“Mózestől Isten a saját terveiről való lemondást kéri. Az önmegtagadás (görögül aszkézis=gyakorlás) készségessé és “edzetté” tesz arra, hogy Isten akaratán ne csak abban tudjuk megtenni, ami egy nyilvánvalóan bűnös dologról való lemondást jelent. “Az aszkézis arról szól, hogy „nemet” mondunk a kisebb dolgokra, hogy „igent” mondhassunk, amikor Isten nagyobb dolgokat kér tőlünk. Bár mindig törekednünk kell a rossz elutasítására, időnként a jó dolgokról is le kell mondanunk, hogy figyelmünket arra irányíthassuk, ami életünkben a legfontosabb.
Fontos emlékeznünk arra, hogy az aszkézis csak eszköz egy sokkal fontosabb cél eléréséhez. Szent Jeromos a 4. században tökéletesen megfogalmazta ezt: „Légy óvatos, amikor önmegtartóztatással és böjttel kezded sanyargatni testedet, nehogy azt képzeld, hogy már tökéletes és szent vagy; mert a tökéletesség nem ebben az erényben rejlik. Ez csupán segítség; egy előkészület; egy eszköz – bár alkalmas eszköz – az igazi tökéletesség eléréséhez.” Az igazi tökéletesség Isten és felebarátaink szeretetében található meg, és az aszkézis segít bennünket e tökéletesség felé haladni…” (Részlet az Exodus 90-ből)
“Sebzettségeink gyakran másokkal való kapcsolatainkból erednek. Ezért a gyógyulásnak is figyelembe kell vennie ezt a kölcsönös összefonódást. A folyamat lassan építi újra kapcsolatainkat, miközben erényeket formál bennünk, amelyek segítenek megbocsátani és túllépni a sérelmeinken. Mózesnek is vissza kellett térnie a Fáraó házába, ahol szökött menekültként kellett megjelennie, most már népe nevében fellépve és követeléseket támasztva. Bár egy ideig menekülhetett a kihívás elől, végül szembe kellett néznie azzal, amitől korábban elmenekült.” (Részlet az Exodus 90-ből)
Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 4,1-17
Mózes újra megjegyezte: „De ha nem hisznek nekem és nem hallgatnak rám, hanem azt mondják: Az Úr nem jelent meg neked.” Erre az Úr megkérdezte: „Mi van a kezedben?” „Bot” – felelte. „Dobd a földre” – parancsolta neki. Amikor ledobta a földre, az kígyóvá változott és Mózes megijedt tőle. Erre az Úr így szólt: „Nyújtsd ki a kezedet és fogd meg a farkánál.” Kinyújtotta hát a kezét, megfogta és az újra bottá vált a kezében… „Erről majd elhiszik, hogy atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene megjelent neked.” Azután az Úr újra megparancsolta: „Dugd a kezed a kebledbe.” Mózes bedugta kezét a keblébe. Amikor kihúzta a kezét, olyan fehér volt a leprától, mint a hó. Erre azt mondta neki: „Dugd a kezed újra a kebledbe.” Még egyszer bedugta kezét a keblébe, s amikor kihúzta, olyan volt, mint testének többi része. „Ha tehát nem hisznek neked és nem szívlelik meg az első jelet, akkor majd a második jelre hinni fognak. De ha még erre a két jelre sem hinnének és nem hallgatnának rád, akkor meríts a Nílus vizéből és öntsd a szárazföldre. A Nílusból merített víz a szárazföldön vérré változik.”
Mózes ezután így szólt az Úrhoz: „De, Uram, én nem vagyok a szavak embere. Azelőtt sem voltam és most sem vagyok, amióta szolgáddal beszélsz. A szám akadozó, a nyelvem lassú.” Az Úr ezt válaszolta: „Ki adott szájat az embernek, ki teszi némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr? Menj csak, majd segítek a beszédben, s azt fogod hirdetni, amit mondanod kell.” Ő azonban ellene vetette: „Bocsáss meg, Uram, de küldj, akit akarsz.” Az Úr erre haragosan mondta Mózesnek: „Áron, a levita, nem a testvéred? Tudom, hogy jól beszél. Nézd, már úton van, hogy találkozzék veled. Ha meglát, nagyon megörül neked. Beszélj vele és add szavaidat a szájába. Én majd téged is, őt is segítelek a beszédben, és megtanítlak benneteket arra, mit kell tennetek. Ő beszél majd helyetted a néphez: olyan lesz, mintha a te szád volna, te meg olyan leszel számára, mint a sugalmazó Isten. Vedd a kezedbe ezt a botot, vele teszed majd a csodákat.”
