Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 17,1-13

Ezután Izrael fiainak egész közössége az Úr útmutatása szerint Szin pusztájában táborról táborra haladt tovább, majd Refidimnél álltak meg. Itt nem volt ivóvíz a nép számára. A nép nekitámadt Mózesnek és így szólt: „Adj nekünk ivóvizet.” Mózes ezt válaszolta: „Miért támadtok engem? Miért kísértitek az Urat?” A nép azonban szomjas volt, azért tovább zúgolódott Mózes ellen: „Miért hoztál ki bennünket Egyiptomból – kérdezték –, talán azért, hogy gyermekeinkkel és állatainkkal együtt szomjan haljunk?” Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: „Mit tegyek ezzel a néppel? Kevés híja és megkövez.” Az Úr ezt válaszolta Mózesnek: „Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat, amellyel a Nílusra rácsaptál és menj. Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss rá a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” Mózes úgy is tett, Izrael véneinek a jelenlétében. A helyet Masszának és Meribának nevezte el, mivel Izrael fiai ott zúgolódtak és kísértették az Urat. Ezt kérdezték ugyanis: „Köztünk van-e az Úr vagy nincs?”

Közben az amalekiták előrenyomultak, hogy Refidimnél megküzdjenek Izrael fiaival. Mózes így szólt Józsuéhoz: „Válassz ki magadnak férfiakat, és holnap szállj harcba az amalekitákkal. Én pedig Isten botjával a kezemben kiállok a domb tetejére.” Józsue úgy tett, ahogy Mózes parancsolta, s kivonult, hogy megütközzék az amalekitákkal. Mózes közben Áronnal és Hurral fölment a domb tetejére. Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így a karja napszálltáig kitárva maradt. Józsue kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket.

Gondold át!

Ismét nincs víz, és a nép nyugtalanná válik, de ez a szomjúság egy mélyebb probléma tünete: a hitetlenségüké. Isten a sivatagban töltött időt arra használja fel, hogy feltárja és gyógyítsa ezt a lelkükben lévő mérget: az Isten elleni lázadás bűnét. Az izraeliták újra és újra sietnek hibákat keresni és megkérdőjelezni Isten róluk való gondoskodását. A nép kételkedni kezdett Isten hűségében: “Köztünk van-e az Úr vagy nincs?” (Kiv 17,7) Velünk jött-e Isten? Hűséges-e még, vagy elhagyott minket? Istennek fontosabb volt a kétely eloszlatása, mint a szomjúság kielégítése, fontosabb volt válaszolni népe bizonytalanságára. Nem csak az izraelitákra áll, hanem miránk is, hogy a lázadásnak olyan mélységei vannak elrejtve bennünk, amelyek hétköznapjainkban talán csak félig-meddig tudatosak. Ezek gyakran csak a csendben tudnak a felszínre törni, a sivatagban (vagyis ingerszegényebb környezetben) töltött idő alatt. Ilyenkor a Szentlélek szembesít bennünket lázadásunkkal. Ezek a fájó dolgok ilyenkor csak azért jönnek elő, hogy Jézus jelenlétében megváltást nyerjenek. (Vö. A pusztán túl)

A legnehezebben leküzdhető ellenállás nem a Fáraóé, a Vörös-tengeré vagy a kánaáni népeké volt, hanem magáé a népé, amely a szabadságtól való félelmében a szolgaság felelősség nélküliségéből adódó előnyökről nosztalgiázik. Megszokott dolog, hogy a gyümölcsöt érlelő fát dobálják meg kővel. Amíg Midiánban élt, senki nem kritizálta, mert élete senkit sem érdekelt, de most, hogy kezd kiemelkedni és jelentősége megnőtt, megjelennek azok, aki nem tudják elviselni, hogy valaki túlszárnyalja őket, vagy hogy tekintélye legyen. Mindenki, aki elhatározza, hogy megszabadítja a népét, el kell szenvednie az üldözést, különösképpen azoktól, akiknek bár az érdeküket szolgálja, mégis a sárga irigység emészt. (Vö. A pusztán túl) 

A legközvetlenebb barátai, Mirjam és Áron, akik vér szerinti testvérei más témában is szóbeszédet kezdenek Mózes ellen, hogy milyen alapon tiltja meg az izraelitáknak, hogy szomszéd népek köréből hozzanak feleséget maguknak, amikor ő sem tartotta meg ezt a törvényt hisz kusita (etióp-midiánita) felesége van. (Szám 12,1). Milyen nehéz megemészteni az azoktól kapott pofonokat, akiket barátainknak hittünk. Mózes tudja, hogy igazuk van, mégsem engedheti meg népének, hogy az Ő rossz példáját kövessék, ezért szótlanul tűri, de ekkor Isten kiáll barátjáért, a félénk, törékeny midiáni pásztorért és figyelmezteti őket: „hogy mertek szolgám, Mózes ellen szóbeszédet kezdeni?” (Szám 12,8). Ennek ellenére tovább folytatják a lázadozást. (Vö. A pusztán túl)

Korach irigykedett Áronra is, akit kineveztek vezetőnek a papi hierarchia csúcsára (Zsolt 106,16) és a leggyávább eszközhöz nyúlt: a közösség vezető egyéniségeinek hízelkedett, mire azok, a levitákkal felfuvalkodtak: „Vajon csak Mózessel beszélt az Úr? Velünk talán nem beszélt?” (Szám 12,2) Mi is mindannyian papi nép vagyunk, már nincsen szükségünk néhány kiváltságos – mint Áron – papságára, akit Mózes lehet, hogy családja érdekében tett protekcióval juttatott a papság élére, s nem is Isten felkentje Ő. Befolyással bíró embereket állít maga mellé, akik most már csoportos erővel terjesztik a bizalmatlanságot a pappal szemben. (Vö. A pusztán túl) Ezzel együtt a tőle jövő isteni üzenet hitelét is lerontják. Nem véletlenül olvassuk az újszövetségben is: “Pap ellen ne adj hitelt a vádnak”  (Tim 5,19), csak ha két vagy három személy bizonyítja. 

