből)

Napi “Carlo”

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)

Írta és összeállította: Farkas László

Teljesítmény helyett növekedés

Nagy csapás a kemény szív

Megkeményedett szív

Szabadság az ünneplésre

Nincs kifogás!

Információ