Gondold át!
Mózes újabb kifogásokat gyárt, hogy ne kelljen követnie Isten elhívását.
3. Kifogása így hangzik: mit fognak majd mondani a zsidó véreim? Nem fognak hinni nekem. Isten válasza: csodatevő képességet ad a kezébe (=a pásztorbot). “Ha nem hisznek nekem és nem hallgatnak rám és azt mondják, az Úr nem jelent meg neked”, akkor mi lesz? Még mindig abban ragadható meg problémázásának gyökere, hogy nem azt mondja, hogy “Uram nem fognak hinni Neked”, hanem “nem fognak hinni nekem”. Még mindig a saját múltbeli elutasítása miatt örlődik, jobban érdekli a személyes hitele, mint bármi más, még nem az Isten ügye érdekli, hanem az egója: hogy én kudarcot fogok vallani, leégek. Megint elutasítanak, ki fognak nevetni, nem fog rám hallgatni senki, nem fog senki komolyan venni, senki nem fog hinni bennem. Másrészt pedig kínzó fájdalmában képtelen értékelni a népét is. Az emberekkel, akik nem akarnak szabadok lenni, nem lehet mit kezdeni, nem éri meg a fáradtságot, miért is kéne időt pazarolni egy ilyen népre? Jobb mással foglalkozni, hálátlanok, nem éri meg a befektetés, ők az okai annak, hogy nincs értelme ennek a küldetésnek. Nincs értelme, hogy ide küldj, ne szúrjál ki velem! Nem tud megszabadulni múltjának az előítéleteitől Mózes. Nem hitt abban, hogy népe megváltozhatott. Elkönyvelte, hogy amilyenek voltak a kezdet kezdetén, olyanok most és mindörökké. Felcímkézte, beskatulyázta őket és nem remélt semmiféle változást. Úgy hatott rá saját kudarcának az emléke, mint egy érzéstelenítő: képtelen volt újra vállalkozni, vagy bármi nagyobb célhoz kedvet érezni. Érdemes feltenni a kérdést, hogy:
- én kiket teszek bele skatulyába, kikről gondolom azt, hogy nem képesek megváltozni.
- Én kiket okolok?
Lehet, hogy éppen a szüleimet, vagy kiket okolok, kikre tolom át a felelősséget, amiért én nem lettem az, aki lehetnék? Könnyű a mögé bújni, hogy mások hibájára hivatkozunk: „mert az én apám az én anyám, családtagjaim, az én testvéreim, közösségem, főnököm, munkatársaim”… ott nem lehet csinálni semmit, miattuk nem lehet kezdeni semmit, mert főnökösködők, érdektelenek, pesszimisták, passzívak stb. Tehát, amikor ezzel a kísértéssel fogsz találkozni, hogy elkezdesz másokat okolni, akkor jusson eszedbe, hogy nem velük van a baj, hanem önmagadban van a helyzet megoldásának a kulcsa. Mózesnek is az énképével volt problémája, valójában félt az elutasítástól, a kudarctól. És Isten bátorítja, mert a mélyén fölismeri, hogy Mózesnek nem az a problémája, ami a többiekkel van, hanem az, hogy magát a legalkalmatlanabb személynek gondolja, úgy érzi, hogy ezt ő nem tudja megcsinálni. S akkor Mózesnek, hogyan válaszol az Isten? Azt mondja, „mi van a kezedben. Bot. Dobd a földre, parancsolta neki. Amikor ledobta a földre, az kígyóvá változott és Mózes elfutott előle” (Kiv 4,3), megijedt tőle. Megijedt a saját erejétől, rádöbbent a saját erejére, hogy az, ami a keze ügyében van, ami számára elérhető, az mekkora erőforrás, s néha nem vagyunk tisztában ezzel, hogy Isten milyen erőt adott nekünk. Amikor azt hiszitek, hogy a padlón vagytok és innen már nincs tovább, már nincs több erőtök, higgyétek el, hogy ha még mélyebbre kerültök onnan is lesz erőtök fölkelni, de ez az erő felülről jön.
