Amikor Isten kihívta Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból, bejelentette a Fáraónak, hogy azt akarja, népe szabaddá váljon arra, hogy ünnepelhessen a pusztában. A zsidó nép számára a sábbát, vagyis a szombat megtartása a szabadság jelképe. Ez az elnevezés a ’megpihen’, ’megszűnik’, ‘abbahagy’ jelentésű héber szóból származik. Ekkor abba kell hagyni minden munkát és Isten teremtői nyugalmába “bevonulni”, megemlékezve arról, a hetedik napon minden “teremtő munkája után” (Ter 2,3) megpihent (csak a papoknak volt szabad “dolgozni”). Ilyenkor a zsidó ember gyönyörködik Isten teremtő művében, gyermekeiben, elmegy a zsinagógába és hálát ad egyiptomból, a rabszolgaság házából való szabadulásáért, majd hálaadással ünnepelve élvezi munkája gyümölcsét családja körében.
Aki erre nem képes, vagy ezt nem teheti meg az a rabszolga. Egy hívő zsidó ember számára a posztmodern embernek az a zaklatottsága, mely szerint az Úr napján (legyen az szombat vagy vasárnap valaki számára) sincs megállás, mert nem állhat le a munka, az üzlet vagy éppen a családunkért való fáradozás egyértelmű jele a szabadság hiányának. Aki már nem tud megállni Teremtője előtt, hogy ünnepeljen, nem tud gyönyörködni gyermekeiben, sőt arra sincs ideje, hogy örüljön munkája gyümölcsének, akit annyira “elkapott a gépszíj”, hogy nem tud leállni a munkájával az belülről rabja egy függőségnek. Lehet ez egyfajta munkaalkoholizmus, de lehet, hogy csak saját fontosság-érzésének rabja az illető. Szüksége van arra, hogy nélkülözhetetlennek érezze magát vagy tevékenységét. Lehet, hogy csak saját önhittségének vagy hitetlenségének rabja, mert elhiszi, hogy amit ő tesz az fontosabb annál, mint amit Isten vihet végbe az életében azáltal, hogy saját aktivizmusától megcsendesedve teret ad Isten szavának és cselekvésének a saját lelkében legalább egy órára azzal, hogy elmegy vasárnap a Szentmisére. Amikor “elkap bennünket a gépszíj” vigyázzunk, nehogy a hősi pózban való tetszelgés, hogy “milyen dolgosak és áldozatosak vagyunk, hogy még egy szabad percet sem engedhetünk meg magunknak” elleplezze a rejtett hitetlenségünket, hogy igazából hasznavehetetlen tevékenységnek, felesleges időtöltésnek tartjuk az imádságot és az Istenre fordított időt, vagy egyszerűen csak szorongunk vagy bűntudatossá válunk, ha “le kellene álnunk” kicsit, mert nem tudunk mit kezdeni a csenddel, vagy azzal, amikor nem mi vagyunk aktívak, hanem csak passzív befogadók. Bármilyen belső kényszer gátol is bennünket a sábbát-ban (leállásban), attól fontos lenne szabaddá válnunk.
-
- Te miben tudsz nehezen leállni?
- Mi az, amitől nem vagy szabad, hogy akár csak kis időre abbahagyd?
- Tudsz-e csendben, passzívan befogadó lenni az imában? Istenre fülelni anélkül, hogy beszélnél hozzá vagy zaj lenne a lelkedben?
A sábbát a zsidó hét 7. napja (péntek naplementétől szombat naplementéig). Év közben más ünnepnapokat is neveztek sábbátnak, ahogy minden 7. és 50. évet is. Sábbátévben műveletlenül kellett hagyni a földet, és az izraeliták nem követelhették vissza a héber testvéreiktől a tartozásukat. Az Egyházban minden 25. év sábbátév.
