“Az Exodus 40 minden gyakorlata közül az ima a legfontosabb. Sokan azonban ezt találhatják a legnehezebbnek is. „Mit csináljak egy órán keresztül?” – kérdezhetik sokan. Az ima alapvetően egyszerű. Ez egy beszélgetés Istennel – az Ő jelenlétében ülni, és megengedni, hogy lassan átformáljon minket szeretetével. Ahelyett, hogy egy órán át elfoglaltak lennénk, a szent óránk arra hív, hogy megpihenjünk, és megnyissuk elménket és szívünket Istenhez fűződő kapcsolatunkban…
Kezdetben nehéz lesz elfogadni azt a csendet, amely imádságunk során az Istennel való találkozás alapját képezi. Az Exodus arra törekszik, hogy kiragadjon minket a figyelemelterelések világából, hogy jobban Istenre összpontosíthassunk – aki mindig jelen van, de a zajos elfoglaltságaink közepette gyakran figyelmen kívül marad. Erik Varden püspök, a Sivatagi Atyák egy év alatt című podcastunk házigazdája így elmélkedik: „Minél inkább függök a figyelemelterelésektől, annál nehezebb összeszedetten imádkoznom és csendben maradnom. Ennek következtében még inkább függök a figyelemelterelésektől, hogy megtöltsem velük a nappalaimat és éjszakáimat.” (Bevezetés a kettős misztériumba). El kell szakítanunk magunkat a zajtól, hogy csendben megpihenhessünk, hallgathassunk, és megoszthassuk legbensőbb énünket Istennel. Ahogy elfogadjuk a csendet, megtanuljuk Istenre összpontosítani figyelmünket, és ráhangolódunk halk, szelíd hangjára, amely bennünk szól.”
Minden imád előtt elképzelheted, hogy az égő csipkebokor előtt állsz vagy egyszerűen mintha csak kifeküdnél napfürdőzni úgy állsz most Isten szerető tekintetében. Miután tudatosítottad Isten jelenlétét, “oldd le a sarudat!” - vagyis próbáld eloldani magad mindattól, ami nyugtalanít, bízd rá az aggodalmaidat és találj egy tiszteletteljes testtartást, amiben meg tudsz maradni az imaidőd alatt. (Ez nem zárja ki, hogy valaki sétálva tud imádkozni, de egyfajta zavartalanságra ott is szükség van.) Ha egy-egy vers vagy szó megragad, nyugodtan maradj vele imádságban, ameddig csak akarsz… Sőt! Az a javaslatom, hogy emelj ki egy szót vagy szókapcsolatot az igéből vagy elmélkedésből, s addig ismételgesd magadban, amíg csak valami visszhangra nem talál a bensődben. Légzésed ritmusával is összekapcsolhatod ezt a szót vagy szókapcsolatot. Ízleld, majd figyeld miként mondja ezt neked Isten. Mit akar mondani neked ezeken keresztül. Ez maga az imádság egyik alapvető formája. Ritmikus imának hívják, amikor 15-20-30 vagy 60 percig csak ezt a szót ismételgeted, míg egészen eggyé nem válsz vele, vagy be nem vésődik belőle valami a szívedbe, amiről aztán az utolsó 1-5-10-15 percben beszélgess Istennel. Persze máshogy is fontolgathatod a szöveget és a szemlélődés is kiváló út az imához. Akinek jó képzelőereje van érdemes beleképzelnie magát Mózes helyébe és belső képekkel imádkoznia, hogy vajon nekem, hogyan tárulkozik fel az Isten pl. az égő csipkebokor látványán keresztül.
