Olvasmány a Kivonulás könyvéből -Kiv 3,13-20
Mózes ezt mondta Istennek: „Ha megérkezem Izrael fiaihoz és így szólok hozzájuk: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: Mi a neve? – mit feleljek erre?” Isten ezt válaszolta: „Én vagyok, aki vagyok.” Azután folytatta: „Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok.” Azután még ezt mondta Isten Mózesnek: „Jahve, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene küldött hozzátok. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre.”
„Menj tehát, hívd össze Izrael véneit és mondd meg nekik: Jahve, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene megjelent nekem és kijelentette: Letekintettem rátok és láttam a bánásmódot, amelyben az egyiptomiak részesítenek benneteket. Ezért elhatároztam: kivezetlek benneteket az egyiptomi rabságból a kánaániak, a hettiták, az amoriták, a periziták, a hivviták és a jebuziták földjére, a tejjel-mézzel folyó országba. Hallgatni fognak rád. Azután Izrael véneivel együtt menj el Egyiptom királyához és közöld vele: Találkoztunk Jahvéval, a héberek Istenével, ezért most szeretnénk háromnapi járásra a pusztába menni, és Jahvénak, a mi Istenünknek áldozatot bemutatni. De tudom, hogy Egyiptom királya nem enged el benneteket, hacsak kemény kéz nem kényszeríti. Ezért kinyújtom a kezemet, és megverem Egyiptomot mindenféle csodajellel, amelyeket közöttük művelni fogok. Arra majd elenged benneteket.”
Gondold át!
Ha a Nagyböjt során “fitté és fegyelmezetté válunk, de nem találkozunk Istennel, akkor még mindig nélkülözzük az igazi szabadság központi erejét. Az élet célja – az, amit minden más motiváció mögött keresünk – olyasmi, amit nem érhetünk el önmagunk erejéből: azt kapnunk kell. Ha erre a világra teremtettünk volna, akkor a gazdagság, a fittség és az erény elegendő lenne az elégedettséghez. De van bennünk egy űr, amit – bármennyire is próbálkozunk – semmi más nem tölthet be, csak a végtelen.
Szívünk mélyén Istenre vágyunk. Az emberek gyakran elvetik Isten gondolatát, úgy tekintve rá, mint bármely más lényre, csak éppen hatalmasabbra. Amikor azonban Isten kinyilatkoztatja magát Mózesnek, úgy írja le magát, mint aki egyszerűen "VAN". Ő nem jött létre, nem változik, és semmiben sem szenved hiányt, mert önmagában teljesen tökéletes. Az élet és a jóság abszolút teljességeként egyedül Ő képes betölteni végtelen vágyakozásunkat. Nem csupán egy kis boldogságra, némi tudásra vagy a jóság örömének egy morzsájára vágyunk. Teljesen el akarunk merülni ezekben, fenntartások nélkül befogadva teljességüket.
A Kivonulásban nem a szabadság volt a végső cél, bármennyire is fontos volt Isten számára, hogy megszabadítsa népét a rabszolgaságból. Valójában, amikor kinyilatkoztatta magát mint "Vagyok, aki Vagyok", önmagát mutatta be mint azt a nyugalmat és beteljesedést, amelybe meghívta népét. Ugyanezt a végső célt kínálja nekünk is. Jöjj – mondja –, lépj be az életembe, és élj úgy, mint az én fiam.