A spirituális hatalom nagy kísértés: ma nem ritkán látunk papot játszó civileket és civilt játszó papokat, akik a pap helyére “pályáznak”, ezért ellene dolgoznak. A paphiány még fokozza a bajt. Némelyek az Egyház megmentőinek gondolván magukat funkcionálisan akarják megoldani a problémát. Úgy gondolják, hogy a hiányzó papot kiválthatjuk úgy, hogy ahová nem jut pap oda fel nem szentelt szolgálattevőket kell csak helyeznünk. Az igaz, hogy azokon a településeken, amelyeken nincsen már ottlakó pap, óriási áldás tud lenni egy-egy odaadott fel nem szentelt szolgálattevő, de csak addig, amíg tudja a helyét és nem a pásztor ellen (vagyis a kinevezett felelős pap ellen, aki a közeli településről oda is kijár) - vagy tőle függetlenítve - dolgozik, hanem iránymutatásai szerint. Tudomásul kell vennünk, hogy az Egyház konstitutív (lényegi alkotó) eleme azon felszentelt papi pásztor körül felépülő egység, aki helyben a szentmiseáldozatot biztosító, Püspöktől kihelyezett eucharisztikus pásztor. Vagyis az Egyháznak, mint közösségnek a vezetője mindenkor a pap, akkor is, ha nem ott lakik. 

Ha nem az áldozópap (sacerdos), vagyis nem a szakrális vezető a vezetője a helyi egyházközségnek, akkor az már nem Egyház helyben, vagyis nem nevezhető a szó igazi értelmében egyházközségnek, hanem jó esetben egy egyházi közösségnek, rosszabb esetben egy önjelöltekből álló zárványnak az Egyház testén. Ha papi vezető helyére - őket tetszőlegesen lecserélhetőnek gondolva - civileket helyezünk (bármilyen tehetségeseket is), akkor az olyan, mintha emberi mű lenne az Egyház, nem pedig felülről kapott ajándék. Ne csináljunk programszervező irodát az Egyházból, mely egy szakramentális közösség és hierarchikusan tagolt nép, vagyis misztérium. A pap is felülről kapott ajándék, ezért kell szüntelen imádkozni papi hivatásokért, mert a pap konstitutív eleme a mi Egyház létünknek. Az Egyház ugyanis a II.Vatikáni Zsinat tanítása szerint a Fő és a tagok egységének misztériumát jeleníti meg és Isten vándorló népe, egy hierarchikusan tagolt nép, melyet felszentelt áldozópapi pásztorai vezetnek püspökeik irányítása mellett. Nem az Egyházat építjük, ha papjainkat akár náluk tehetségesebbnek gondolt civil munkatársakkal kiválthatónak gondoljuk. 

Amikor a hatalom vírusa befészkeli magát a szívekbe és már nem tiszta szívvel szolgálni, hanem inkább szerepelni akar, ezért a hierarchia lépcsőin akar valaki feljebb jutni, vagy ha valaki nem fogadja el az Istentől és Egyháztól kirendelt tekintélyt és vezetőt, akkor sokszor nem válogat az eszközökben és mindig súlyosan rombolja az egységet, Isten művét. Ő maga pedig a Gonoszlélek (diabolosz = szétdobáló) eszközévé válik, még ha sok mindenben igaza is lenne. Éppígy súlyosan romboló és botrányos, ha egy pap visszaél a spirituális hatalmával, melyet a hívő nép szolgálatára kapott.

       A helyzet megoldására Mózes béketalálkozót hív össze, de Datan és Abiram nem jelenik meg. Már szakítottak Mózessel és nem kérnek a tekintélyéből. Ekkor Mózes „nagy haragra gerjedt” ugyanazzal a hevülettel, ami az egyiptomi meggyilkolásához vezetett, de ezúttal dühét nem azok felé vezeti le, akik provokálták, hanem azelőtt, aki meg tudja Őt érteni. Elmond egy imát, ami nem igazán evangéliumi, de mélyen emberi és Barátja (az Úr) nem ítéli el, hanem megérti fájdalmát: „Ne emeld tekintetedet áldozati ajándékaikra! Egyetlen szamarat sem vettem el tőlük s nem bántottam meg egyiküket sem.” (Szám 16,15) Gyakorlatilag arra kéri Istent, hogy ne Istenként cselekedjen, ne teljesítse a bűnök megbocsátására tett ígéretét, de Ő nem kárhoztatja őt ezért, mert tudja, hogy egyszerűen csak érzéseit juttatja kifejezésre és azt is, hogy Ő végeredményben úgyis kegyelmes és irgalmas természete szerint fog cselekedni, és nem egy kérelemtől függően. Ez biztonságot ad Mózesnek és még mélyebb bizalmat ébreszt benne Isten iránt, aki mindig hűséges ígéreteihez. Az Istennel való barátság jellemzője az érzelmi kitárulkozás. (Vö. A pusztán túl)

Mi is hajlamosak vagyunk lázadni az Isten által kijelölt tekintély ellen. “Az izraeliták nem közvetlenül az Isten ellen lázadnak, hanem Mózes ellen zúgolódnak. Sokkal könnyebb igazolni ezt a fajta lázadást, és sokkal kevesebb bátorság kell hozzá… Kevés ember olyan ostoba, hogy szemtől szembe ellenálljon az Istennek. De az Úr általában nem beszél hozzánk ilyen (közvetlenül, hanem)..., saját hatalmának egy részét átruházza a gyenge és mindennapi embereknek. Olyan embereknek, mint mi magunk. Egy dolog engedelmeskedni a Mindenható Úrnak, de hitet igényel, hogy egy másik embernek engedelmeskedjünk, aki osztozik a mi zarándok állapotunkban, aki hasonló korlátok között mozog, és aki gyakran ugyanazokba a bűnökbe esik, mint a mi… Könnyű becsapni magunkat és elhitetni magunkkal, hogy a szívünk helyesen engedelmeskedik Istennek, miközben készek vagyunk rá, hogy köveket szedjünk fel, hogy az Ő képviselői felé dobáljuk, az élet bármely területén. Szent János első levelének egy mondatát értelmezve: aki nem engedelmeskedik a testvérnek, akit látott, az nem engedelmeskedhet Istennek, akit nem látott.” (Részlet az Exodus 90-ből) Az engedetlenség útjában állhat annak, hogy Isten fiainak szabadságában élhessünk.

Mikor minden kapu bezárul, Mózes Istennek mondja el a problémáját. Egy egyszerűnek tűnő parancsot kap. Össze kell hívnia a nép véneit és rá kell csapni előttük a sziklára. Mózesnek is alkalmat ad az Isten, hogy - legyőzve a büszkeségét - gyakorolja az engedelmességet. Rendkívül kompromittálónak tűnt számára ezt megtenni épp azok előtt, akik annyit bírálták őt (Korach, Datan és Abiram előtt): mi lesz, ha nem fog víz fakadni a sziklából? Nem csupán a tekintélye kerül itt veszélybe, hanem az élete is, ha esetleg kudarcot vall. 

