Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 16,1-8; 13-14; 31; 35
Elindultak Elimből, és az Egyiptomból való kivonulásuk utáni második hónap 15. napján Izrael egész közössége Szin pusztájába érkezett, amely Elim és a Sínai-hegy között terül el. Itt a pusztában az izraeliták egész közössége zúgolódott Mózes és Áron ellen. Izrael fiai ezzel estek nekik: „Inkább haltunk volna meg az Úr keze által Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk és jóllaktunk kenyérrel. Ti pedig ide hoztatok a pusztába, hogy az egész közösség éhen vesszen.” De az Úr így szólt Mózeshez: „Nézd, én kenyeret hullatok nektek az égből. A nép menjen ki, és gyűjtsön magának egy napra valót belőle. Így akarom próbára tenni, hogy parancsom szerint jár-e el. Ha a hatodik napon elkészítik, amit hazavittek, kétszer annyi lesz, mint amit naponként gyűjtöttek.” Mózes és Áron így szóltak Izrael fiainak egész közösségéhez: „Ma este megtudjátok, hogy az Úr hozott ki benneteket Egyiptomból, holnap reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét. Ő ugyanis hallotta az Úr elleni zúgolódástokat. Mi vagyunk mi, hogy ellenünk zúgolódtok?” Mózes azután így folytatta: „Ma este az Úr húst ad nektek enni és holnap reggel kenyeret, hogy jóllakjatok. Az Úr ugyanis hallja, hogy ellene zúgolódtok. Mi vagyunk mi? Zúgolódástok nem ellenünk irányul, hanem az Úr ellen.”
Valóban, estére fürjcsapat jelent meg, és ellepte a tábort. Reggel pedig harmatozó felhő volt a tábor körül. Amikor a harmatozó felhő felszállt, a puszta talaján valami finom szemcsés dolog volt, olyan, mint a dér a földön. Izrael háza mannának nevezte ezt. Fehér volt, mint a koriandermag, s olyan íze volt, mint a mézeskalácsnak. Izrael fiai negyven évig ették a mannát, amíg csak lakott vidékre nem érkeztek. Addig ették a mannát, amíg Kánaán földjének határához értek.
Gondold át!
A Manna, amelyet nem lehet elraktározni
Épphogy megoldódott az Úr keze által a víz hiánya, kifogyóban voltak az élelmiszerkészletek, ezért az egész nép zúgolódni kezdett: „Inkább haltunk volna meg… Egyiptomban… a húsos fazekak mellett.” (Kiv 16,3) Itt nagyon látszik a szolgai reflexek valóság-észlelést torzító hatása, mert az új élet bizonytalanságához képest már a rabszolgasors is húsos fazéknak tűnik, mert legalább kiszámítható volt, még ha rossz is. Valahányszor az Ígéret Földje felé kezdünk el vándorolni, megjelenik a szabadságtól való félelem is. Könnyebb, ha van egy Fáraó vagy egy kényszerű sorsnak hitt törvény, ami mentesít a felelősség alól, hogy a puszta magányában meghalljuk azt a belső hangot, ami döntést követel. Azért, hogy ne kelljen változnunk, hányszor hivatkozunk kényszerű kötelességekre, amiről megkérdőjelezhetetlen evidenciával állítjuk, hogy “nem várhat”, “meg kell csinálnunk”, mert “helyettünk senki nem fogja elvégezni”, s ami miatt “nincs energiánk”, “nincs időnk” fontosabb dolgokra és az Istenre.
Isten fokról-fokra alakította át azokat, akiknek Kánaánt el kellett foglalniuk. Először felszabadította őket a szolgaság múltjától és az azzal járó komplexusoktól, azután a bizonytalanság ködébe vesző, nem létező jövő rémképeiktől, amik következtében javíthatatlan pesszimistákká váltak, a szöcskét is óriásnak nézték és mindenhol a problémát és nem a lehetőséget látták. Az elnyomóik, az egyiptomiak már sehol sem voltak, de ők még mindig elnyomottnak érezték magukat. Állandóan csak “agonizáltak”, mintha egyfajta világfájdalommal joguk lenne szüntelen panaszkodni, mint olyanok akikhez nem túl jó az élet. Csak a hiányokat veszik észre és veszteségeiken keresztül szemlélik a világot, az élet számukra egy sorcsapás, s képtelenek észrevenni, hogy lépteik meghátrálásra késztették a Vörös-tengert, hogy a 10 csapásból egyet sem nekik kellett elszenvedniük és, hogy Isten vizet fakasztott nekik a kősziklából. Súlyos “amnéziában” emlékezetkiesésben szenvednek, mert nem emlékeznek újra és újra Isten csodálatos tetteire, hanem újra és újra csak panaszaikat emlegetik.
