Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 14,26-31; 15,1-13.18
De az Úr ekkor azt mondta Mózesnek: »Nyújtsd ki kezedet a tenger fölé, hogy térjenek vissza a vizek, rá az egyiptomiakra, harci szekereikre és lovasaikra!« Amikor aztán Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az hajnalban visszatért előbbi helyére, a vizek nekizúdultak a menekülő egyiptomiaknak, és az Úr belesodorta őket a habok közepébe. Így a visszatérő vizek elborították a fáraó egész hadseregének harci szekereit és lovasait, akik utánuk nyomultak a tengerbe: egy sem maradt meg közülük. Izrael fiai azonban átkeltek a kiszáradt tenger közepén, miközben a víz olyan volt jobbjuk és baljuk felől, mint a kőfal. Így szabadította meg az Úr azon a napon Izraelt az egyiptomiak kezéből. Amikor aztán látták a tenger partján a meghalt egyiptomiakat, s azt a hatalmas kezet, amellyel az Úr elbánt velük, félte a nép az Urat, és hittek az Úrnak és szolgájának, Mózesnek.
Akkor Mózes és Izrael fiai ezt az éneket énekelték az Úrnak: »Énekeljünk az Úrnak, mert fenségeset művelt, lovat és lovast a tengerbe vetett! Az Úré az én erőm és dicsérő énekem, mert ő lett az én szabadulásom. Ő az én Istenem, hadd dicsőítsem, Atyámnak Istene, hadd magasztaljam! Olyan az Úr, mint hős harcos: Mindenható az ő neve, a fáraó szekereit és seregét a tengerbe vetette, válogatott vezérei elmerültek a Vörös-tengerben. Hullámok borították el őket, miként a kő, a mélységbe süllyedtek. Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje, jobbod, Uram, az ellenséget megverte. Dicsőséged nagyságában elgáncsoltad ellenfeleidet, elengedted haragodat, s az mint tarlót, megemésztette őket. Haragod kiáradt, s a vizek feltorlódtak, a hömpölygő hullámok falként megálltak, s a tenger közepén a mélységek megdermedtek. Szólt az ellenség: ‘Üldözöm és elérem, zsákmányt osztok, és megelégszik a lelkem, kirántom kardomat, s megöli őket a kezem.’ De leheleted ráfújtad, és tenger borította el őket, a hatalmas vizekben, mint ólom, elmerültek. Ki olyan, mint Te, Uram, az istenek között, ki olyan, mint Te, szentségben dicső, félelmetes, dicsérendő és csodatevő? Kinyújtottad jobbodat, s a föld elnyelte őket. A népet, melyet megváltottál, irgalmasan vezetted, szent lakóhelyedre hatalmaddal elvitted. s uralkodjék az Úr mindenkor, örökre!«
Gondold át!
“Szomorú szentírási rész! Emberek halnak meg! Mielőtt bármit is gondolnánk, mondanánk, boruljunk térdre. A halál tragédiája felülír mindent! Mert minden egyes ember, az egyiptomiak, de az ukránok, az oroszok is Isten gyermekei. Az ő haláluk is veszteség, fájdalom. Vajon (valaha) bűnösebbek voltak a meghalt legyőzöttek, mint az őket legyőzők? Hiszem és vallom, hogy a gonosz léleknek nincs keze, fegyvere, ő nem tud bántani, megölni bennünket, de azt akarja, hogy mi pusztítsuk, gyilkoljuk egymást, ami neki örömet jelent. Mondjunk nemet a gyűlöletre, a háborúra! Biztos, hogy harcunkban számíthatunk Isten irgalmas szeretetére, de soha ne feledjük, hogy Isten nem akarja még a bűnös halálát sem. Az ellenfelünk is Isten szeretett gyermeke. Nem legyözni, hanem meggyőzni kell a másképp gondolkodókat. Az Úré az én erőm és dicsérő énekem, mert ő lett az én szabadulásom.” (Böjte Csaba)
Foglaljuk össze, hogy eddig kik voltak a történelem főszereplői: Isten, a nép, a Fáraó (aki ellenzi a változást) és Mózes. Paradox, hogy azt látjuk, hogy a Fáraó, aki végig azért küzdött, hogy övé legyen a főszerep végül egész serege belevész a tengerbe, ellenben Mózes, aki már nem akar főszerepet játszani a történetben, mégis Isten eszköze lesz. Ha súlyt és jelentőséget szeretnél adni az életednek és szívesen hagynál áldásos nyomot utódaid életében, akkor feledkezz meg magadról és Istent helyezd a középpontba és kezdd el szolgálni végre!
