Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 17,1-13
Ezután Izrael fiainak egész közössége az Úr útmutatása szerint Szin pusztájában táborról táborra haladt tovább, majd Refidimnél álltak meg. Itt nem volt ivóvíz a nép számára. A nép nekitámadt Mózesnek és így szólt: „Adj nekünk ivóvizet.” Mózes ezt válaszolta: „Miért támadtok engem? Miért kísértitek az Urat?” A nép azonban szomjas volt, azért tovább zúgolódott Mózes ellen: „Miért hoztál ki bennünket Egyiptomból – kérdezték –, talán azért, hogy gyermekeinkkel és állatainkkal együtt szomjan haljunk?” Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: „Mit tegyek ezzel a néppel? Kevés híja és megkövez.” Az Úr ezt válaszolta Mózesnek: „Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat, amellyel a Nílusra rácsaptál és menj. Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss rá a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” Mózes úgy is tett, Izrael véneinek a jelenlétében. A helyet Masszának és Meribának nevezte el, mivel Izrael fiai ott zúgolódtak és kísértették az Urat. Ezt kérdezték ugyanis: „Köztünk van-e az Úr vagy nincs?”
Közben az amalekiták előrenyomultak, hogy Refidimnél megküzdjenek Izrael fiaival. Mózes így szólt Józsuéhoz: „Válassz ki magadnak férfiakat, és holnap szállj harcba az amalekitákkal. Én pedig Isten botjával a kezemben kiállok a domb tetejére.” Józsue úgy tett, ahogy Mózes parancsolta, s kivonult, hogy megütközzék az amalekitákkal. Mózes közben Áronnal és Hurral fölment a domb tetejére. Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így a karja napszálltáig kitárva maradt. Józsue kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket.
Gondold át!
Ismét nincs víz, és a nép nyugtalanná válik, de ez a szomjúság egy mélyebb probléma tünete: a hitetlenségüké. Isten a sivatagban töltött időt arra használja fel, hogy feltárja és gyógyítsa ezt a lelkükben lévő mérget: az Isten elleni lázadás bűnét. Az izraeliták újra és újra sietnek hibákat keresni és megkérdőjelezni Isten róluk való gondoskodását. A nép kételkedni kezdett Isten hűségében: “Köztünk van-e az Úr vagy nincs?” (Kiv 17,7) Velünk jött-e Isten? Hűséges-e még, vagy elhagyott minket? Istennek fontosabb volt a kétely eloszlatása, mint a szomjúság kielégítése, fontosabb volt válaszolni népe bizonytalanságára. Nem csak az izraelitákra áll, hanem miránk is, hogy a lázadásnak olyan mélységei vannak elrejtve bennünk, amelyek hétköznapjainkban talán csak félig-meddig tudatosak. Ezek gyakran csak a csendben tudnak a felszínre törni, a sivatagban (vagyis ingerszegényebb környezetben) töltött idő alatt. Ilyenkor a Szentlélek szembesít bennünket lázadásunkkal. Ezek a fájó dolgok ilyenkor csak azért jönnek elő, hogy Jézus jelenlétében megváltást nyerjenek. (Vö. A pusztán túl)
A legnehezebben leküzdhető ellenállás nem a Fáraóé, a Vörös-tengeré vagy a kánaáni népeké volt, hanem magáé a népé, amely a szabadságtól való félelmében a szolgaság felelősség nélküliségéből adódó előnyökről nosztalgiázik. Megszokott dolog, hogy a gyümölcsöt érlelő fát dobálják meg kővel. Amíg Midiánban élt, senki nem kritizálta, mert élete senkit sem érdekelt, de most, hogy kezd kiemelkedni és jelentősége megnőtt, megjelennek azok, aki nem tudják elviselni, hogy valaki túlszárnyalja őket, vagy hogy tekintélye legyen. Mindenki, aki elhatározza, hogy megszabadítja a népét, el kell szenvednie az üldözést, különösképpen azoktól, akiknek bár az érdeküket szolgálja, mégis a sárga irigység emészt. (Vö. A pusztán túl)
