Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 3,11-12
Mózes így szólt Istenhez: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek és Izrael fiait kivezessem Egyiptomból?” Isten ezt válaszolta: „Veled leszek, s ez lesz a jel, amelyről felismered, hogy küldetésed tőlem van… Ha majd kivezetted a népet Egyiptomból, ezen a hegyen mutattok be áldozatot Isteneteknek.”
Gondold át!
Mózesnek komoly problémái vannak önmagával. Korábbi magabiztossága szertefoszlott, már nincsenek illúziói önmagáról. Paradox módon, akkor válik Isten alkalmas eszközévé, amikor már nem saját erejére épít többé, hanem Istenére. De egész addig nem tudja elhinni Istennek, hogy “Veled leszek”, amíg nem tudja meg, hogy kicsoda ő maga. Ezért Isten kétszer is néven szólította: “Mózes, Mózes!” És amikor Isten valakit néven szólít - Ábrahámtól Péterig - , akkor nevével együtt kimondja a küldetését. Valahányszor Isten kimondja a nevemet, akkor kinyilatkoztat rólam, az életemről, az én jövőmről valamit. És ha én azonosulni tudok az Atya tervével az életemben - átvitt értelemben, ha azonosulni tudok azzal a névvel, amit az Atyától kaptam, akkor lesz életcélom és lesz az életemnek értelme. Új feladatot bíz Mózesre az Isten és szép jövőjét is feltárja előtte, Mózes mégis ellenkezik. Magából már kiábrándult, arra már nem építhet, ezért szüksége van arra, hogy erős tapasztalatot szerezzen Isten megbízhatóságáról, hogy Ő a kőszikla. Isten megtapasztalása akár olyan sebeket is gyógyíthat, amit a pszichológia képtelen.
Sokan úgy gondolják, hogy az istenkép később alakul ki az emberben, amikor már elkezd tanulni hittant. Ez egy nagy tévedés. Úgy tűnik, hogy Istenről előbb tudunk, mint a saját apánkról, anyánkról, és ezt mindjárt megpróbálom nektek bebizonyítani. Az kölyök gólya egyszer csak elindul, mert közeledik a tél, az ösztöne tökéletesen célba viszi, mert az ösztöne azt mondja, hogy kell, legyen valahol egy melegebb földrész. Elindul és az ösztöne valóban elviszi erre a melegebb földrészre. A teremtett világban semmilyen ösztön nincs fölöslegesen, minden ösztönnek van egy megfelelő beteljesedése. S akkor egyedül benned lennének olyan ösztönök, amik a végtelenre vágynak és mégis csak a végességet kapod meg? Végtelen szeretetre vágysz, végtelen megértésre és mégis azt tapasztalod, hogy csak csurran-csöppen valami. Ugyan miért lenne benned ez az „ösztön” a végtelenre, ha soha nem érhetnéd el a végtelent.
És hogy még egy lépéssel továbbmenjek, kell, hogy legyen ez a végtelen szeretet és erről tud már a kisgyerek is. Előbb tud erről a végtelen szeretetről (valójában Istenről), mint szüleinek véges szeretetéről. Nem feltétlenül értelmileg, hanem tapasztalatilag tud erről, és gyakorlatilag ezt a képet vetíti bele az apukájába és az anyukájába. Mert az apukáját mindenhatónak látja minden gyerek, és az anyukáját is. Úgy gondolja, hogy ők mindent meg tudnak csinálni. Úgy születünk, hogy már tudunk erről a végtelen szeretetről, sőt mindenhol ezt keressük. És éppen a gyermeknek ez a mindent megelőző tudása egy mindenható Apáról az oka annak, hogy később csalódik a kamasz gyerek, mikor észreveszi, hogy nem: apukám sajnos csak egy “átlagos figura”, vagy olykor olyan “kis szerencsétlen”. Valójában az Istent kérjük számon a szüleinken, a mindenható, mindentudó Istent és csalódottak vagyunk, hogy nem ezt találjuk meg a szüleinkben. Úgy tűnik korábban van fogalmunk, képünk, tapasztalatunk egy mindenható Atyáról, mint egy korlátozott, véges földi apáról.
Ezért szerencsés az a gyermek, akinek szeretetteljes szülei vannak és saját apja, anyja gondozhatta. Mózes nem volt ilyen szerencsés, nagyon hamar elveszítette saját apját, anyját. Pszichológiailag érthetetlen, hogy maradt mégis ennyi életereje. Azt mondják a pszichológusok, hogy aki ilyen kicsi korban elveszíti a szülei szeretetét, utána egész életében bizonyos fokig sérült lesz. És mégis a Biblia úgy néz ki, arról beszél, hogy Isten szabadítót csinál egy ilyen gyerekből, Istennek ez az ember kell. Örömhír az, hogy tud gyógyulni az ilyen törés is az életedben. Az a gyerek nem fogta fel még tudatosan, hogy pontosan mi történt vele, hogy valójában az életét mentette meg az Édesanyja azzal, hogy a Nílus vizére helyezte. Ez a kicsi, csak annyit tudott az egészről, hogy csúnyán elhagyták, cserben hagyták, egyedül hagyták, elárulták ragaszkodását. Egész életében újra-traumatizálja őt ennek ismétlődő újra-átélése (pl. amikor népe nem fogadja el mint szabadítót, a pusztában puccsot csinálnak ellene, elpártolnak tőle, magára hagyják, kinevetik stb.). Isten mégis széppé szereti Mózes élettől kapott stigmáit is.