Ezután azt látjuk, hogy a nép bajba kerül, mert az amalekitákkal találják szembe magukat. Ekkor megértik, hogy csak vezetőikkel egységes népként tudnak győzedelmeskedni. “A küzdelmek közepette a választott nép Istenhez kiált, Mózes imádkozik, Józsué meg harcol. A mindennapi ima nem jogosít fel arra, hogy kényelmesen hátradőljünk és felelőtlenül csak az isteni gondviselésre bízzuk sorsunkat!” (Részlet az Exodus 90-ből). Óriási Mózesben az, hogy túl tud lépni sérelmein és újra a nép élére áll. Mindenki rögtön a helyére kerül. Áron és Hur a hegyen tartják az imádkozó Mózes kezét, aki fentről irányítja a hadműveletet, és vele harcolnak imádkozva a népért, míg lent a völgyben minden erejét megfeszítve a nép harcol. Ismerjük a mondást: “Bízzál Istenben és tartsd szárazon a puskaport!” (Cromwell Olivér) Nem elég harcolni. Istenre figyelés nélkül felemészti minden erőnket. Nem elég imádkozni. Tettek nélkül felelőtlenül kezdhetünk élni. “Úgy gondolom, hogy a mai ember hajlamos hátradőlni és mindig valaki mástól várni az élete gondjainak a megoldását… Mi is fel kell álljunk a kispadról ahonnan az eseményeket kommentáljuk… Imádkozzál és dolgozzál! - mondta Szent Benedek a sivatagi atyák után a fiainak… Minden legális eszközzel küzdjünk, harcoljunk a jogainkért, az igazunkért, mindazért amire nekünk, családunknak szüksége van.” (Böjte Csaba)

Ismerős tapasztalat magyar népünk életéből is, hogy a széthúzásra hajlamos magyarnak is súlyos csapások kellenek, hogy összefogjon: “nekünk Mohács kell” - írta Ady Endre. Isten szeretné, ha ezt az Egyházban nem így csinálnánk.

Imádkozzunk!

Urunk, tudjuk ismerjük hajlamunkat arra, hogy zúgolódjunk előljáróink ellen. Taníts meg minket az igazi szabadságra, amely abban rejlik, hogy önfejűségünket, kritikus hajlamunkat a Te szent akaratod teljesítésének rendeljük alá, bármilyen eseményen vagy emberi személyen keresztül nyilvánítod is ki azt. Tégy minket az Egyház bátor, de engedelmes fiaivá, hogy úgy gyakoroljunk csak kritikát, hogy valóban építsünk! Kérjük ezt Krisztus, a mi Urunk által.

Napi “Carlo”

Sokan azt hiszik, hogy az Istennek való engedelmesség az valami kényszerzubbony, mely elveszi egyediségünket. Isten akarata nem tőlünk idegen akarat, hanem legmélyebb, leghitelesebb vágyaink sodrásában keresendő. Figyelem! Ugyanakkor nem azonosítható a felszínes, de mély vagy hiteles, de nem elég mély vágyainkkal.

“Lehetünk egyszerre "normálisak" és szentek, miközben megtartjuk mindazt, ami egyedül csak ránk, mint egyénekre jellemző. Boldog Carlo Acutis Istennel egyesülve és Ő általa arra tanít minket, hogy semmit sem veszítünk, ha élettervünk az, hogy „mindig egységben maradjunk Jézussal”. Épp ellenkezőleg: mindent megnyerünk - a jóság szabadságának határtalan kreativitását.” 

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 16,1-8; 13-14; 31; 35

Elindultak Elimből, és az Egyiptomból való kivonulásuk utáni második hónap 15. napján Izrael egész közössége Szin pusztájába érkezett, amely Elim és a Sínai-hegy között terül el. Itt a pusztában az izraeliták egész közössége zúgolódott Mózes és Áron ellen. Izrael fiai ezzel estek nekik: „Inkább haltunk volna meg az Úr keze által Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk és jóllaktunk kenyérrel. Ti pedig ide hoztatok a pusztába, hogy az egész közösség éhen vesszen.” De az Úr így szólt Mózeshez: „Nézd, én kenyeret hullatok nektek az égből. A nép menjen ki, és gyűjtsön magának egy napra valót belőle. Így akarom próbára tenni, hogy parancsom szerint jár-e el. Ha a hatodik napon elkészítik, amit hazavittek, kétszer annyi lesz, mint amit naponként gyűjtöttek.” Mózes és Áron így szóltak Izrael fiainak egész közösségéhez: „Ma este megtudjátok, hogy az Úr hozott ki benneteket Egyiptomból, holnap reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét. Ő ugyanis hallotta az Úr elleni zúgolódástokat. Mi vagyunk mi, hogy ellenünk zúgolódtok?” Mózes azután így folytatta: „Ma este az Úr húst ad nektek enni és holnap reggel kenyeret, hogy jóllakjatok. Az Úr ugyanis hallja, hogy ellene zúgolódtok. Mi vagyunk mi? Zúgolódástok nem ellenünk irányul, hanem az Úr ellen.”

Valóban, estére fürjcsapat jelent meg, és ellepte a tábort. Reggel pedig harmatozó felhő volt a tábor körül. Amikor a harmatozó felhő felszállt, a puszta talaján valami finom szemcsés dolog volt, olyan, mint a dér a földön. Izrael háza mannának nevezte ezt. Fehér volt, mint a koriandermag, s olyan íze volt, mint a mézeskalácsnak. Izrael fiai negyven évig ették a mannát, amíg csak lakott vidékre nem érkeztek. Addig ették a mannát, amíg Kánaán földjének határához értek.

Gondold át!

A Manna, amelyet nem lehet elraktározni

Épphogy megoldódott az Úr keze által a víz hiánya, kifogyóban voltak az élelmiszerkészletek, ezért az egész nép zúgolódni kezdett: „Inkább haltunk volna meg… Egyiptomban… a húsos fazekak mellett.” (Kiv 16,3) Itt nagyon látszik a szolgai reflexek valóság-észlelést torzító hatása, mert az új élet bizonytalanságához képest már a rabszolgasors is húsos fazéknak tűnik, mert legalább kiszámítható volt, még ha rossz is. Valahányszor az Ígéret Földje felé kezdünk el vándorolni, megjelenik a szabadságtól való félelem is. Könnyebb, ha van egy Fáraó vagy egy kényszerű sorsnak hitt törvény, ami mentesít a felelősség alól, hogy a puszta magányában meghalljuk azt a belső hangot, ami döntést követel. Azért, hogy ne kelljen változnunk, hányszor hivatkozunk kényszerű kötelességekre, amiről megkérdőjelezhetetlen evidenciával állítjuk, hogy “nem várhat”, “meg kell csinálnunk”, mert “helyettünk senki nem fogja elvégezni”, s ami miatt “nincs energiánk”, “nincs időnk” fontosabb dolgokra és az Istenre. 

