Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 15,19-27
Amikor a fáraó lovai, szekerei és lovasai beértek a tengerbe és az Úr visszazúdította rájuk a vizet, és amikor Izrael fiai a száraz tengerfenéken átvonultak, akkor Mirjam prófétanő, Áron nővére, kezébe vette a dobot, s az asszonyok mind utána mentek dobbal, táncot lejtve. Mirjam így énekelt előttük: „Magasztaljátok az Urat, mert dicsőség övezi, a lovat és a lovast a tengerbe vetette.”
Ezután Izrael Mózes parancsára elindult a Sás-tengertől, Sur pusztája felé vették útjukat, s három napig meneteltek anélkül, hogy vizet találtak volna. Marába érkezve sem tudtak vizet inni, mert keserű volt. Ezért hívják a helyet Marának. A nép zúgolódott Mózes ellen, és megkérdezték: „Mit fogunk inni?” Ő az Úrhoz fordult, s az Úr mutatott neki egy fadarabot. Mózes a vízbe dobta, s az édessé vált tőle. Itt adott nekik törvényt és jogot, és állította őket választás elé. Így szólt: „Ha hallgatsz Uradnak, Istenednek szavára, és azt teszed, ami helyes az ő szemében, ha engedelmeskedsz parancsainak, és követed minden utasítását, akkor nem sújtalak semmiféle betegséggel, amelyekkel az egyiptomiakat sújtottam. Én, az Úr vagyok a te orvosod.” Ezután Elimbe érkeztek. Ott tizenkét forrás volt és hetven pálmafa. Itt táboroztak le a víz mellett.
Gondold át!
Miután Isten kiszabadítja az izraelitákat a rabságból, még nem az Ígéret Földje nyílik meg előttük, hanem egy negyvenéves megtisztulási időszak, amely alatt Isten megtanítja nekik, hogy mit jelent igazán szabadnak lenni és hogyan lehet elhagyni a sok évtizedes káros beidegződéseket és szolgai reflexeket. Isten szándékkal viszi ki népét a pusztába. Ugyanígy - megkeresztelkedése után - Jézust is a Szentlélek azonnal a pusztába vezeti.
A 40 év pusztai vándorlás lett Mózes életének legnagyobb próbája. Isten így emlékeztet erre: „Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened vezetett a pusztában, hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja szívedet…” (MTörv 8,2). Az útdíj igen magas volt, mert a cél, amelyhez elvezette népét az Isten nagyon sokat ér: „tejjel-mézzel” folyó föld. A szabadságnak nagyon nagy ára volt. Nem volt elég elhagyni a szolgaság Földjét, Egyiptomot, amíg a nép még mindig magában hordta a szolgai reflexeket, s visszakívánkozott az - időközben - „húsos fazekakká” átminősült rabszolga-léthez. A 40 éves megtisztulás idejére volt szükségük ahhoz, hogy egy újabb generációjuk végre alkalmassá váljon arra, hogy belsőleg is szabad emberekként élve, Isten erejében és ígéretében bízva, kisebbségi komplexusaiktól és félelmeiktől megszabadultan bemehessenek az Ígéret Földjére és birtokba vegyék azt.
Olyan volt ez, mint egy isteni elvonókúra. A 40 éves vándorlás a hit nagy próbája volt, amellyel mindnyájunknak találkoznunk kell életünk során: sokszor nem tapasztalták Isten jelenlétét, de abban a biztos tudatban haladtak az Ígéret Földje felé, hogy Isten betartja Szavát. Istennek megért 40 évet az, hogy egy benne bízó, hívő népet formáljon egy gyülevész társaságból.