“Minél többet gyakorlod az imádkozást, annál jobban megszokod, és annál nagyobb bizalmat nyersz benne – akárcsak életünk sok más területén. De ki kell tartanunk, bármilyen kihívásokkal is szembesülünk, mert imaélet nélkül gyorsan elveszünk, és elfelejtjük, kik vagyunk… Mennyei Atyád most és minden nap vár rád ezen az úton és azon túl is szeretetével és jelenlétével.” (Részlet az Exodus 90-ből)
Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 3,1-6
Mózes apósának, Jetrónak, Midián papjának a juhait őrizte. Egyszer messzire behajtotta a juhokat a pusztába, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Itt megjelent neki az Úr angyala a tűz lángjában, egy égő csipkebokorban. Mikor odanézett, látta, hogy a bokor ég, de nem ég el. Így szólt magában: „Odamegyek és megnézem ezt a különös jelenséget, hadd lássam, miért nem ég el a csipkebokor.” Amikor az Úr látta, hogy vizsgálódva közeledik, az Isten megszólította a csipkebokorból: „Mózes, Mózes!” „Itt vagyok” – felelte. Erre így szólt: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld.” Azután így folytatta: „Én vagyok az Isten, atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.” Erre Mózes eltakarta arcát, mert félt Istenre tekinteni.
Gondold át!
“A világot sanyargató gonoszt erőszakkal nem lehet legyőzni, meggyilkolni! Mert a zsarnok fáraó nem kint a világban, hanem bennem van, és űz, munkát, feladatokat ad, egyszóval rabszolgává tesz… Mennél jobban megterhelem a hátizsákomat, annál több terhet kell magammal hordoznom. Így válik a létem verejtékes cipekedésé, a "boldog élet" látszatát fenntartó, de maradandó értéket nem adó kemény, szakadatlan munkává… Isten gyermekének a szabadságára vágyunk, és ezt nem mások legyőzése árán fogjuk elérni. Jézus nem áll a forradalmak élére. Egyiptom húsos fazekai között nincs az a szabadság, melyre lelkem mélyén vágyom” (Böjte Csaba), de a hétköznapi kötelességek mögé bújva, abba beleszürkülve, arra hivatkozva Istent háttérbe szorítva sem találhatom meg. Mózes 40 évig saját kis biztonságos életét építgeti: otthon, megélhetés, javakért való fáradozás stb. töltik ki az életét.
“Nekem ház, autó, ruha és még mennyi "szemét" kell ahhoz, hogy a szeretet parányi gyümölcsét teremjem? A nagyravágyás, a fogyasztás, a birtoklás, a szemek kívánsága rabszolgaságából nem külső erők fognak felszabadítani, hanem mi magunk kell elinduljunk Istenünk vezetésével a pusztába. Erről szól az Exodus. Az Úr meghallgatja mindazok kiáltását, akik szabadulásért kiáltanak hozzá.” (Böjte Csaba)“Mózesnek volt egy múltja. Gyilkos volt és szökésben volt nevelőapja, az egyiptomi fáraó elől. Mégis, Isten egy nagyon különleges hívást intézett hozzá a pusztában. Mózes épp a napi munkáját végezte, apósának nyáját legeltette, de közben csendben és magányban volt, nyitottan Isten beavatkozására. Mózes szembesült… saját kudarcával, de Isten készen állt arra, hogy feltárja szabadító tervét.” (Részlet az Exodus 90-ből)
Mózes ugyan kimenekül az egyiptomi polip ölelő csápjai közül, de ettől még nem válik szabaddá. Előbb a személyes Istennel kell találkoznia ahhoz, hogy valóban szabad emberré váljon. Sajnálatosan ehhez az Egyiptomban töltött 40 év után újabb 40 évre van szüksége, ráadásul zsidó létére egy pogány pap birkáit őrizve egyiptom egykori hercegeként. De ennek az időnek a tapasztalatai készítik elő a nagy találkozásra.
Végül egy hosszú, monoton, tanulási, tisztulási időszak végén Mózes a pusztán túlra merészkedik. Ahol lát egy különös jelenséget: egy csipkebokrot, amely ég, de nem ég el. Itt találkozik ISTEN SZENTSÉGÉVEL. Mózes megtalálja Istenét és ezzel együtt végre megtalálja identitását. ISTEN IRGALMÁVAL és hosszantűrésével is találkozik.