Isten fokról-fokra alakította át azokat, akiknek Kánaánt el kellett foglalniuk. Először felszabadította őket a szolgaság múltjától és az azzal járó komplexusoktól, azután a bizonytalanság ködébe vesző, nem létező jövő rémképeiktől, amik következtében javíthatatlan pesszimistákká váltak, a szöcskét is óriásnak nézték és mindenhol a problémát és nem a lehetőséget látták. Az elnyomóik, az egyiptomiak már sehol sem voltak, de ők még mindig elnyomottnak érezték magukat. Állandóan csak “agonizáltak”, mintha egyfajta világfájdalommal joguk lenne szüntelen panaszkodni, mint olyanok akikhez nem túl jó az élet. Csak a hiányokat veszik észre és veszteségeiken keresztül szemlélik a világot, az élet számukra egy sorcsapás, s képtelenek észrevenni, hogy lépteik meghátrálásra késztették a Vörös-tengert, hogy a 10 csapásból egyet sem nekik kellett elszenvedniük és, hogy Isten vizet fakasztott nekik a kősziklából. Súlyos “amnéziában” emlékezetkiesésben szenvednek, mert nem emlékeznek újra és újra Isten csodálatos tetteire, hanem újra és újra csak panaszaikat emlegetik. 

A mai olvasmányban azt látjuk, hogy Isten ismét gondoskodik az izraelitákról. Megadja nekik a „mindennapi kenyeret”, a híres mannát, amely az Eucharisztia nagy ajándékának előképe. A táplálékot nem lehetett másnapra eltenni. Isten nem hagyja magát “becsomagolni és mélyhűteni”, hanem az ígéretéhez híven minden nap odaadja magát és szavát. Aki elrak belőle az nem Isten hűségében bízik, hanem önmagában, de az sem, aki csak várja a sült galambot: “Fontos, hogy megértsük, hogy Isten ajándékaiért sokszor biza le kell hajolni, és a magunk részét mi is hozzá kell tegyük a sok-sok ajándékhoz, hogy az életben boldogulhassunk. A létért meg kell küzdeni, és erre az Úr nem csak a választott népet, de minket is meg akar tanítani. Teljesen ingyen csak a sajt van, és az is csak az egérfogóban, a többi dologért meg kell küzdeni!” (Böjte Csaba)

A sivatagban tett útjuk során Isten folyamatosan kettős leckét ad az izraelitáknak: először is, hogy szükségük van rá, másodszor pedig, hogy hűséges hozzájuk. Megmutatja nekik, hogy jelenléte nélkül az egész emberi lét egy sivatag. Úgy mutatja meg magát, mint aki képes is fenntartani őket életük útján. Ezt számos módon bizonyítja: a mindennap összegyűjtött mannával, a ruhákkal, amelyek nem kopnak el, a kígyók és skorpiók elleni védelemmel, az emberi ellenséggel szembeni győzelemmel. A sivatagi vándorlás nem csupán egy nehéz szakasza volt az izraelita nép életének, hanem az egész földi életük metaforája. Ez az a hely, ahol megtanulnak igaz szemmel látni, megtanulják Istent szeretni és helyesen bízni benne. (Vö. A pusztán túl) 

“A mai igeszakasz egy visszatérő kísértést mutat be az izraeliták számára, és számunkra is. A sivatag viszontagságai közepette szenvedésükben eljutnak a panaszkodásig, és elkezdenek vágyakozni a korábbi rabszolgaságuk biztonsága után. Furcsának tűnhet, hogy az izraeliták közül sokan vissza akartak térni a rabszolgaságba. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni a rabszolgaságra, mint egy végtelen rosszra, egy olyan állapotra, amelyet senki sem kívánna semmilyen feltételekkel. Az igazság azonban ennél összetettebb. A rabszolgaság mint gondolat, és annak legnyilvánvalóbb jogi kifejeződése, hogy az egyik ember egy másik ember tulajdonát képezi, visszataszító számunkra. Ennek ellenére továbbra is megmarad a kísértés, hogy más és finomabb formákban is alávessük magunkat a rabszolgaságnak. A rabszolgaságnak megvannak a maga hasznai. Biztonságot és kiszámíthatóságot nyújt. Felment minket a felelősség kockázata és a kezdeményezés kihívása alól. Lehet a kényelem és a biztonság egyfajta menedéke, egy módja annak, hogy elkerüljük a jövőbeli lehetőségekkel kapcsolatos szorongást.” (Részlet az Exodus 90-ből)

Egyesek olyan gyakran vetnek alá másokat saját akaratuknak, hogy már észre sem veszik, hogy szinte “alattvalóikként” bánnak velük, mert erős hajlamuk van domináns vagy túl kontrolláló viselkedésre. Bár nem gondolnánk, az emberek túl könnyen cserélik el a valódi szabadsággal járó magasztos hívás veszélyeit a rabszolgaság biztonságával. Bár felfogjuk, hogy Istenben kellene bízni, de mivel azt nem tudunk, ezért kapaszkodunk a vélt vagy valós hatalmunkba, önző akaratunk nyújtotta biztonságba, büszkeségünkbe, neheztelésünkbe, testi vágyakba stb. Még az is előfordul, hogy egy erőteljes személyiség hatalmának vetjük alá magunkat, de, ha rajtunk áll, akkor akár az uralkodó ideológiai áramlatoknak vagy aktuális diavtoknak is, csak ne kelljen szembehelyezkednünk azokkal és ezáltal vállani a kockázatot, hogy nem felelünk meg az elvárásoknak. Ahelyett, hogy gondolkodnánk, csak sodródunk. Ahelyett, hogy saját, Istentől rendelt utunkon járnánk, csak utánzunk másokat és sablonossá válunk. Nem vállaljuk eredetiségünket, mert az azzal a kockázattal jár, hogy elutasítanak és azzal a felelősséggel, hogy nem “előre gyártott mintákat” kell formába döntenünk, hanem azt az életet kell élnünk, amelyet előttünk még senki más nem élt. 

Ez azzal a szüntelen éberséggel jár, hogy folyton “monitoroznunk kell”, mi az Isten akarata. Ami együtt jár azzal is, hogy nincsenek kész, s minden részletében előre látható tervek, hanem a figyelemben és szüntelen benső imában kell megmaradnunk, hogy mindig felismerjük az éppen aktuálisan következő néhány lépést. Ez némi bizonytalansággal jár, ezért, ha Istenben még nem tudunk igazán bízni, nagy a kísértés, hogy visszatérjünk a szolgalelkűség biztonságába.