“Jézus nem véletlenül találja magát a pusztában. Az Atya kifejezett akarata és a Szentlélek hatására van ott. Első pillantásra ez zavarba ejtő. A sivatag a veszélyek, az éhség és a szomjúság, a skorpiók és a mérges kígyók, a barátságtalan éghajlat helye. A Szentírás „pusztának” nevezi. Ez az ellentéte az Édenkertnek, az ígéret tejjel és mézzel folyó földjének, ahol az élet virágozhat. Ez egy olyan hely, ahová az emberek nem szívesen mennek, és ahol nem képesek sokáig életben maradni. Ez a halál helye.” (Részlet az Exodus 90-ből)
Ez a teljes kiszolgáltatottságunk helye, ahol megéljük a totális Istenre utaltságunkat. A 40 napos Exodus-unk is egyfajta spirituális pusztaságba vezet bennünket, ahol megvonunk magunktól olyan dolgokat, amiket máskor gyakran kompenzálásra használunk és nem mulasztunk el fájdalmakat, hanem annak valóságával megtanulunk együttélni. Nem keresünk valami gyors ingert, hogy elűzzük az unalmat, ami időnként az imában meglátogathat minket, hanem kivárunk, sőt mindent Istentől várunk. “A választott nép sikeresen átkelt a Vörös-tengeren, eltelik három nap és az örömujjongást felváltja a siránkozó vádaskodás! A választott nép nem bízik Egyiptomból oly nagy csodákkal őt kivezető Istenében. Nem keresi Isten akaratát, nem kér, nem imádkozik, hanem zúgolódik, lázadozik és lázít! Isten kegyes, és így a nép Mózes imájára újból megtapasztalja a gondviselő Atya szeretetét.” (Böjte Csaba)
Miért űz minket Isten a lelki sivatagba, egy sötétséggel és veszéllyel teli helyre? Jézus bőséges életet ígér követőinek, és mi mégis itt találjuk magunkat egy lemondásokkal teli 40 napos “lelki” sivatagban. “És ami még furcsább, hogy úgy tűnik, Isten vezetett, hajtott minket ide. Miért? … Egy dolog, hogy egy pillanatra szabaddá válunk. Teljesen más dolog szabad emberként élni. Sok mindent meg kell tanulnunk a pusztában. Mindegyik mögött ez a fontos igazság áll: Krisztuson kívül nincs számunkra táplálék. … Ha máshol keressük a táplálékot, szomjasak és dühösek vagy lehangoltak maradunk. Az izraelitákhoz hasonlóan… panaszkodunk. Pedig Isten a mi táplálékunk a sivatagban, és ő a keresztjével még a szenvedés keserűségét is meg tudja édesíteni. Imádkozzunk ma azért, … hogy megtanuljuk a szükséges leckéket, amelyekre a sivatag megtanít bennünket.” (Részlet az Exodus 90-ből)
Van, amikor nem Isten lelkének vezetése miatt kerülünk lelki sivatagba, vigasztalanságba, hanem saját bűnünk miatt. Ma Laetare (Öröm) vasárnapja van, amikor a bűnbánati idő komolysága egy rövid időre megtörik és a Tékozló fiú történetét halljuk templomainkban. Isten ujjong hazatérő fiain és - minden bűnük ellenére - hatalmas terve van velük.
A tékozló fiú hazafelé betanulja bocsánatkérő szövegeit és meg akarja győzni apját, hogy ő legfeljebb már csak béresnek jó, mert alkalmatlanná tette őt bűnös élete. De az atyja nem akarja végighallgatni sem a szabadkozásokat, sem azt, hogy a fia helyett egy bérest kapjon vissza, ezért, hogy fiúkét kapja vissza, a fiaknak kijáró legdrágább köntösbe öltözteti. Mózes is 40 évig elbújik a nagyobb küldetés elől egy birkapásztor létbe, mire végül megtanulja meghallani és kezdi elhinni, hogy Istennek terhe van vele.
-
- Mit kér tőled az Isten?
“Mózes szentsége abban áll, hogy meghallotta Isten szavát "látom népem nyomorát, menj és vezesd ki őket a rabszolgaság földjéről..." Mózes, ha apósa, Jetró mellett a kényelmes utat választotta volna, soha nem lett volna Isten szentje, bármilyen erkölcsös, szép életet élt volna. Isten akaratának a megvalósítása tesz bennünket szentté, Teremtőnk előtt kedvessé!” (Böjte Csaba) Nem mindig a kényelmes a jó. Sokszor a komfortzónámon túl, a pusztán át vezet az út az Ígéret Földje felé. A pusztában megkísérthet minket az alkalmatlanság érzésünk körüli önsajnálat. Ez is jó “ürügy” a moccanatlanságra, de valójában kísértés
-
- Te milyen kifogásokat gyártasz?