A mai olvasmányban hallottuk, hogy miközben népe véget nem érő robotolástól nyögött, Isten közbelépett, hogy az Ő szabadságába és nyugalmába vezesse őket. Ez Isten az terve, hogy bevonjon minket isteni életének teljességébe, amely igazi nyugalmat hoz a szívünkbe. “Isten ugyanezt az örömteli nyugalmat és békét kínálja nekünk is az Exodus utunk során. Amikor múlt héten elkezdted, valószínűleg elfoglaltnak, szorongónak, zaklatottnak és szétszórtnak érezted magad. Nem vagy egyedül – ez korunk egyik legnagyobb csapása. Talán még az Exodus is, minden követelményével együtt, csak újabb tennivalónak tűnt egy már amúgy is zsúfolt napirendben. De … talán meglepetésedre már az első hét is egyszerűbbé tette a mindenapjaidat. Az élet kezd lelassulni. Talán már azt is észrevetted, hogy több időd van, mint gondoltad.” (Részlet az Exodus 90-ből)
Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 5,1-9; 15-21
Ezután Mózes és Áron elmentek, és így szóltak a Fáraóhoz: „Ezt üzeni Jahve, Izrael Istene: Engedd, hadd vonuljon ki népem, hogy a pusztában ünnepet rendezzen nekem.” A Fáraó így felelt: „Kicsoda Jahve, hogy engedelmeskedjem neki és elengedjem Izraelt? Nem ismerem Jahvét, és Izraelt sem engedem el.” Ők folytatták: „A héberek Istene meglátogatott minket. Ki kell mennünk háromnapi járásnyira a pusztába, hogy ott Jahvénak, a mi Istenünknek áldozatot mutassunk be. Különben pestissel vagy karddal sújt le ránk.” Egyiptom királya így felelt: „Miért akarjátok ti, Mózes és Áron, a népet elvonni a munkától? Menjetek ti is dolgozni!” A Fáraó még hozzáfűzte: „Most, hogy a nép elszaporodott, most akarjátok, hogy abbahagyja a munkát?” A Fáraó még aznap ezt a parancsot adta a nép felügyelőinek és az írnokoknak: „Ne adjatok szalmát annak a népnek a téglavetéshez, mint eddig tettétek. Menjenek csak maguk, és gyűjtsenek szalmát. De továbbra is követeljétek meg tőlük a megállapított mennyiségű téglát. Semmit sem szabad belőle engedni. Lusták, azért kiabálnak, hogy el akarnak menni Istenüknek áldozatot bemutatni. Meg kell nehezíteni a nép munkáját, hogy azzal legyen elfoglalva, s ne hajoljon hazug szavakra.”
Izrael fiainak munkavezetői elmentek a Fáraóhoz és így panaszkodtak: „Miért bánsz így szolgáiddal? Nem adnak szolgáidnak szalmát, s mégis azt követelik, hogy készítsünk téglát. Még ütlegelik is szolgáidat.” Ő így válaszolt: „Lusták vagytok, lusták. Ezért mondogatjátok: El akarunk menni, hogy áldozatot mutassunk be Jahvénak. Azonnal menjetek dolgozni, szalmát nem kaptok, de a megállapított mennyiségű téglát ki kell vetnetek.” Izrael fiainak munkavezetői nehéz helyzetbe kerültek, amikor hallották: a napi téglamennyiséget nem csökkenthetik. Amikor eljöttek a Fáraótól, találkoztak Mózessel és Áronnal, akik már várták őket. Ezekkel a szavakkal estek nekik: „Lássa meg az Úr, amit csináltatok és ítélkezzék fölöttetek, mert gyűlöletessé tettetek bennünket a Fáraó és szolgái szemében. Kardot adtatok a kezükbe, hogy megöljenek minket.”
Gondold át!