Tanúságtétel: A saját életemből szeretnék mondani egy tapasztalatot, hogy jobban tudjam szemléltetni azt amit mondani akarok. Én nem tudtam mi történt velem 8 hónapos koromban, csak amikor már pappá szenteltek. Csak azt tudtam, hogy amikor Anyukámnak bejelentettem, hogy pap leszek, meglepődtem, hogy nem akart lebeszélni róla. Anyukám nem nagyon járt akkor még minden vasárnap templomba, mikor kispap lettem akkortól kezdve soha nem hagyott ki egy vasárnapot se. Ő egy egyszerű parasztasszony, nagyon szemérmes, soha nem beszél a belső dolgairól. És amikor már felszenteltek pappá, akkor mondta el, hogy mi történt velem 8 hónapos koromban. Annyit tudtam csak, hogy 8 hónapos koromban olyan fülbetegségem volt, ami miatt meg kellett operálni, de nem tudtak rajtam igazán segíteni és olyan fájdalmaim voltak, hogy le kellett kötözni, mert a fájdalom miatt vertem a fejem a vaságyba. Emiatt le voltam kötözve és az Anyukám csak az ablakon keresztül nézhetett - a korabeli orvoslási protokoll szerint ugyanis nem engedték be mindjárt hozzám. Iszonyúan szenvedett emiatt és kiszolgáltatottságában Istenhez kiáltott. Nem tudom, el tudjátok-e képzelni, mit jelent ez egy 8 hónapos gyereknek? A 8 hónapos gyerek nem érti, hogy anyukája azért nincs mellette, mert nem engedik be őt hozzá, vagy hogy a szülei azért nincsenek mellette, mert máshogy nem menthetnék meg az életét, akárcsak Mózesét a szülei.
Sajnos ezeket a kora gyermekkori emlékképeket erős lenyomatként őrizzük személyiségünkben, és visszük magunkkal ezeket a negatív érzéseket, amiket nem szándékosan követtek el, vagy rosszabb esetben (pl. ha valakit elhagytak a szülei) lehet, hogy szándékosan követtek el velünk a szeretteink, vagy környezetünk. Ezeket az érzelmi emlékképeket aztán rávetítjük Istenre is, és például gyanakvók leszünk vele szemben. Nagyon mélyen meghatározza, hogy milyen emberré válunk, s amíg ezek nem gyógyulnak bennünk, addig nem tudjuk az Isten tervét betölteni úgy, ahogy azt Isten szeretné. Ő akarja, hogy ezek gyógyuljanak bennünk. Addig nem Istennel magával vagyunk kapcsolatban, hanem saját rémképeinkkel, amiket rávetítünk. Azokkal pedig még jó, hogy nem akarunk együttműködni! Sajnos olykor ezek az emberek, akik akarva vagy akaratlanul megsebeztek, és akik ezt szeretetükkel felül tudnák írni, meg tudnák gyógyítani, - mint Mózes esetében - már nincsenek is mellettünk. De Isten meg tudja gyógyítani ezeket a sebeket, torzulásokat, mert ő mindig mellettünk van!