• • Gondoljuk át ma, hogy milyen módon vágyunk arra, hogy rabszolgák legyünk, 

és határozzuk el, hogy Isten segítségével valóban és teljesen szabadok leszünk, ahogyan az Úr szeretné, hogy azok legyünk. (Vö. Exodus 90)

Imádkozzunk!

Uram, óvj meg engem attól, hogy a rabszolgaság biztonságát keressem bármilyen formában. Segíts, rendíthetetlen léptekkel járnom a valódi szabadság felé vezető úton. Ezt kérjük Krisztus Urunk által. Ámen.

Napi "Carlo”

Sokakat a holnap miatti aggodalom szinte már megnyomorít. Pedig “a jövő ígérete arra hív minket, hogy jól éljük meg jelenünket, ahogy Carlo mondja: "Ha tudnánk, mi az örökkévalóság, mindent megtennénk, hogy megváltoztassuk életünk folyását... Úgy szeressük azt, ami holnap vár ránk, hogy ma a legjobb gyümölcsöt hozzuk meg." 

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás) 

                                                                                                       Írta és összeállította: Farkas László

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 15,19-27

Amikor a fáraó lovai, szekerei és lovasai beértek a tengerbe és az Úr visszazúdította rájuk a vizet, és amikor Izrael fiai a száraz tengerfenéken átvonultak, akkor Mirjam prófétanő, Áron nővére, kezébe vette a dobot, s az asszonyok mind utána mentek dobbal, táncot lejtve. Mirjam így énekelt előttük: „Magasztaljátok az Urat, mert dicsőség övezi, a lovat és a lovast a tengerbe vetette.”

Ezután Izrael Mózes parancsára elindult a Sás-tengertől, Sur pusztája felé vették útjukat, s három napig meneteltek anélkül, hogy vizet találtak volna. Marába érkezve sem tudtak vizet inni, mert keserű volt. Ezért hívják a helyet Marának. A nép zúgolódott Mózes ellen, és megkérdezték: „Mit fogunk inni?” Ő az Úrhoz fordult, s az Úr mutatott neki egy fadarabot. Mózes a vízbe dobta, s az édessé vált tőle. Itt adott nekik törvényt és jogot, és állította őket választás elé. Így szólt: „Ha hallgatsz Uradnak, Istenednek szavára, és azt teszed, ami helyes az ő szemében, ha engedelmeskedsz parancsainak, és követed minden utasítását, akkor nem sújtalak semmiféle betegséggel, amelyekkel az egyiptomiakat sújtottam. Én, az Úr vagyok a te orvosod.” Ezután Elimbe érkeztek. Ott tizenkét forrás volt és hetven pálmafa. Itt táboroztak le a víz mellett.

Gondold át!

Miután Isten kiszabadítja az izraelitákat a rabságból, még nem az Ígéret Földje  nyílik meg előttük, hanem egy negyvenéves megtisztulási időszak, amely alatt Isten megtanítja nekik, hogy mit jelent igazán szabadnak lenni és hogyan lehet elhagyni a sok évtizedes káros beidegződéseket és szolgai reflexeket. Isten szándékkal viszi ki népét a pusztába. Ugyanígy - megkeresztelkedése után - Jézust is a Szentlélek azonnal a pusztába vezeti. 

A 40 év pusztai vándorlás lett Mózes életének legnagyobb próbája. Isten így emlékeztet erre: „Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened vezetett a pusztában, hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja szívedet…” (MTörv 8,2). Az útdíj igen magas volt, mert a cél, amelyhez elvezette népét az Isten nagyon sokat ér: „tejjel-mézzel” folyó föld. A szabadságnak nagyon nagy ára volt. Nem volt elég elhagyni a szolgaság Földjét, Egyiptomot, amíg a nép még mindig magában hordta a szolgai reflexeket, s visszakívánkozott az  - időközben - „húsos fazekakká” átminősült rabszolga-léthez. A 40 éves megtisztulás idejére volt szükségük ahhoz, hogy egy újabb generációjuk végre alkalmassá váljon arra, hogy belsőleg is szabad emberekként élve, Isten erejében és ígéretében bízva, kisebbségi komplexusaiktól és félelmeiktől megszabadultan bemehessenek az Ígéret Földjére és birtokba vegyék azt. 

Olyan volt ez, mint egy isteni elvonókúra. A 40 éves vándorlás a hit nagy próbája volt, amellyel mindnyájunknak találkoznunk kell életünk során: sokszor nem tapasztalták Isten jelenlétét, de abban a biztos tudatban haladtak az Ígéret Földje felé, hogy Isten betartja Szavát. Istennek megért 40 évet az, hogy egy benne bízó, hívő népet formáljon egy gyülevész társaságból. 

“Jézus nem véletlenül találja magát a pusztában. Az Atya kifejezett akarata és a Szentlélek hatására van ott. Első pillantásra ez zavarba ejtő. A sivatag a veszélyek, az éhség és a szomjúság, a skorpiók és a mérges kígyók, a barátságtalan éghajlat helye. A Szentírás „pusztának” nevezi. Ez az ellentéte az Édenkertnek, az ígéret tejjel és mézzel folyó földjének, ahol az élet virágozhat. Ez egy olyan hely, ahová az emberek nem szívesen mennek, és ahol nem képesek sokáig életben maradni. Ez a halál helye.” (Részlet az Exodus 90-ből)

Ez a teljes kiszolgáltatottságunk helye, ahol megéljük a totális Istenre utaltságunkat. A 40 napos Exodus-unk is egyfajta spirituális pusztaságba vezet bennünket, ahol megvonunk magunktól olyan dolgokat, amiket máskor gyakran kompenzálásra használunk és nem mulasztunk el fájdalmakat, hanem annak valóságával megtanulunk együttélni. Nem keresünk valami gyors ingert, hogy elűzzük az unalmat, ami időnként az imában meglátogathat minket, hanem kivárunk, sőt mindent Istentől várunk. “A választott nép sikeresen átkelt a Vörös-tengeren, eltelik három nap és az örömujjongást felváltja a siránkozó vádaskodás! A választott nép nem bízik Egyiptomból oly nagy csodákkal őt kivezető Istenében. Nem keresi Isten akaratát, nem kér, nem imádkozik, hanem zúgolódik, lázadozik és lázít! Isten kegyes, és így a nép Mózes imájára újból megtapasztalja a gondviselő Atya szeretetét.” (Böjte Csaba) 