A legközvetlenebb barátai, Mirjam és Áron, akik vér szerinti testvérei más témában is szóbeszédet kezdenek Mózes ellen, hogy milyen alapon tiltja meg az izraelitáknak, hogy szomszéd népek köréből hozzanak feleséget maguknak, amikor ő sem tartotta meg ezt a törvényt hisz kusita (etióp-midiánita) felesége van. (Szám 12,1). Milyen nehéz megemészteni az azoktól kapott pofonokat, akiket barátainknak hittünk. Mózes tudja, hogy igazuk van, mégsem engedheti meg népének, hogy az Ő rossz példáját kövessék, ezért szótlanul tűri, de ekkor Isten kiáll barátjáért, a félénk, törékeny midiáni pásztorért és figyelmezteti őket: „hogy mertek szolgám, Mózes ellen szóbeszédet kezdeni?” (Szám 12,8). Ennek ellenére tovább folytatják a lázadozást. (Vö. A pusztán túl)
Korach irigykedett Áronra is, akit kineveztek vezetőnek a papi hierarchia csúcsára (Zsolt 106,16) és a leggyávább eszközhöz nyúlt: a közösség vezető egyéniségeinek hízelkedett, mire azok, a levitákkal felfuvalkodtak: „Vajon csak Mózessel beszélt az Úr? Velünk talán nem beszélt?” (Szám 12,2) Mi is mindannyian papi nép vagyunk, már nincsen szükségünk néhány kiváltságos – mint Áron – papságára, akit Mózes lehet, hogy családja érdekében tett protekcióval juttatott a papság élére, s nem is Isten felkentje Ő. Befolyással bíró embereket állít maga mellé, akik most már csoportos erővel terjesztik a bizalmatlanságot a pappal szemben. (Vö. A pusztán túl) Ezzel együtt a tőle jövő isteni üzenet hitelét is lerontják. Nem véletlenül olvassuk az újszövetségben is: “Pap ellen ne adj hitelt a vádnak” (Tim 5,19), csak ha két vagy három személy bizonyítja.
A spirituális hatalom nagy kísértés: ma nem ritkán látunk papot játszó civileket és civilt játszó papokat, akik a pap helyére “pályáznak”, ezért ellene dolgoznak. A paphiány még fokozza a bajt. Némelyek az Egyház megmentőinek gondolván magukat funkcionálisan akarják megoldani a problémát. Úgy gondolják, hogy a hiányzó papot kiválthatjuk úgy, hogy ahová nem jut pap oda fel nem szentelt szolgálattevőket kell csak helyeznünk. Az igaz, hogy azokon a településeken, amelyeken nincsen már ottlakó pap, óriási áldás tud lenni egy-egy odaadott fel nem szentelt szolgálattevő, de csak addig, amíg tudja a helyét és nem a pásztor ellen (vagyis a kinevezett felelős pap ellen, aki a közeli településről oda is kijár) - vagy tőle függetlenítve - dolgozik, hanem iránymutatásai szerint. Tudomásul kell vennünk, hogy az Egyház konstitutív (lényegi alkotó) eleme azon felszentelt papi pásztor körül felépülő egység, aki helyben a szentmiseáldozatot biztosító, Püspöktől kihelyezett eucharisztikus pásztor. Vagyis az Egyháznak, mint közösségnek a vezetője mindenkor a pap, akkor is, ha nem ott lakik.
Ha nem az áldozópap (sacerdos), vagyis nem a szakrális vezető a vezetője a helyi egyházközségnek, akkor az már nem Egyház helyben, vagyis nem nevezhető a szó igazi értelmében egyházközségnek, hanem jó esetben egy egyházi közösségnek, rosszabb esetben egy önjelöltekből álló zárványnak az Egyház testén. Ha papi vezető helyére - őket tetszőlegesen lecserélhetőnek gondolva - civileket helyezünk (bármilyen tehetségeseket is), akkor az olyan, mintha emberi mű lenne az Egyház, nem pedig felülről kapott ajándék. Ne csináljunk programszervező irodát az Egyházból, mely egy szakramentális közösség és hierarchikusan tagolt nép, vagyis misztérium. A pap is felülről kapott ajándék, ezért kell szüntelen imádkozni papi hivatásokért, mert a pap konstitutív eleme a mi Egyház létünknek. Az Egyház ugyanis a II.Vatikáni Zsinat tanítása szerint a Fő és a tagok egységének misztériumát jeleníti meg és Isten vándorló népe, egy hierarchikusan tagolt nép, melyet felszentelt áldozópapi pásztorai vezetnek püspökeik irányítása mellett. Nem az Egyházat építjük, ha papjainkat akár náluk tehetségesebbnek gondolt civil munkatársakkal kiválthatónak gondoljuk.