Tanúságtétel: Nekem az újmisémen mondta el Anyukám, hogy mi történt 8 hónapos koromban a kórházban. Hát fiam ott néztelek az ablakon keresztül és annyira fájt, hogy nem tudtam neked segíteni, hogy az a gondolat jött, azt mondtam Istennek, hogy azt se bánom, ha pap lesz, csak gyógyítsd meg. Azt hitte, hogy egyébként elveszít egy életre. És rájöttem, hogy ez az én “mózeskosaram”, ez az “ősélmény” arról, hogy nem találom az Anyukámat. Azóta időnként, amikor elutasítottnak vagy anyátlannak érzem magam, akkor belefekszek az én mózeskosaramba és újrakeretezem a történteket, pozitív érzelmi töltettel: visszagondolok arra, hogy amikor Anyukám nem tudott ringatni, vagy most, bármilyen helyzetemben, amikor nincs ott, aki megvigasztaljon, mindig van valaki, aki ringat, hogy engem az én Atyám már akkor is körülvett a szeretetével, amikor én ebből nem éreztem semmit. És ez nem naiv ábrándozás, hanem ez a valóság. Isten ott volt az én mózeskosaramnál és körülvett szeretetével, oltalmazott, kiválasztott, elhívott, még ha én nem is éreztem akkor abból semmit. Ez az igazság. Ez a hit. A valóság mélyebb dimenzióit nyitja meg és teszi láthatóvá, ami akkor, egy adott pillanatban elsőre nem látszik, nem érezhető, de épp olyan valóságos, sőt valóságosabb annál is, amit érzünk. És lehet, hogy azért lettem pap, mert Édesanyám akkor, ott, amikor már nem tudott fizikailag érinteni és elérni, imájával ölelt át. Ösztönös anyai szívéből kitört egy kétségbeesett fohász, mellyel Isten teljes szeretetét akarta a számomra, mellyel felajánlott Istennek, cserébe azért, hogy legalább Ő érezhetően ott legyen velem, ahol Édesanyám már nem tud ott lenni a fizikai közelségével. Ennyire valóságos ez a szeretet, Istené. Én vagyok az élő példája ennek. Ahogy a dal mondja: “Én még mit sem tudtam Rólad, Te már akkor szerettél…” Az Istennek hatalmas nagy a szeretete és nagyon gyógyító, amikor találkozik vele valaki.
“Mózes azonban ellenkezik, mert méltatlannak és alkalmatlannak tartja magát arra, hogy szolgáljon, most, hogy elérkezett a várt idő. Valószínűleg bölcsességben és alázatban növekedett a pusztában töltött ideje alatt, miközben szembesült saját korlátaival. Egyedül nem vagyunk képesek rá, nem tudunk eljutni a szabadságra, és elfogadni azt az életszentséget, amelyet Isten számunkra szán. A rendkívüli szabadság egyedül Istentől származik, és meg kell ismernünk korlátainkat, miközben megtanulunk rá hagyatkozni.
Akárcsak Mózes, mindannyian megfogalmazzuk a magunk kifogásait. „Gyenge vagyok, bűnös, tisztátalan ember. Túl elfoglalt vagyok, keményen dolgozom, hogy eltartsam a családomat. Vannak terveim. Évek óta keményen dolgozom ezen, és most nem engedhetek meg magamnak semmilyen zavaró tényezőt.” Lehet, hogy ezek mind igazak, de Isten készen áll arra, hogy közbelépjen, és rendbe hozza a kifogások mögé temetett problémákat. „Veled leszek.” Ez Isten válasza kifogásainkra, és ez minden, amit tudnunk kell ahhoz, hogy elinduljunk a szabadság felé vezető úton. Ő meghallotta szívünk sóhaját, átlát a védekezésünkön egészen a probléma gyökeréig, és készen áll, hogy cselekedjen.
Csatlakozunk-e Isten kibontakozó tervéhez? Ez lehet a kijelölt idő a mi szabadulásunkra, ha együttműködünk Istennel, és teret engedünk neki, hogy cselekedjen – megnyitva szívünket imában és őszinteségben testvéri közösségünk előtt.” (Részlet az Exodus 90-ből)
Imádkozz!
Mi a Te mózeskosarad? Imádkozz ma azért, hogy Isten betöltse szeretetével életednek azokat a fájó pontjait, ahol a szeretet hiányát tapasztaltad! Kérd, hogy megmutassa Neked, hogyan volt jelen megmentő szeretetével már akkor, s hogyan “ringatott” Téged életed keserves “Nílusán”! Imádkozz ma a kifogásaidról, és arról, hogyan tudja Isten legyőzni ezeket, ha helyet adsz neki, hogy munkálkodjon a szívedben!
Napi “Carlo”
A szentek is ebből a végtelen szeretetből, Isten atyai szeretéből merítettek, ez tette őket erőssé, ez adott nekik spirituális felvértezettséget, hogy lelkileg ellenállóbbak legyenek. Van, aki már egészen kicsi korától bele tudta magát burkolni Isten atya vagy a Szűzanya anyai szeretetébe. Boldog Carlo Acutis Édesanyja - aki pedig kisfia hatására lett csak vallásgyakorló - maga is meglepődve azon, hogy a fia honnan tudhatott a természetfeletti szeretetből ennyire táplálkozni, hiszen ők nem tanították erre, így vall fiáról: “Carlo már négy éves korától fogva nem ment el úgy a templom előtt, hogy ne kérte volna azt, hogy bemenjünk, és csókot ne fújt volna Jézusnak.” A Boldogságos Szűzet úgy jellemezte, hogy „Ő az egyetlen nő az életemben". A parkban tett sétái közben összegyűjtötte a legszebb virágokat, hogy a Szűzanya szobra vagy képe elé helyezhesse. „Az ön fia különleges” – mondták többen édesanyjának, köztük a plébános, a tanárok, az osztálytársak, sőt annak a háznak a portása is, ahol Milánóban laktak.
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László