Miért űz minket Isten a lelki sivatagba, egy sötétséggel és veszéllyel teli helyre? Jézus bőséges életet ígér követőinek, és mi mégis itt találjuk magunkat egy lemondásokkal teli 40 napos “lelki” sivatagban. “És ami még furcsább, hogy úgy tűnik, Isten vezetett, hajtott minket ide. Miért? … Egy dolog, hogy egy pillanatra szabaddá válunk. Teljesen más dolog szabad emberként élni. Sok mindent meg kell tanulnunk a pusztában. Mindegyik mögött ez a fontos igazság áll: Krisztuson kívül nincs számunkra táplálék. … Ha máshol keressük a táplálékot, szomjasak és dühösek vagy lehangoltak maradunk. Az izraelitákhoz hasonlóan… panaszkodunk. Pedig Isten a mi táplálékunk a sivatagban, és ő a keresztjével még a szenvedés keserűségét is meg tudja édesíteni. Imádkozzunk ma azért, … hogy megtanuljuk a szükséges leckéket, amelyekre a sivatag megtanít bennünket.” (Részlet az Exodus 90-ből)

               Van, amikor nem Isten lelkének vezetése miatt kerülünk lelki sivatagba, vigasztalanságba, hanem saját bűnünk miatt. Ma Laetare (Öröm) vasárnapja van, amikor a bűnbánati idő komolysága egy rövid időre megtörik és a Tékozló fiú történetét halljuk templomainkban. Isten ujjong hazatérő fiain és - minden bűnük ellenére - hatalmas terve van velük.

               A tékozló fiú hazafelé betanulja bocsánatkérő szövegeit és meg akarja győzni apját, hogy ő legfeljebb már csak béresnek jó, mert alkalmatlanná tette őt bűnös élete. De az atyja nem akarja végighallgatni sem a szabadkozásokat, sem azt, hogy a fia helyett egy bérest kapjon vissza, ezért, hogy fiúkét kapja vissza, a fiaknak kijáró legdrágább köntösbe öltözteti. Mózes is 40 évig elbújik a nagyobb küldetés elől egy birkapásztor létbe, mire végül megtanulja meghallani és kezdi elhinni, hogy Istennek terhe van vele.

• • Mit kér tőled az Isten? 

“Mózes szentsége abban áll, hogy meghallotta Isten szavát "látom népem nyomorát, menj és vezesd ki őket a rabszolgaság földjéről..." Mózes, ha apósa, Jetró mellett a kényelmes utat választotta volna, soha nem lett volna Isten szentje, bármilyen erkölcsös, szép életet élt volna. Isten akaratának a megvalósítása tesz bennünket szentté, Teremtőnk előtt kedvessé!” (Böjte Csaba) Nem mindig a kényelmes a jó. Sokszor a komfortzónámon túl, a pusztán át vezet az út az Ígéret Földje felé. A pusztában megkísérthet minket az alkalmatlanság érzésünk körüli önsajnálat. Ez is jó “ürügy” a moccanatlanságra, de valójában kísértés

• • Te milyen kifogásokat gyártasz?

Nézzük meg milyeneket gyártott Mózes:

1. Saját alkalmatlansága: Ki vagyok én?

Isten válasza: Veled leszek (Kiv 3,11-12)

2. De Uram, én nem is ismerlek Téged…

Isten válasza: Én vagyok, aki vagyok (Kiv 3,13-14)

3. A többiek a probléma: Nem fognak hinni nekem.

Isten válasza: a pásztorbot (Kiv 4,15)

4. Hibáim miatt alkalmatlan vagyok: dadogok.

Isten válasza: Testvére: Áron (Kiv 6,30-7,2)

Isten testvérekkel egészíti ki hiányosságainkat.

5. Nem akarok menni. Nem akarok újra hibázni (Kiv 4,13). Küldj mást, aki alkalmasabb!

Isten válasza: van testvéred és pásztorbotod, amivel csodákat tehetsz (Kiv 4,14-17)

Isten viszont állhatatosan és apránként felmorzsolta Mózes ellenállásait.

• • Melyik a leggyakoribb és legaktuálisabb kifogás, mellyel ellenállsz Istennek, mikor együttműködésre hív rád bízott népe (pl. családod, kollégáid) szabadításában? Alapvetően minden kifogás csak ürügy arra, hogy ne tegyük meg Isten akaratát. 
  • Ha ki kellene választanod néped felszabadítóját, milyen embert választanál?

               Isten nagy küldetést bíz Mózes törékeny kezeire, aki végül is egy szökött gyilkos volt. Isten Mózes erősségét nézi, Mózes pedig a saját gyengeségeit. Ő csak egy egyszerű birkapásztornak látja magát, Isten azonban látja ennek a birkapásztornak az erejét, amit pásztorbotja jelképez. Isten mindent fel tud használni eddigi tapasztalatainkból az Ő tervéhez. Mózes múltjából pont azt, amit Mózes nem sokra tartott. Lenézett, egyszerű, monoton hűségben leélt életformájának a szimbólumát, a pásztorbotját. Értékes a múltad. Amit eddig az életben összeszedtél jó és rossz tapasztalatok, ha most átadod Istennek, hogy alakítsa át azt erejével és irgalmával, minden erőforrássá válhat a kezedben. Ajánld fel Istennek a múltadat és természetes jótulajdonságaidat! A mi pásztorbotunk (természetes jótulajdonságaink) Isten tervében többletértékkel bír.

• • Szerinted milyen erősségedet szeretné Isten felhasználni szabadító tervéhez? (1 perc csend)
  • Te hol tudnál szabadítóvá válni? Hol és miben lehet szükség a Te segítségedre és szolgálatodra a családodban, a munkahelyeden, a suliban, az egyházközségedben és barátaid körében? 

Noha Isten a szabadító, szabadító tervének kivitelezéséhez embereket használ fel. Isten egy korlátokkal és nagy hibákkal küszködő, pszichológiai szempontból is kevésbé ajánlható emberre bízza a küldetést, Mózesre.

Ha a tettekre kerül a sor mindannyiunknak vannak kifogásai. Ezentúl minden alkalommal, ha azt mondod: “Jézus, én nem vagyok…” emlékezz arra, hogy Jézus hányszor mondja neked: Ne félj! “Én vagyok”. “Veled vagyok!”

Imádkozzunk!

Uram, a Te utad mindig szent és bölcs, még akkor is, ha pusztán át vezet. Taníts meg minket arra, hogy pusztaságunk közepette is rád tekintsünk, és emlékezzünk arra, hogy Te vagy az egyetlen igazi táplálékunk. Ne engedd, hogy kifogásainkkal elmeneküljünk a kényelmetlen kihívások elől, sem azt, hogy hamis biztonságokkal vagy pótcselekvésekkel kompenzáljunk. Ezt kérjük Krisztus Urunk által. Ámen.