4. Kifogás: én dadogok. Isten válasza: Áron fog beszélni helyetted. Minden eszközzel megpróbál kibújni a kényszerű küldetés alól. Pedig abban a küldetésben, amit Isten rábíz, abban nincs szüksége arra, hogy “a rabszolgaság eltörléséről szóló ékesszóló beszédekkel háttérbe szorítsa Demosztenészt” (Jose H. Prado Flores, A pusztán túl, 54.). Isten tehát megtréfálja Mózest: „Ki adott szájat az embernek, ki teszi némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Nemde én az Úr? (Kiv 4,11)” Mózes az előtt állsz, aki a süketeket hallókká, a némákat beszélőkké teszi. Mi tehát a problémád? A félénk pásztor most már csak arra vár, hogy csodás módon megszabaduljon a megalázó gátlásától. De Isten meglepi őt, amikor hozzáfűzi: „Odaadom neked testvéredet Áront, hogy prófétád legyen, és ő beszéljen helyetted. Fordíts rá annyi időt, amennyi szükséges ahhoz, hogy elmagyarázd neki, amit üzenek neked. Aztán hagyd, hogy ő továbbítsa azt a fáraónak.” (Kiv 7,1-2) “Isten válasza legalább annyira csodálatos, mint amennyire meglepő. Nem egy angyalt küld izzó szénnel, hogy nyelvét megoldja, hanem testvért ad neki, aki fogyatékosságában őt helyettesíti. Isten általában nem fogyatékosságunkat szünteti meg, hanem testvért küld, aki segít nekünk és kiegészíti hiányosságunkat. Minél több korlátunk van, annál több Áronra van szükségünk, akik majd elvégzik jobban, amit mi nem tudunk, hogy egy csapatot alkossunk, és így elkerüljük a hiúságot és önhittséget eredményező individualizmus veszélyét, amely minden szabadító nagy kísértése.” (A pusztán túl 54.) Személyiségünk csak annyiban valósul meg, amilyen mértékben kapcsolatba kerülünk mások adottságaival, és kiegészülünk azokkal.
5. Kifogás: nem akarok menni. Isten válasza: vedd a botod és indulj, s majd meglátod a csodákat! Mózes észreveszi, hogy az Úr nagy türelemmel, de határozottan hárítja el kifogásait ezért végül dadogás nélkül játsza el utolsó játszmáját: „Bocsáss meg, Uram, de küldj mást.” (Kiv 4,13) Mózes nem kételkedik a szabadítás szükségességében, de… egyrészt nem volt hajlandó arra, hogy Midiánban újra rendezett életét kockára tegye, másrészt félt visszatérni Egyiptomba, ahol a törvény előli szökevényként tartották számon. Az Ígéret Földjére tartó fáradhatatlan zarándok életénél jobban szereti a nyugodt életet, juhokat őrizve. Már alkalmazkodott a kietlen pusztához, és nem érdekli a tejjel-mézzel folyó országba való eljutás. Az elnyomottak kiszabadításával összehasonlítva a birkanyírás semmilyen kockázatot nem rejt magában. Az előre elkészített program egyhangúsága nagyobb biztonságot kínált, mint a vándorlás az ismeretlen utakon. Nem akart újabb kockázatot vállalni. Félt az újabb kudarctól. Azonkívül már nyolcvan éves volt. Nem volt elég fiatal ahhoz, hogy játsszon az életével és merész kalandokba bocsátkozzon. Ezért egyértelműen azt feleli: Ne számíts rám, nem vagyok hajlandó elveszíteni azt a keveset, amit megszereztem. Sőt még tovább merészkedik, odáig megy el, hogy még ő próbálja megmondani Istennek, hogy mit kell tennie (A pusztán túl 55-56.): „…Vannak fiatalabb és alkalmasabb vagy nagyobb pszichológiai érettséggel rendelkező emberek. Bárholsz találsz olyanokat, akik áhítoznak azután, hogy szabadítók, a haza atyjai vagy egy új közösség alapítói legyenek”. Isten mindennek ellenére, feltétel nélkül hisz Mózesben: „Vedd a kezedbe ezt a botot, vele teszed majd a csodákat.” (Kiv 4,17) És az égő csipkebokor lángja borította be Mózest, de nem égette el. Végül lángra lobbantotta, hogy fényt vihessen azokhoz, akik a halál árnyékában élnek. Isten legyőzte őt, anélkül, hogy Mózes vesztett volna. Ha akaratunk végleg ellenszegül Istennek és nem engedi megpuhítani magát a legrosszabb ebben az, hogy “megfosztjuk testvéreinket attól, aki közölje az Örömhírt: a szolgaság ideje véget ért, és Isten meglátogatja a népét. Megakadályozzuk szabadulásukat, vagy legalábbis hátráltatjuk azt. Az Úrnak szüksége van ránk minden korlátunkkal együtt.” (A pusztán túl 57.)