Mózes 40 évig a fáraó palotájában élt. Úgy gondolta, hogy ő sokkal intelligensebb a társainál, kiemelkedett a héberek közül, műveltebb lett. Aztán azt is gondolta, hogy az egyiptomiaknál is több, mert ő az Isten választottja, ő a választott néphez tartozik, tehát volt “kivétel-tudata” és az Istennek újabb 40 évre volt szüksége ahhoz, hogy ezt az embert összetörje, s alkalmassá tegye arra, hogy a népének a küldöttje legyen. Az Istennek kellett ez az ember, a magát esetleg még nem a helyén kezelő ember. Nagyon érdekes, hogy az újabb 40 év alatt, Midián pusztájában annyira összeomlik Mózes öntudata, hogy a végén átesik a ló túloldalára. Istennek rád van szüksége! Örömhír, hogy bármelyik végletre hajlasz, ahol tartasz, az Isten úgy fogad el, és akar formálni, és ha átadod magad neki, akkor végbe is tudja vinni a művét. Nem véletlenül hívott meg, szeretne megformálni. Ez a formálódás egy fájdalmas dolog. Mózes életének első 80 éve erről az olykor fájdalmas és erőfeszítésekkel teljes formálódásról, a tanítványságról szól. Jézus tanítványává az lehet, aki közel merészkedett az Élő Isten Szentségéhez, aki találkozott az Élő Istennek és ezáltal helyes istenképe formálódik.
TALÁLKOZÁS ISTEN SZENTSÉGÉVEL
Ma oda fogunk menni az égő csipkebokorhoz. Ha Mózes nem merészkedik ki a kényelmi zónájából a »pusztán túl«, akkor nem találkozhat az Istennel, aki transzcendens (latin szó: túl van), önmagamból való kilépés által találkozhatok az Istennel, vagyis ott találkozhatok Istennel ahol az emberi erőm határára jutok, ahol szembesülök a gyengeségeimmel, korlátaimmal. Isten mindig akkor nyilatkoztatja ki önmagát, Mózest is megszólítja, amikor a határon túl merészkedik az égő csipkebokorban, ami nem ég el. Azt mondja, hogy „Mózes, Mózes!”
Azt, hogy ki vagy te, csak akkor tudhatod meg, ha először találkozol a Teremtőddel. Tehát, ha meg akarod tudni a neved, hogy ki vagy te, vagy miért lettél a létbe küldve (vagyis a semmiből megteremtve és anyád méhében kiformálva), akkor először azzal kell találkoznod, aki a létbe küldött. S Mózes ezzel az Istennel találkozik, a szökevény, aki éveken keresztül elrejtőzött és nem akarta, hogy bárki is néven szólítsa, inkább felejtsék el örökre, most azt hallja, hogy valaki még emlékszik a nevére, s a neve emlékezteti őt arra, hogy ki ő valójában. Ő a Nílus vizéből kihúzott kitett gyerek, akit úgy mentett meg az Isten a pusztulásból, a vízbefulladástól. Még a neve is ezt jelenti, s erre emlékezteti, amikor most Isten néven szólítja, hogy „a vízből kihúzott”. Amikor Mózes hallja a nevét, ezt mondja: itt vagyok, Uram.
S akkor az Isten azt mondja, hogy vedd le sarudat lábadról. Nekünk is le kell vennünk sarunkat ha Istennel szeretnénk találkozni, s ez a bátorságot jelenti arra, hogy átéljem annak a frenetikus örömét, hogy én nem azért vagyok értékes amit magamon hordok vagy amit tettem, hanem önmagamért vagyok értékes, saru nélkül. Az Isten ebben a szegénységemben, csupaszságomban szeret, hogy minden hiányosságom ellenére az Isten akar engem. Isten a létemért akar engem, nem azért amit én letettem az asztalra. Másrészt a cipőnk levétele annyi, mint megmutatni önmagunkat, korlátainkat, hogy a méltatlan a csipkebokor izzó lángja által megszentelődhessen. Nem arról van szó, hogy megtagadjuk korlátainkat, hanem hogy megmutatjuk azokat a tűz előtt, amely megsemmisítheti a hibáinkat. Tehát a banditák menedékhelye, a kellemetlen puszta, mely 40 éven át a börtöne volt Mózesnek, most szentté avattatik.
És ahol Mózes végre leplezetlenül vállalja önmagát, ott Isten is megmutatkozik: „Mózes erre eltakarta arcát” (Kiv 3,6). Nagyon érdekes, hogy mikor ráragyog az Istennek a fénye akkor ez olyan bensőséges, annyira szent, hogy nem akarja, hogy bárki lássa így az arcát. Úgy érzi, ez csak az Isten és az ő titka. S utána majd ebből a titokból táplálkozik egy egész nép, Mózesnek a találkozásából. Abból, hogy égeti ez a csipkebokor, de nem égeti el. Az égő csipkebokor képe minden hiteles istentapasztalat szimbóluma. Ha valóban az Istennel találkozol akkor az egyszerre fájdalmas és egyszerre gyönyörködtető. A teológia így mondja: mysterium tremendum et fascinosum.