Napi “Carlo”

Te miből táplálkozol, amikor sivatagon mész át? 

“Carlo mondta, hogy a Szentmisén és a Szentségimádáson maga Jézus az, aki valóságosan jelen van, így találkozhatunk Vele, ahogy Carlo is szerette hangoztatni, mintha vele lennénk Jeruzsálem utcáin. Valójában még inkább megtörténik ez, mert az eucharisztikus jelenlétében Jézus nem korlátozza magát a láthatóságra, a hallásra vagy érintésre, hanem táplálékunkká, „élő kenyérré” teszi magát, amiből táplálkozhatunk és így válhatunk hozzá hasonlóvá.”

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás) 

                                                                                                       Írta és összeállította: Farkas László

Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 14,26-31; 15,1-13.18 

De az Úr ekkor azt mondta Mózesnek: »Nyújtsd ki kezedet a tenger fölé, hogy térjenek vissza a vizek, rá az egyiptomiakra, harci szekereikre és lovasaikra!« Amikor aztán Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az hajnalban visszatért előbbi helyére, a vizek nekizúdultak a menekülő egyiptomiaknak, és az Úr belesodorta őket a habok közepébe. Így a visszatérő vizek elborították a fáraó egész hadseregének harci szekereit és lovasait, akik utánuk nyomultak a tengerbe: egy sem maradt meg közülük. Izrael fiai azonban átkeltek a kiszáradt tenger közepén, miközben a víz olyan volt jobbjuk és baljuk felől, mint a kőfal. Így szabadította meg az Úr azon a napon Izraelt az egyiptomiak kezéből. Amikor aztán látták a tenger partján a meghalt egyiptomiakat, s azt a hatalmas kezet, amellyel az Úr elbánt velük, félte a nép az Urat, és hittek az Úrnak és szolgájának, Mózesnek.

Akkor Mózes és Izrael fiai ezt az éneket énekelték az Úrnak: »Énekeljünk az Úrnak, mert fenségeset művelt, lovat és lovast a tengerbe vetett! Az Úré az én erőm és dicsérő énekem, mert ő lett az én szabadulásom. Ő az én Istenem, hadd dicsőítsem, Atyámnak Istene, hadd magasztaljam! Olyan az Úr, mint hős harcos: Mindenható az ő neve, a fáraó szekereit és seregét a tengerbe vetette, válogatott vezérei elmerültek a Vörös-tengerben. Hullámok borították el őket, miként a kő, a mélységbe süllyedtek. Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje, jobbod, Uram, az ellenséget megverte. Dicsőséged nagyságában elgáncsoltad ellenfeleidet, elengedted haragodat, s az mint tarlót, megemésztette őket. Haragod kiáradt, s a vizek feltorlódtak, a hömpölygő hullámok falként megálltak, s a tenger közepén a mélységek megdermedtek. Szólt az ellenség: ‘Üldözöm és elérem, zsákmányt osztok, és megelégszik a lelkem, kirántom kardomat, s megöli őket a kezem.’ De leheleted ráfújtad, és tenger borította el őket, a hatalmas vizekben, mint ólom, elmerültek. Ki olyan, mint Te, Uram, az istenek között, ki olyan, mint Te, szentségben dicső, félelmetes, dicsérendő és csodatevő? Kinyújtottad jobbodat, s a föld elnyelte őket. A népet, melyet megváltottál, irgalmasan vezetted, szent lakóhelyedre hatalmaddal elvitted. s uralkodjék az Úr mindenkor, örökre!«

Gondold át!

“Szomorú szentírási rész! Emberek halnak meg! Mielőtt bármit is gondolnánk, mondanánk, boruljunk térdre. A halál tragédiája felülír mindent! Mert minden egyes ember, az egyiptomiak, de az ukránok, az oroszok is Isten gyermekei. Az ő haláluk is veszteség, fájdalom. Vajon (valaha) bűnösebbek voltak a meghalt legyőzöttek, mint az őket legyőzők? Hiszem és vallom, hogy a gonosz léleknek nincs keze, fegyvere, ő nem tud bántani, megölni bennünket, de azt akarja, hogy mi pusztítsuk, gyilkoljuk egymást, ami neki örömet jelent. Mondjunk nemet a gyűlöletre, a háborúra! Biztos, hogy harcunkban számíthatunk Isten irgalmas szeretetére, de soha ne feledjük, hogy Isten nem akarja még a bűnös halálát sem. Az ellenfelünk is Isten szeretett gyermeke. Nem legyözni, hanem meggyőzni kell a másképp gondolkodókat. Az Úré az én erőm és dicsérő énekem, mert ő lett az én szabadulásom.” (Böjte Csaba)

Foglaljuk össze, hogy eddig kik voltak a történelem főszereplői: Isten, a nép, a Fáraó (aki ellenzi a változást) és Mózes. Paradox, hogy azt látjuk, hogy a Fáraó, aki végig azért küzdött, hogy övé legyen a főszerep végül egész serege belevész a tengerbe, ellenben Mózes, aki már nem akar főszerepet játszani a történetben, mégis Isten eszköze lesz. Ha súlyt és jelentőséget szeretnél adni az életednek és szívesen hagynál áldásos nyomot utódaid életében, akkor feledkezz meg magadról és Istent helyezd a középpontba és kezdd el szolgálni végre!

Minden ember szívében egy Fáraó és egy Mózes küzd egymással. „A szabadítás legnagyobb ellensége nem II. Ramszesz Fáraó volt, hanem maga a nép, amely nem akart elmenni. Félt a szabadság felelősségétől.” (A Pusztán túl 67.) A 10 csapást inkább lehetőségként, mint büntetésként kell felfognunk, mellyel Isten nem csak a zsidó népet szabadítja fel az elnyomatásból, hanem az egyiptomiakat is szeretné felszabadítani az elnyomó szerepből. Ramszesz intelligens ember, de az igazság órájában nem képes megváltozni és a felismert igazsághoz szabni tetteit. Kész bármibe belemenni, csak a róla alkotott kép ne csorbuljon. Fél a változtatástól, mert meginogna tekintélye, ha elengedné a zsidó rabszolgákat vagy elismerné Jahve hatalmát. Senki se vitassa ugyanis a Fáraó abszolút hatalmát, és senki ne merészeljen rést ütni a rendszeren, mely az igazságtalanság piramisán épül. A dolgok istenített rendje - melyet az isteni dicsfénytől övezett fáraó szavatol - nem változhat. A Biblia szerint 7 alkalommal keményíti meg a szívét. 