“Mózes egy erőszakos és fogyatékos ember, beszédhibás, dadogós, amit végül maga az Isten is elismer, hisz ezért javasolja, hogy kérje a fáraóval való tárgyaláshoz Áron segítségét! Döbbenetes, az aki oly hatalmas csodákat tesz, - még Mózes által is - az nem tudja az Ő választottát ékesszólóvá tenni? Vagy miért nem várja meg, hogy egy tanfolyamon a logopédus csodát tegyen?
Kíváncsi lennék, ha Mózest elküldenék ma egy éles szemű pszichológushoz, hogy végezzen el egy munkahelyi alkalmassági tesztet? Az Ó és az Újszövetség szereplői nem a görög félistenekről vannak mintázva. A Szentírás szentjei, - akárcsak a történelem valamennyi szentje - botorkáló, hibákkal küzdő, eleső és újrakezdő hús-vér ember. Gyakran, Isten furcsa ízlésén csodálva imádkozom Mária gyönyörű énekét, a Magnificatot: "Csodát művelt erős karjával: a kevélykedőket széjjelszórta, hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt…"
Álljunk meg itt és nézzünk magunkba. Vegyük számba gyengeségeinket, elkövetett bűneinket. Mindannyian érezzük magunkban a korlátokat, de ugyanakkor hajoljunk meg Isten akarata előtt. Egy törött szélű, mázát vesztett csésze víz is életet ment a sivatagban. Minden gyengeségünk ellenére tegyük meg alázattal mindazt, amit Isten tőlünk kér. Nagy hibát követünk el, ha folyamatosan a magunk gyengesége miatt szorongva, beteges ál alázat mögé bújunk és nem tesszük nap mind nap az Isten által ránk bízott feladatot… Ha a csapat kapott egy gólt, pánikolás helyett vasakarattal össze kell fogni, hogy a következő pontot mi szerezzük meg.
Isten akaratát teljesítve, a szeretetből vállalt munka szenteli meg az embert. Gyengeségeink tudatában - Mózes példájára - mondjunk igent Teremtőnk kérésére és kezdjük el építeni Isten Országát.
A testvéred támogatni fog téged, segítve, hogy Fáraó elé állj és hirdesd az én szavamat.” (Csaba Testvér)
Imádkozzunk!
Uram, bízom benned, de segíts hitetlenségemen! Gyakran elgondolkodom azon, van-e kiút a kényszeres szokásaimból és gondolataimból. Megígérted nekem a szabadságot, mégis olykor oly távolinak tűnik. Boríts be drága véreddel, amelyet értem ontottál a kereszten, hogy megszabadíts bűneimtől. Ma megújítom beléd vetett bizalmamat és a bűn felett aratott hatalmadba vetett hitemet. Neked semmi sem lehetetlen. Adj türelmet és kegyelmet, hogy olyan emberré váljak, aki a te szíved szerint él a munkájában, családjában, barátságaiban és közösségében, és egyre jobban támaszkodik mások támogatására. Ezt kérem tőled, Jézus, a te legszentebb neved ereje által. Ámen. (Ima az Exodus 90-ből)
Napi “Carlo”
“Ez fantasztikus! – Szent Jánoshoz hasonlóan mindenki arra hivatott, hogy szeretett tanítvánnyá váljon. Mindannyiunknak csak eucharisztikus lélekké kell válnia, Őt imádó lélekké, engedve, hogy Isten művelje bennünk azokat a csodákat, amelyekre csak ő képes. De úgy akarja, hogy annak szabadon vessük magunkat alá. Isten nem szeret senkit kényszeríteni. Önként adott szeretetünkre vágyik.”
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László