Mire való a szabadság? Nem valamitől kell szabaddá válnunk csupán, hanem valamire. Hogy szabadon megvalósíthassuk, amire teremtettünk. “Vajon Isten azért szabadítja meg népét, hogy aztán a világ többi emberéhez hasonlóan a saját útjukat járják? Nem egy hétköznapi szabadságot tervez számukra, hanem, hogy közösségi életet, hogy közel élhessenek hozzá és megtapasztalhassák az Ő örömét… Szabadságukat a szombati ünnepnap tartja majd fenn, amely örök emlékeztető lesz szabadulásukra. Az ünneplés emlékeztet minket arra, hogy Isten többre teremtett minket, mint a robotolás. A rabszolgák nem ünnepelnek, de azok, akik valódi szabadságban élnek, és van okuk az örömre, igen.” (Részlet az Exodus 90-ből)
Izrael azonban még annyira a rabszolgaság terhe alatt nyög, hogy bár vágyakozik a szabadságra, de mivel nem ismeri, ezért inkább ragaszkodik ahhoz, amit már megszokott, mert azt legalább ismeri, és túl kockázatosnak tartja azt a szabadság árát megfizetve valami újra cserélni, amit még nem ismer, még ha vágyik is erre a jobbra. Nehezen tudja elfogadni, hogy a szabadság felé vezető úton a dolgok először rosszabbá kell váljanak, mielőtt jóra fordulhatnának. “Meg kell tanulniuk elengedni azt az életet, amelyet eddig ismertek, miközben tovább hordozzák annak súlyát – olyannyira, hogy még Mózes közelgő szabadulásról szóló bejelentését is nehezteléssel fogadják. A Fáraó (ugyanis) …riválisként tekint az Úrra, és elutasítja a kérését. Hogy megmutassa, hogy még mindig ő irányít, az ellenkezőjét teszi (mint amit az Úr kér), még súlyosabb terheket kényszerít Izraelre. Ráadásul ördögi módon zsarolja az izraelitákat: “Lusták vagytok! Lusták!” Ezért akartok ti az Istenetekhez menni.
-
- Te milyen “Fáraóknak” akarod bebizonyítani, hogy nem vagy lusta, amikor Istenre értékes időt szánsz?
- Van-e benned is valami hasonló belső Disc, belső mondat, amit valamikor valaki mondott neked, s időnként felteszed ezt a lemezt és hallgatod, bár tudod, hogy megbénít, mégsem igazán tudsz szabadulni a hatalma alól?
- Benned milyen belső lemez pörög, amiket időnként újra hallgatsz és rombol? Hogy hangzik ez a zsarnoki mondatod?
Lehet, hogy ellenséges emberek éreztették veled, hogy senki vagy, ha nem felelsz meg az elvárásaiknak, de az is lehet, hogy szüleid, vagy számodra fontos emberek valamikori mondatai keltek benned önálló életre, s keltenek bűntudatot vagy szorongást, amikor végre saját lelkedre szánnál időt, és Isten Isten ünnepre hívó szavát vagy ölelését görcsösen visszautasítod.
Milyen hamis istenkép él esetleg benned, ami akadályoz, hogy a szerető és szabaddá tevő Atya mennyei Atya karjaiba vesd magad és vállad akár a “halálugrást” is szabadságodért, bízva abban, hogy ő mindenkor megtart és “hajad szálát” sem engedi görbülni?
Ma és holnap gondoljunk át néhány beteggé tevő istenképet. Ezek nem az Élő Isten, a szabadító Isten, vagyis az egyetlen valóságos Isten képei bennünk, hanem sok belsővé tett negatív mondat vagy bebeszélés, félelem, gyerekkori vagy későbbi sérelem esetleg taruma lenyomata. Ezek tulajdonképpen a démonainkká váltak vagy válhatnak, mint a Fáraó az izraelitáknak, akitől szabadulni akarnának, de nem képesek, mert félelmükben vagy rossz megszokásaik erejében végül mindig visszatérnek a megszokotthoz, még ha tudják, hogy rossz is, de azt legalább ismerik. Kérd az Élő Istent, hogy szabadítson meg ezektől a hamis Istenképektől és megtapasztalhasd szeretetét!