A mai olvasmányban azt látjuk, hogy Isten ismét gondoskodik az izraelitákról. Megadja nekik a „mindennapi kenyeret”, a híres mannát, amely az Eucharisztia nagy ajándékának előképe. A táplálékot nem lehetett másnapra eltenni. Isten nem hagyja magát “becsomagolni és mélyhűteni”, hanem az ígéretéhez híven minden nap odaadja magát és szavát. Aki elrak belőle az nem Isten hűségében bízik, hanem önmagában, de az sem, aki csak várja a sült galambot: “Fontos, hogy megértsük, hogy Isten ajándékaiért sokszor biza le kell hajolni, és a magunk részét mi is hozzá kell tegyük a sok-sok ajándékhoz, hogy az életben boldogulhassunk. A létért meg kell küzdeni, és erre az Úr nem csak a választott népet, de minket is meg akar tanítani. Teljesen ingyen csak a sajt van, és az is csak az egérfogóban, a többi dologért meg kell küzdeni!” (Böjte Csaba)
A sivatagban tett útjuk során Isten folyamatosan kettős leckét ad az izraelitáknak: először is, hogy szükségük van rá, másodszor pedig, hogy hűséges hozzájuk. Megmutatja nekik, hogy jelenléte nélkül az egész emberi lét egy sivatag. Úgy mutatja meg magát, mint aki képes is fenntartani őket életük útján. Ezt számos módon bizonyítja: a mindennap összegyűjtött mannával, a ruhákkal, amelyek nem kopnak el, a kígyók és skorpiók elleni védelemmel, az emberi ellenséggel szembeni győzelemmel. A sivatagi vándorlás nem csupán egy nehéz szakasza volt az izraelita nép életének, hanem az egész földi életük metaforája. Ez az a hely, ahol megtanulnak igaz szemmel látni, megtanulják Istent szeretni és helyesen bízni benne. (Vö. A pusztán túl)
“A mai igeszakasz egy visszatérő kísértést mutat be az izraeliták számára, és számunkra is. A sivatag viszontagságai közepette szenvedésükben eljutnak a panaszkodásig, és elkezdenek vágyakozni a korábbi rabszolgaságuk biztonsága után. Furcsának tűnhet, hogy az izraeliták közül sokan vissza akartak térni a rabszolgaságba. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni a rabszolgaságra, mint egy végtelen rosszra, egy olyan állapotra, amelyet senki sem kívánna semmilyen feltételekkel. Az igazság azonban ennél összetettebb. A rabszolgaság mint gondolat, és annak legnyilvánvalóbb jogi kifejeződése, hogy az egyik ember egy másik ember tulajdonát képezi, visszataszító számunkra. Ennek ellenére továbbra is megmarad a kísértés, hogy más és finomabb formákban is alávessük magunkat a rabszolgaságnak. A rabszolgaságnak megvannak a maga hasznai. Biztonságot és kiszámíthatóságot nyújt. Felment minket a felelősség kockázata és a kezdeményezés kihívása alól. Lehet a kényelem és a biztonság egyfajta menedéke, egy módja annak, hogy elkerüljük a jövőbeli lehetőségekkel kapcsolatos szorongást.” (Részlet az Exodus 90-ből)
Egyesek olyan gyakran vetnek alá másokat saját akaratuknak, hogy már észre sem veszik, hogy szinte “alattvalóikként” bánnak velük, mert erős hajlamuk van domináns vagy túl kontrolláló viselkedésre. Bár nem gondolnánk, az emberek túl könnyen cserélik el a valódi szabadsággal járó magasztos hívás veszélyeit a rabszolgaság biztonságával. Bár felfogjuk, hogy Istenben kellene bízni, de mivel azt nem tudunk, ezért kapaszkodunk a vélt vagy valós hatalmunkba, önző akaratunk nyújtotta biztonságba, büszkeségünkbe, neheztelésünkbe, testi vágyakba stb. Még az is előfordul, hogy egy erőteljes személyiség hatalmának vetjük alá magunkat, de, ha rajtunk áll, akkor akár az uralkodó ideológiai áramlatoknak vagy aktuális diavtoknak is, csak ne kelljen szembehelyezkednünk azokkal és ezáltal vállani a kockázatot, hogy nem felelünk meg az elvárásoknak. Ahelyett, hogy gondolkodnánk, csak sodródunk. Ahelyett, hogy saját, Istentől rendelt utunkon járnánk, csak utánzunk másokat és sablonossá válunk. Nem vállaljuk eredetiségünket, mert az azzal a kockázattal jár, hogy elutasítanak és azzal a felelősséggel, hogy nem “előre gyártott mintákat” kell formába döntenünk, hanem azt az életet kell élnünk, amelyet előttünk még senki más nem élt.
Ez azzal a szüntelen éberséggel jár, hogy folyton “monitoroznunk kell”, mi az Isten akarata. Ami együtt jár azzal is, hogy nincsenek kész, s minden részletében előre látható tervek, hanem a figyelemben és szüntelen benső imában kell megmaradnunk, hogy mindig felismerjük az éppen aktuálisan következő néhány lépést. Ez némi bizonytalansággal jár, ezért, ha Istenben még nem tudunk igazán bízni, nagy a kísértés, hogy visszatérjünk a szolgalelkűség biztonságába.
-
- Gondoljuk át ma, hogy milyen módon vágyunk arra, hogy rabszolgák legyünk,
és határozzuk el, hogy Isten segítségével valóban és teljesen szabadok leszünk, ahogyan az Úr szeretné, hogy azok legyünk. (Vö. Exodus 90)
Imádkozzunk!
Uram, óvj meg engem attól, hogy a rabszolgaság biztonságát keressem bármilyen formában. Segíts, rendíthetetlen léptekkel járnom a valódi szabadság felé vezető úton. Ezt kérjük Krisztus Urunk által. Ámen.
Napi "Carlo”
Sokakat a holnap miatti aggodalom szinte már megnyomorít. Pedig “a jövő ígérete arra hív minket, hogy jól éljük meg jelenünket, ahogy Carlo mondja: "Ha tudnánk, mi az örökkévalóság, mindent megtennénk, hogy megváltoztassuk életünk folyását... Úgy szeressük azt, ami holnap vár ránk, hogy ma a legjobb gyümölcsöt hozzuk meg."
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László