Minden ember szívében egy Fáraó és egy Mózes küzd egymással. „A szabadítás legnagyobb ellensége nem II. Ramszesz Fáraó volt, hanem maga a nép, amely nem akart elmenni. Félt a szabadság felelősségétől.” (A Pusztán túl 67.) A 10 csapást inkább lehetőségként, mint büntetésként kell felfognunk, mellyel Isten nem csak a zsidó népet szabadítja fel az elnyomatásból, hanem az egyiptomiakat is szeretné felszabadítani az elnyomó szerepből. Ramszesz intelligens ember, de az igazság órájában nem képes megváltozni és a felismert igazsághoz szabni tetteit. Kész bármibe belemenni, csak a róla alkotott kép ne csorbuljon. Fél a változtatástól, mert meginogna tekintélye, ha elengedné a zsidó rabszolgákat vagy elismerné Jahve hatalmát. Senki se vitassa ugyanis a Fáraó abszolút hatalmát, és senki ne merészeljen rést ütni a rendszeren, mely az igazságtalanság piramisán épül. A dolgok istenített rendje - melyet az isteni dicsfénytől övezett fáraó szavatol - nem változhat. A Biblia szerint 7 alkalommal keményíti meg a szívét.
Ezzel szemben Mózes az, aki keresi a megoldásokat, még akkor is, ha az ismeretlennel kell szembenéznie. Megállás nélkül halad előre. Kilép a megszokottságból és meghoz minden szükséges áldozatot. Van bátorsága arra, hogy megingassa a szilárd rendet és társadalmi piramist. Nem engedi, hogy a Fáraó jogara elbűvölje. Már tud egyenrangúként tárgyalni a hatalmassal. Most már érettebb megoldást választ. Lemond az erőszakról, melyért előzőleg olyan magas árat fizetett és a meggyőzés eszközével él. Nem retten meg attól, amit merészségéért most fizetni kell, nem fél a személyes megtorlástól sem (Kiv 10, 28). Felégeti hajóit maga mögött, hogy ne léphessen vissza, teljesen meg van győződve arról, hogy Isten vele van és az igazságtalan struktúráknak le kell omlaniuk. Egyetlen szándék hajtja: elérni népének szabadulását. (Vö. A pusztán túl 68.)
Fáraó mindaz, ami minket függőségben tart. Mennyire hasonlítunk Egyiptom királyához, kezdve azzal a szerény kis piramissal, amelyre feljutottunk. Nem viseljük el, hogy tekintélyünket megkérdőjelezzék. Védjük a rendszert, amíg fenntart bennünket, és inkább a nekünk megfelelő érdekeket, mint az igazságot vagy a meggyőződésünket képviseljük. Küzdünk azért, hogy fenntartsuk a rólunk alkotott kép talapzatát. Szenvedünk, amikor sikerünket nem ismerik el. Nem fogadjuk el a második helyet. Minden alkalommal Fáraóként viselkedünk, amikor arra törekszünk, hogy különleges helyet foglaljunk el, és az élet színpadán főszereplők akarunk lenni, vagy amikor valamilyen külső körülmény rabjai vagyunk. Ezzel egyidejűleg az álarcok börtönét és ezeket a láncokat el akarjuk hagyni.
Ez életünk drámája: a Fáraó, aki azért küzd, hogy övé legyen a főszerep, és Mózes, aki szabadulni és szabadítani akar, még akkor is, ha magának is meg kell halnia. Az ember életében van egy szimfónia, melyben élethalál harcot vív a fáraó dallama, mely a szabadságot támadja és a szabadság győzelmi éneke. Mindenki, aki vállalja a Fáraó szerepét, bebalzsamozott múmiává lesz. (Vö. A pusztán túl 69-70.)