Tremendum = Megrendültség élmény: Isten előtt vagyok, nagyon kicsi vagyok, és nem tudom, hogy ezt túlélem-e egyáltalán. Rettenetes dolog az Úr kezébe jutni, ahogy a Szentírás mondja, mert ott szembenézel azzal, hogy mennyire pici vagy, mennyire hiányos, mennyire bűnös és Isten mennyire SZENT. Péter, amikor találkozik Jézussal, akkor leborul előtte és azt mondja, hogy „menj ki tőlem Uram, mert bűnös ember vagyok!” Tehát a hiteles istentapasztalatnak az egyik oldala fájdalmas, van benne valami, ami égető, az Isten kiégeti belőlem azt ami szennyes, és gyötrő amíg ezzel szembenézek.
Nekem volt ilyen a lelkigyakorlataim alatt, különösen amikor 30 napra mentem a szentelésem előtt, hát azt gondolom, hogy azért nem szeretünk imádkozni, és azért hagyjuk abba az imádságot, mert 20 percet se tudunk ülni önmagunkkal, nem bírjuk elviselni magunkat. Amikor leülsz imádkozni, mindenfelé kalandozik a gondolatod, amikor pedig elkezdesz a lényeggel foglalkozni, szembenézel önmagaddal Isten színe előtt, akkor meg menekülni kezdesz, mert amit látsz az nem túl gyönyörködtető. S ha ebben kitartasz, ez az imádság. Az, hogy megtanulsz ülni önmagaddal az Isten jelenlétében. Ekkor meg fogod tapasztalni, hogy az Isten kiégeti belőled azt, ami szennyes, és átölel.
De fontos a másik oldala is a hiteles istentapasztalatnak a fascinosum = a boldogító, mennyei gyönyörűséggel teljes élmény, mert, ha csak az van meg, hogy hú, de nehéz, hú de rossz, akkor nem az Istennel találkoztál, hanem a saját keserű panaszkodó pszichéddel, nem az élő Istennel. Akivel találkoztál, az valami démon. Mózes pont azt tapasztalja meg, hogy miként az égő csipkebokrot nem semmisíti meg az Isten, hanem megőrzi és átlényegíti annak a csipkebokornak a természetét, úgy semmit nem vesz el az Isten belőlünk, hanem átragyog rajtunk az Isten, amikor találkozunk Vele, mint ahogy átragyog azon a csipkebokron az Ő dicsősége. Az Isten ilyen. Nem semmisít meg, hanem megtisztít és fölemel, önmagához kapcsol.
Most tarts egy perc csendet és kérjed ezt, hogy az égő csipkebokorral találkozhass, hogy hiteles istentapasztalatot élhess át életedben, akár ebben a Nagyböjtben. Ha pedig már átéltél ilyet, ne érd be ennyivel ne horgonyozz le annál, hanem kérd a mindig új és mindig örök Szépséget, Istent, hadd tapasztald meg még mélyebben, kérd, hogy ne engedje, hogy - attól való félelmedben, hogy Isten szeretetének a tüze éget is és el is lobbanthat valamit - a komfortzónádban maradj - mint Mózes Midiánban - hanem a pusztán túlra merészkedj (ahar hamidbar = pusztán túl héberül).
Imádkozzunk!
Uram, tudom, hogy meghallottad szívem rejtett kiáltásait. Te látod csalódottságomat és kudarcaimat. Köszönöm, hogy túl látsz minden gyengeségemen, ami gátol abban, hogy alkalmas eszközöd legyek. Add meg nekem, Uram, hogy bepillantást nyerjek abba, akinek teremtettél, és hogy mit akarsz tenni általam. Ezt kérem, Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.
Napi “Carlo”
"Célunknak a végtelenben kell lennie, nem a végesben. A végtelen a mi otthonunk. A mennyország mindörökre vár ránk."