Amikor a hatalom vírusa befészkeli magát a szívekbe és már nem tiszta szívvel szolgálni, hanem inkább szerepelni akar, ezért a hierarchia lépcsőin akar valaki feljebb jutni, vagy ha valaki nem fogadja el az Istentől és Egyháztól kirendelt tekintélyt és vezetőt, akkor sokszor nem válogat az eszközökben és mindig súlyosan rombolja az egységet, Isten művét. Ő maga pedig a Gonoszlélek (diabolosz = szétdobáló) eszközévé válik, még ha sok mindenben igaza is lenne. Éppígy súlyosan romboló és botrányos, ha egy pap visszaél a spirituális hatalmával, melyet a hívő nép szolgálatára kapott.
A helyzet megoldására Mózes béketalálkozót hív össze, de Datan és Abiram nem jelenik meg. Már szakítottak Mózessel és nem kérnek a tekintélyéből. Ekkor Mózes „nagy haragra gerjedt” ugyanazzal a hevülettel, ami az egyiptomi meggyilkolásához vezetett, de ezúttal dühét nem azok felé vezeti le, akik provokálták, hanem azelőtt, aki meg tudja Őt érteni. Elmond egy imát, ami nem igazán evangéliumi, de mélyen emberi és Barátja (az Úr) nem ítéli el, hanem megérti fájdalmát: „Ne emeld tekintetedet áldozati ajándékaikra! Egyetlen szamarat sem vettem el tőlük s nem bántottam meg egyiküket sem.” (Szám 16,15) Gyakorlatilag arra kéri Istent, hogy ne Istenként cselekedjen, ne teljesítse a bűnök megbocsátására tett ígéretét, de Ő nem kárhoztatja őt ezért, mert tudja, hogy egyszerűen csak érzéseit juttatja kifejezésre és azt is, hogy Ő végeredményben úgyis kegyelmes és irgalmas természete szerint fog cselekedni, és nem egy kérelemtől függően. Ez biztonságot ad Mózesnek és még mélyebb bizalmat ébreszt benne Isten iránt, aki mindig hűséges ígéreteihez. Az Istennel való barátság jellemzője az érzelmi kitárulkozás. (Vö. A pusztán túl)
Mi is hajlamosak vagyunk lázadni az Isten által kijelölt tekintély ellen. “Az izraeliták nem közvetlenül az Isten ellen lázadnak, hanem Mózes ellen zúgolódnak. Sokkal könnyebb igazolni ezt a fajta lázadást, és sokkal kevesebb bátorság kell hozzá… Kevés ember olyan ostoba, hogy szemtől szembe ellenálljon az Istennek. De az Úr általában nem beszél hozzánk ilyen (közvetlenül, hanem)..., saját hatalmának egy részét átruházza a gyenge és mindennapi embereknek. Olyan embereknek, mint mi magunk. Egy dolog engedelmeskedni a Mindenható Úrnak, de hitet igényel, hogy egy másik embernek engedelmeskedjünk, aki osztozik a mi zarándok állapotunkban, aki hasonló korlátok között mozog, és aki gyakran ugyanazokba a bűnökbe esik, mint a mi… Könnyű becsapni magunkat és elhitetni magunkkal, hogy a szívünk helyesen engedelmeskedik Istennek, miközben készek vagyunk rá, hogy köveket szedjünk fel, hogy az Ő képviselői felé dobáljuk, az élet bármely területén. Szent János első levelének egy mondatát értelmezve: aki nem engedelmeskedik a testvérnek, akit látott, az nem engedelmeskedhet Istennek, akit nem látott.” (Részlet az Exodus 90-ből) Az engedetlenség útjában állhat annak, hogy Isten fiainak szabadságában élhessünk.