Az egyik ilyen démonikus istenkép a büntető Isten: ilyen Dosztojevszkij „nagy inkvizítora”, vagy sokszor ahol fogyatékos gyerek születik a családban, a szülők úgy értelmezik a bajt mint Isten büntetését valami korábbi vétkükért és kialakul bennük valamint gyermekükben egy büntető isten képe. Hogy ez a démon előjöjjön, sokszor elég, ha csak történik veled valami tragédia, és akkor megkérdezed: miért pont velem? Mi rosszat tettem, hogy ez történt? Amikor valami nagy szenvedés ér, akkor nagyon gyakran el tud torzulni az embernek az istenképe. E hamis istenkép egyik negatív következménye, hogy az ember önbüntető cselekedetekkel igyekszik kiengesztelni a mindig haragos istent. Másik módja annak, hogy az ember kivonja magát az isteni büntetés alól, az a próbálkozás, hogy távolságot teremt maga és Isten között és vagy a felhők fölé, elérhetetlen messzeségbe helyezi vagy pedig élményvilágában elkülöníti a büntetőt a jóságos Istentől, lefokozva őt egy veszélytelen „nagypapa-istenképre”. Harmadik formája a büntető istenképnek az önkényes atyaisten, aki kiszámíthatatlan húzásaiban, és akivel szemben a legcélszerűbb magatartás a meghunyászkodás. Egy apáca mondása volt: „már megint miért büntet engem az Isten?” Valószínűleg így tanították, később rájött, hogy nem így van. (vö. Szentmártoni Mihály: Lelkipásztori pszichológia 110.)
A másik a démoni halál Isten: aki nem életet hoz az életemben, hanem valami fülledtséget vagy halált. Állandóan el akarja venni a szabadságomat ez az Isten, vagy meg akar fosztani attól, hogy én éljek. Megkísért minket ez a démonikus istenkép, amikor a törvényeit úgy látjuk, mint ami ellenünk van, mint amivel fenyeget bennünket vagy amivel el akarja lopni a boldogságunk. Pedig az Isten nem azért adta a törvényeit, hogy megfosszon valami jótól, hanem mert tudja, hogy csak így tudjuk élvezni igazán azt a jót, amit ő teremtett a számunkra. „Egyesek tudatában ez úgy jelentkezik, hogy nem kívánt gyermekeknek tartják magukat, szüleik nem akarták őket, tehát Isten sem: véletlenül vannak a világon. A gyermek már az anyaméhben átvesz bizonyos alaphangulatokat, pl. azt, hogy édesanyja akarta-e őt vagy sem. A halál-isten kiengesztelésére irányuló próbálkozás megnyilvánul a perfekcionizmusban, amelynek üzenetét úgy lehetne lefordítani: ha úgy élek mint egy tökéletes gömb, akkor a sors (itt tulajdonképpen Isten) nem tud rúgni rajtam, tehát több esélyem van a túlélésre.” (Szentmártoni Mihály: Lelkipásztori pszichológia 110-111.)
A következő a teljesítmény Isten, „amikor a démon nem képes egyenesen zavart kelteni a lélekben akkor túlzásokra buzdít. Gyakran úgy jelentkezik, mint a munka, a tevékenység általi önmegváltás kísértése. Napjainkban különösen könnyen jelentkező eltorzulás, mivel az egész társadalom a teljesítményre alapul: a gyermek teher, mert még nem produktív, az idősek teher a társadalomnak, mert már nem alkotóképesek.” (Szentmártoni 111.) Gyakran mögötte van egy értéktelenség érzés, alacsonyabb-rendűségi érzés, és azzal akarja magát az ember végre értékesnek tartani, hogy másoknál többet teljesít. Nem minden esetben sérült istenkép következménye a magas teljesítményszint, mert a szentek is nagyon-nagyokat teljesítettek, de amikor a teljesítmény valójában egy szorongásból fakad, vagy nem egy szabadságból, akkor mögötte ott lehet egy hamis istenkép.