Minden vasárnap az Istenbe vetett remény napja. Hálával emlékezünk arra a megváltó munkára, amelyet Isten véghez vitt értünk Krisztusban. “Ahogyan megmentette Izrael fiait a Vörös-tenger vizén keresztül, úgy mentett meg minket is később az ellenség hatalmától a keresztség vizén keresztül.” (Részlet az Exodus 90-ből)
“A Szentírásban a víz egyszerre jelképezi az életet és a halált. Az életet, mert semmi sem élhet víz nélkül. A halált, mert az ember nem élhet a víz alatt. A mai szakaszban mindkét jelentést látjuk: a víz halált hoz az egyiptomiakra, akik megfulladnak a Vörös-tengerben, míg életet ad az izraelitáknak, akik száraz lábbal kelnek át rajta, és így megtisztulnak Isten számára.” (Részlet az Exodus 90-ből) Ahogy meg kellett “halnia” a tengerben az Isten iránti bizalmatlanságnak és a népet fogvatartó erőknek, “az egyiptomiaknak”, úgy kell a hitből újjászületnünk, és meghalnunk a bűnnek, a keresztség vize által.
A keresztség vize jelképezi ezt a halált, amelyen át kellett mennünk, hogy új életet kapjunk, de az áteredő bűntől való megtisztulást is. Valóban, az Úr dicsőségesen diadalmaskodott, és ez a győzelem már a keresztségünk órájában elkezdődött: azóta az Ő ereje a miénk is. Adjuk meg ezért az Úrnak azt a bizalmat és helyet az életünkben, amely őt megilleti.
Imádkozzunk!
Uram, nagy dolgokat tettél értünk. Taníts emlékezni hatalmas tetteidre és megengedni, hogy folytathasd jó művedet bennem. Köszönöm, hogy mi mindnyájan csak mellékszereplők vagyunk abban a történetben, melyben Tiéd a főszerep. Taníts alázatra, hogy életünkkel csak akkor hagyhatunk áldásos nyomot az utókor számára, ha Téged szolgálva és magunkról megfeledkezve egyre nagyobb szerepet játszhatsz az életünkben.
“Gyógyítsd meg rendezetlen vágyainkat, és erősíts meg kegyelmeddel, hogy kialakíthassuk azokat a szokásokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy rendkívüli szabadságban élhessünk. Taníts meg minket úgy élni, hogy minden, amik vagyunk és amit teszünk, dicsőségedre váljék. Segíts, hogy most is benned maradjunk, elkerülve mindent, ami eltávolítana tőled, hogy halálunk óráján megtapasztalhassuk örök jelenléted soha véget nem érő örömét. Ezt kérjük Krisztus, a mi Urunk által, aki a halálból az ő dicsőséges életére vezetett minket. Ámen.” (Ima az Exodus 90-ből)
Napi “Carlo”
Ha Isten lesz a főszereplője az életünknek, akkor remekmű lesz az, mert szentté tesz minket. “2018. július 5-én, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának akkori prefektusa, Angelo Amato bíboros Ferenc pápánál tett audienciáját követően, a Szentatya aláírta azt a rendeletet, amely Carlo személyét „tiszteletre méltóvá” emeli, és ezzel elismerte Carlo hősi fokon gyakorolt erényeit. Ekkor a Szentatya már tudott Carlo-ról, és kifejezetten az ő életüzenetéről beszélt a Christus vivit, szinódust követő apostoli buzdításában:
Látta, hogy sok fiatal, bár látszólag különböznek egymástól, valójában egyformák lesznek, mert az után futnak, amit a hatalmasok dobnak eléjük a fogyasztás és a kábítás mechanizmusai által. Így nem engedik kibontakozni az Úrtól kapott ajándékokat, nem adják ennek a világnak azokat a személyes és páratlan képességeket, melyeket Isten ültetett mindegyikükbe. Ezáltal - mondta Carlo - történik meg, hogy „valamennyien eredetiként születnek, de sokan fénymásolatként halnak meg”. Ne engedd, hogy ez történjék veled! (n. 106).”
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László