Mikor minden kapu bezárul, Mózes Istennek mondja el a problémáját. Egy egyszerűnek tűnő parancsot kap. Össze kell hívnia a nép véneit és rá kell csapni előttük a sziklára. Mózesnek is alkalmat ad az Isten, hogy - legyőzve a büszkeségét - gyakorolja az engedelmességet. Rendkívül kompromittálónak tűnt számára ezt megtenni épp azok előtt, akik annyit bírálták őt (Korach, Datan és Abiram előtt): mi lesz, ha nem fog víz fakadni a sziklából? Nem csupán a tekintélye kerül itt veszélybe, hanem az élete is, ha esetleg kudarcot vall.
Ezután azt látjuk, hogy a nép bajba kerül, mert az amalekitákkal találják szembe magukat. Ekkor megértik, hogy csak vezetőikkel egységes népként tudnak győzedelmeskedni. “A küzdelmek közepette a választott nép Istenhez kiált, Mózes imádkozik, Józsué meg harcol. A mindennapi ima nem jogosít fel arra, hogy kényelmesen hátradőljünk és felelőtlenül csak az isteni gondviselésre bízzuk sorsunkat!” (Részlet az Exodus 90-ből). Óriási Mózesben az, hogy túl tud lépni sérelmein és újra a nép élére áll. Mindenki rögtön a helyére kerül. Áron és Hur a hegyen tartják az imádkozó Mózes kezét, aki fentről irányítja a hadműveletet, és vele harcolnak imádkozva a népért, míg lent a völgyben minden erejét megfeszítve a nép harcol. Ismerjük a mondást: “Bízzál Istenben és tartsd szárazon a puskaport!” (Cromwell Olivér) Nem elég harcolni. Istenre figyelés nélkül felemészti minden erőnket. Nem elég imádkozni. Tettek nélkül felelőtlenül kezdhetünk élni. “Úgy gondolom, hogy a mai ember hajlamos hátradőlni és mindig valaki mástól várni az élete gondjainak a megoldását… Mi is fel kell álljunk a kispadról ahonnan az eseményeket kommentáljuk… Imádkozzál és dolgozzál! - mondta Szent Benedek a sivatagi atyák után a fiainak… Minden legális eszközzel küzdjünk, harcoljunk a jogainkért, az igazunkért, mindazért amire nekünk, családunknak szüksége van.” (Böjte Csaba)
Ismerős tapasztalat magyar népünk életéből is, hogy a széthúzásra hajlamos magyarnak is súlyos csapások kellenek, hogy összefogjon: “nekünk Mohács kell” - írta Ady Endre. Isten szeretné, ha ezt az Egyházban nem így csinálnánk.
Imádkozzunk!
Urunk, tudjuk ismerjük hajlamunkat arra, hogy zúgolódjunk előljáróink ellen. Taníts meg minket az igazi szabadságra, amely abban rejlik, hogy önfejűségünket, kritikus hajlamunkat a Te szent akaratod teljesítésének rendeljük alá, bármilyen eseményen vagy emberi személyen keresztül nyilvánítod is ki azt. Tégy minket az Egyház bátor, de engedelmes fiaivá, hogy úgy gyakoroljunk csak kritikát, hogy valóban építsünk! Kérjük ezt Krisztus, a mi Urunk által.
Napi “Carlo”
Sokan azt hiszik, hogy az Istennek való engedelmesség az valami kényszerzubbony, mely elveszi egyediségünket. Isten akarata nem tőlünk idegen akarat, hanem legmélyebb, leghitelesebb vágyaink sodrásában keresendő. Figyelem! Ugyanakkor nem azonosítható a felszínes, de mély vagy hiteles, de nem elég mély vágyainkkal.
“Lehetünk egyszerre "normálisak" és szentek, miközben megtartjuk mindazt, ami egyedül csak ránk, mint egyénekre jellemző. Boldog Carlo Acutis Istennel egyesülve és Ő általa arra tanít minket, hogy semmit sem veszítünk, ha élettervünk az, hogy „mindig egységben maradjunk Jézussal”. Épp ellenkezőleg: mindent megnyerünk - a jóság szabadságának határtalan kreativitását.”
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)