Ez így elég ijesztőnek, sőt bonyolultnak tűnik. Sőt - ha magunkra ismertünk - akkor még lehetetlennek is. “Miért nem teszi Isten könnyűvé a szabadság elnyerését? Amint látni fogjuk, Izrael szabadság felé vezető útján számos akadály merül fel – kívülről és belülről egyaránt. Isten világossá teszi az utat, és sok lehetőséget kínál az együttműködésre. Ő a szabadság forrása, de gyakran mégis ragaszkodunk a saját útjainkhoz, annak ellenére, hogy Ő mást kínál. Amikor megpróbálunk kitörni a függőségeinkből (vagy hamis istenképeinkből), talán még erősebben érezzük azok hatalmát. Minél inkább ellenállunk, annál jobban felerősíti támadásait az ellenség. Isten azt akarja, hogy bízzunk benne, és az Ő erejével harcoljunk, miközben megőrizzük az alázatot és a magabiztosságunkat is.” (Részlet az Exodus 90-ből)
“Miért minden olyan komplikált?! Mózes ott volt Egyiptomban, segíteni akart a népén... Most újból menni kell, nehézségek, csodák, és akkor keményszívű Fáraó? Gond, probléma, nehézség! Minden olyan nehéz, nyögvenyelős?! A végtelen Isten nem tudná a dolgokat sokkal egyszerűbbé tenni? Az önzésből (és az Isten iránti bizalmatlanságból) ki kell törni! Egymás iránti ragaszkodásunkat, szeretetünket (és Istenbe vetett bizalmunkat), csak egymásért vállalt áldozatok által tudjuk kimutatni.
Isten sokat kér, de sokat is ad, ha az Ő képére, hasonlatosságára a szolgáló szeretet útjára lépünk, ha építjük az Ő országát! Ne féljünk a nehézségektől!” (Csaba Testvér - zárójeles kiegészítéseimmel) Imádkozz ma azért, hogy az Úr kitartást és bátorságot adjon a hamis istenképek és minden más akadály (pl. bűntudat, félelem) lekűzdéséhez a szabadságért vívott harcban!
Imádkozzunk!
Uram, reménnyel tölt el, hogy szabadságra teremtettél engem. Vezess ki a fogságból, és szabadíts meg mindattól, ami megakadályoz abban, hogy közösségre lépjek Veled. Legyen kedves előtted a vágyam, hogy a Te szíved szerint való emberré váljak. Vezess el a szabadságra hatalmaddal, hogy azzá a személlyé lehessek, akinek Te akarsz látni, és akire szeretteimnek szüksége van. Imádkozom a családomért, barátaimért és testvéri közösségemért, különösen azokért, akik küzdenek vagy elvesztettek Téged. Hívd vissza őket magadhoz, vigasztald meg őket, és vezesd el őket szabadságodhoz. Ezt kérem Krisztus, a mi Urunk által. Ámen. (Ima az Exodus 90-ből)
Napi Carlo
Carlo megértette, hogy az ima elengedhetetlen a hamis istenképektől való szabaduláshoz és a Jézussal való meghittség növekedéséhez. Az imában Jézustól meghallott szavak váltak a “belső drive-jává”, s ez fokozatosan kitörölt minden olyan korábbi mondatot, amely félénkké vagy bizalmatlanná tehette volna őt Istennel szemben, s ezt írta:“Őrá mindig bízhatok valamit, panaszkodhatok is, faggathatom a csendben, és elmondhatom Neki, amit nem értek. És akkor felfedezek önmagamban egy szót, amelyet ő küld nekem: az evangélium pillanata ez, amely meggyőződéssel és bizonyossággal tölt el.” “A Jézus előtti ima megérlelte Carlóban azt a vágyat, hogy fenntartás nélkül átadja magát, amint Jézus, az Isten Báránya tette, akit feláldoztak. Lelki útmutatója tanúskodik arról, hogy milyen gyümölcsöket hozott ebben a fiatalemberben.” (Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
De ez nem valami “áldozati póz” volt, nem is fakírkodó hajlam - ami teljesen idegen volt tőle - hanem egy határtalan Istenben való bizalom, hogy életének minden eseményét (legyen az öröm vagy szenvedés) olyan derűvel fogadja, mint aki nem csupán megadja magát egy isteni akaratnak, vagy beletörődik, hanem akarata egészen belesimuljon a Mennyei Atya akaratára így Jézussal egyként életet adjon, lelkeket mentsen minden körülmények között, mind a vidámságával mind a felajánlott szenvedéseivel vagy lemondásaival.
Írta és összeállította: Farkas László