Nézzük meg milyeneket gyártott Mózes:
1. Saját alkalmatlansága: Ki vagyok én?
Isten válasza: Veled leszek (Kiv 3,11-12)
2. De Uram, én nem is ismerlek Téged…
Isten válasza: Én vagyok, aki vagyok (Kiv 3,13-14)
3. A többiek a probléma: Nem fognak hinni nekem.
Isten válasza: a pásztorbot (Kiv 4,15)
4. Hibáim miatt alkalmatlan vagyok: dadogok.
Isten válasza: Testvére: Áron (Kiv 6,30-7,2)
Isten testvérekkel egészíti ki hiányosságainkat.
5. Nem akarok menni. Nem akarok újra hibázni (Kiv 4,13). Küldj mást, aki alkalmasabb!
Isten válasza: van testvéred és pásztorbotod, amivel csodákat tehetsz (Kiv 4,14-17)
Isten viszont állhatatosan és apránként felmorzsolta Mózes ellenállásait.
-
- Melyik a leggyakoribb és legaktuálisabb kifogás, mellyel ellenállsz Istennek, mikor együttműködésre hív rád bízott népe (pl. családod, kollégáid) szabadításában? Alapvetően minden kifogás csak ürügy arra, hogy ne tegyük meg Isten akaratát.
- Ha ki kellene választanod néped felszabadítóját, milyen embert választanál?
Isten nagy küldetést bíz Mózes törékeny kezeire, aki végül is egy szökött gyilkos volt. Isten Mózes erősségét nézi, Mózes pedig a saját gyengeségeit. Ő csak egy egyszerű birkapásztornak látja magát, Isten azonban látja ennek a birkapásztornak az erejét, amit pásztorbotja jelképez. Isten mindent fel tud használni eddigi tapasztalatainkból az Ő tervéhez. Mózes múltjából pont azt, amit Mózes nem sokra tartott. Lenézett, egyszerű, monoton hűségben leélt életformájának a szimbólumát, a pásztorbotját. Értékes a múltad. Amit eddig az életben összeszedtél jó és rossz tapasztalatok, ha most átadod Istennek, hogy alakítsa át azt erejével és irgalmával, minden erőforrássá válhat a kezedben. Ajánld fel Istennek a múltadat és természetes jótulajdonságaidat! A mi pásztorbotunk (természetes jótulajdonságaink) Isten tervében többletértékkel bír.
-
- Szerinted milyen erősségedet szeretné Isten felhasználni szabadító tervéhez? (1 perc csend)
- Te hol tudnál szabadítóvá válni? Hol és miben lehet szükség a Te segítségedre és szolgálatodra a családodban, a munkahelyeden, a suliban, az egyházközségedben és barátaid körében?
Noha Isten a szabadító, szabadító tervének kivitelezéséhez embereket használ fel. Isten egy korlátokkal és nagy hibákkal küszködő, pszichológiai szempontból is kevésbé ajánlható emberre bízza a küldetést, Mózesre.
Ha a tettekre kerül a sor mindannyiunknak vannak kifogásai. Ezentúl minden alkalommal, ha azt mondod: “Jézus, én nem vagyok…” emlékezz arra, hogy Jézus hányszor mondja neked: Ne félj! “Én vagyok”. “Veled vagyok!”
Imádkozzunk!
Uram, a Te utad mindig szent és bölcs, még akkor is, ha pusztán át vezet. Taníts meg minket arra, hogy pusztaságunk közepette is rád tekintsünk, és emlékezzünk arra, hogy Te vagy az egyetlen igazi táplálékunk. Ne engedd, hogy kifogásainkkal elmeneküljünk a kényelmetlen kihívások elől, sem azt, hogy hamis biztonságokkal vagy pótcselekvésekkel kompenzáljunk. Ezt kérjük Krisztus Urunk által. Ámen.
Napi “Carlo”
Te miből táplálkozol, amikor sivatagon mész át?
“Carlo mondta, hogy a Szentmisén és a Szentségimádáson maga Jézus az, aki valóságosan jelen van, így találkozhatunk Vele, ahogy Carlo is szerette hangoztatni, mintha vele lennénk Jeruzsálem utcáin. Valójában még inkább megtörténik ez, mert az eucharisztikus jelenlétében Jézus nem korlátozza magát a láthatóságra, a hallásra vagy érintésre, hanem táplálékunkká, „élő kenyérré” teszi magát, amiből táplálkozhatunk és így válhatunk hozzá hasonlóvá.”
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László