Ezzel szemben Mózes az, aki keresi a megoldásokat, még akkor is, ha az ismeretlennel kell szembenéznie. Megállás nélkül halad előre. Kilép a megszokottságból és meghoz minden szükséges áldozatot. Van bátorsága arra, hogy megingassa a szilárd rendet és társadalmi piramist. Nem engedi, hogy a Fáraó jogara elbűvölje. Már tud egyenrangúként tárgyalni a hatalmassal. Most már érettebb megoldást választ. Lemond az erőszakról, melyért előzőleg olyan magas árat fizetett és a meggyőzés eszközével él. Nem retten meg attól, amit merészségéért most fizetni kell, nem fél a személyes megtorlástól sem (Kiv 10, 28). Felégeti hajóit maga mögött, hogy ne léphessen vissza, teljesen meg van győződve arról, hogy Isten vele van és az igazságtalan struktúráknak le kell omlaniuk. Egyetlen szándék hajtja: elérni népének szabadulását. (Vö. A pusztán túl 68.)

Fáraó mindaz, ami minket függőségben tart. Mennyire hasonlítunk Egyiptom királyához, kezdve azzal a szerény kis piramissal, amelyre feljutottunk. Nem viseljük el, hogy tekintélyünket megkérdőjelezzék. Védjük a rendszert, amíg fenntart bennünket, és inkább a nekünk megfelelő érdekeket, mint az igazságot vagy a meggyőződésünket képviseljük. Küzdünk azért, hogy fenntartsuk a rólunk alkotott kép talapzatát. Szenvedünk, amikor sikerünket nem ismerik el. Nem fogadjuk el a második helyet. Minden alkalommal Fáraóként viselkedünk, amikor arra törekszünk, hogy különleges helyet foglaljunk el, és az élet színpadán főszereplők akarunk lenni, vagy amikor valamilyen külső körülmény rabjai vagyunk. Ezzel egyidejűleg az álarcok börtönét és ezeket a láncokat el akarjuk hagyni.

Ez életünk drámája: a Fáraó, aki azért küzd, hogy övé legyen a főszerep, és Mózes, aki szabadulni és szabadítani akar, még akkor is, ha magának is meg kell halnia. Az ember életében van egy szimfónia, melyben élethalál harcot vív a fáraó dallama, mely a szabadságot támadja és a szabadság győzelmi éneke. Mindenki, aki vállalja a Fáraó szerepét, bebalzsamozott múmiává lesz. (Vö. A pusztán túl 69-70.)
               Minden vasárnap az Istenbe vetett remény napja. Hálával emlékezünk arra a megváltó munkára, amelyet Isten véghez vitt értünk Krisztusban. “Ahogyan megmentette Izrael fiait a Vörös-tenger vizén keresztül, úgy mentett meg minket is később az ellenség hatalmától a keresztség vizén keresztül.” (Részlet az Exodus 90-ből)

“A Szentírásban a víz egyszerre jelképezi az életet és a halált. Az életet, mert semmi sem élhet víz nélkül. A halált, mert az ember nem élhet a víz alatt. A mai szakaszban mindkét jelentést látjuk: a víz halált hoz az egyiptomiakra, akik megfulladnak a Vörös-tengerben, míg életet ad az izraelitáknak, akik száraz lábbal kelnek át rajta, és így megtisztulnak Isten számára.” (Részlet az Exodus 90-ből) Ahogy meg kellett “halnia” a tengerben az Isten iránti bizalmatlanságnak és a népet fogvatartó erőknek, “az egyiptomiaknak”, úgy kell a hitből újjászületnünk, és meghalnunk a bűnnek, a keresztség vize által.

A keresztség vize jelképezi ezt a halált, amelyen át kellett mennünk, hogy új életet kapjunk, de az áteredő bűntől való megtisztulást is. Valóban, az Úr dicsőségesen diadalmaskodott, és ez a győzelem már a keresztségünk órájában elkezdődött: azóta az Ő ereje a miénk is. Adjuk meg ezért az Úrnak azt a bizalmat és helyet az életünkben, amely őt megilleti. 

Imádkozzunk!

Uram, nagy dolgokat tettél értünk. Taníts emlékezni hatalmas tetteidre és megengedni, hogy folytathasd jó művedet bennem. Köszönöm, hogy mi mindnyájan csak mellékszereplők vagyunk abban a történetben, melyben Tiéd a főszerep. Taníts alázatra, hogy életünkkel csak akkor hagyhatunk áldásos nyomot az utókor számára, ha Téged szolgálva és magunkról megfeledkezve egyre nagyobb szerepet játszhatsz az életünkben. 

“Gyógyítsd meg rendezetlen vágyainkat, és erősíts meg kegyelmeddel, hogy kialakíthassuk azokat a szokásokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy rendkívüli szabadságban élhessünk. Taníts meg minket úgy élni, hogy minden, amik vagyunk és amit teszünk, dicsőségedre váljék. Segíts, hogy most is benned maradjunk, elkerülve mindent, ami eltávolítana tőled, hogy halálunk óráján megtapasztalhassuk örök jelenléted soha véget nem érő örömét. Ezt kérjük Krisztus, a mi Urunk által, aki a halálból az ő dicsőséges életére vezetett minket. Ámen.” (Ima az Exodus 90-ből)

Napi “Carlo”

Ha Isten lesz a főszereplője az életünknek, akkor remekmű lesz az, mert szentté tesz minket. “2018. július 5-én, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának akkori prefektusa, Angelo Amato bíboros Ferenc pápánál tett audienciáját követően, a Szentatya aláírta azt a rendeletet, amely Carlo személyét „tiszteletre méltóvá” emeli, és ezzel elismerte Carlo hősi fokon gyakorolt erényeit. Ekkor a Szentatya már tudott Carlo-ról, és kifejezetten az ő életüzenetéről beszélt a Christus vivit, szinódust követő apostoli buzdításában:

Látta, hogy sok fiatal, bár látszólag különböznek egymástól, valójában egyformák lesznek, mert az után futnak, amit a hatalmasok dobnak eléjük a fogyasztás és a kábítás mechanizmusai által. Így nem engedik kibontakozni az Úrtól kapott ajándékokat, nem adják ennek a világnak azokat a személyes és páratlan képességeket, melyeket Isten ültetett mindegyikükbe. Ezáltal - mondta Carlo - történik meg, hogy „valamennyien eredetiként születnek, de sokan fénymásolatként halnak meg”. Ne engedd, hogy ez történjék veled! (n. 106).”

(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás) 

                                                                                                       Írta és összeállította: Farkas László