Gondold át ma imádságban a céljaidat. Tükrözik-e Isten tervét és azt a végtelen életet, amelyre meghívott téged? Bízz mindent Istenre, aki képes kivezetni bármilyen nehézségből. (Részlet az Exodus 90-ből)
ISTEN 5 VÁLASZA MÓZES KIFOGÁSAIRA EGY-EGY KINYILATKOZTATÁS
Mózes ellenkezéséről olvasunk a Kivonulás könyvének 3-5. fejezetében. Az első 40 év a fáraó palotájában telt, kicsit elkényeztetett életmódban, arannyal, gazdagsággal, kényelemmel körülvéve. Túlféltették, nem engedték Mózesnek, hogy önmaga legyen. Aztán ott van az a törés az életében, a gyilkosság, megöl egy egyiptomit és 40 évre a pusztába menekül és birkapásztorként tengeti az életét. Az, aki arról álmodott, hogy a népének nagy szabadítója lesz, most egy senki, névtelen, idegennek is mondja a Szentírás a Kivonulás könyvében, 2. fejezetben azt olvassuk, hogy ő egy idegen, azt se tudja, hogy kicsoda ő. 80 éves és még mindig nem találja meg az önazonosságát, se a küldetését. Isten akkor hívta arra Mózest, hogy szabadító legyen, mikor Mózes már nem akart azzá válni. Ez nagyon érdekes: Isten megkockáztatja, hogy olyan emberben bízzon, aki már nem bízik magában. S lehet te is ilyen ember vagy, aki nem bízol magadban, nem túl sok önbizalom van benned, Isten megkockáztatja, hogy ilyen embereket válasszon, akik átélik az alkalmatlanság érzését. S ezért Mózes mindaddig ellenáll, míg Isten meg nem győzi.
Most Mózes öt kifogását és Isten öt válaszát fogjuk látni. Ma az első két kifogásról elmélkedünk. Isten türelme és irgalmas szeretete fejeződik ki ez által egyre növekvő mértékben, melyet a plakátok növekvő mérete fogja kifejezni. Magunkra tudunk-e ismerni, milyen kifogásokat találunk, amikor az Isten kér bennünket valamire?
1. KIFOGÁS: Alkalmatlanságunk tudata. Mózes a nagy küldetést átérezve - saját korlátaira tekintve - tudja, hogy teljesen alkalmatlan rá: „ki vagyok én?” Isten válasza: „veled leszek.” (Kiv 3,12) Szerintem te tévedtél Uram, én azt se tudom, hogy egyiptomi vagyok-e vagy midiánbeli. Egyiptomban egy idegen vagyok, Midiánban meg egy körözött gyilkos. Döbbenetes, hogy Isten egy bizonytalan gyilkost választott ki, aki önmagában sem bízott. Isten egy korlátokkal és nagy hibákkal küszködő, pszichológiai szempontból is kevésbé ajánlható emberre bízza a küldetést. Kockázatos egy ilyen rossz pszichológiai kórképpel rendelkező emberre rábízni ezt a szabadító művet. Mi biztos, hogy emberileg nem Mózest ajánlottuk volna. Tehát ott van 80 évesen ez a Mózes, és még ezt kérdezi, hogy ki vagyok én, Uram, hogy a fáraóhoz menjek? Már régen elillantak nárcisztikus fantáziái, viszont elmélyült depressziója immáron más módon tette vakká, amikor rémülten a nagy “expedícióra” gondolt: Istent kihagyta a képletből. “Veled leszek.” Elküldelek, mert “meghallottam népem kiáltását”. - válaszol az Isten. Ő, aki már berendezkedett egy kényelmes életre nem akar menni. Kifogásokat gyárt. Még mindig függ múltjának tehetetlenségétől és áldozat szerepbe helyezi magát. Legbelül a körülményeket okolja. Olykor meg vagyunk sértődve az Istenre vagy az életre, mondván, hogy nem volt túl jó hozzánk, és amikor változásra hív minket, a múltbeli sérelmeinkre hivatkozva és attól félve, hogy újra megsebződünk mozdulatlanságba merevedünk. Mózes 40 évet töltött el életének átrendezésével, és végre megszerezte azt a biztonságot, amit a sivatagban csak el lehetett érni: asszony, gyerekek, munka, vallás, nyugalom, birkanyírásra épülő biztos jövő. Berendezedett egy különösebb kockázatoktól mentes, de egyhangú életvitelre. Már nem vár semmit az élettől, 80 éves, de Isten utána nyúl, és mint egy porosodó könyvet “leveszi a polcról”, lefújja a port és azt mondja neki, hogy „te kellesz nekem”. Amikor azt gondoljuk, hogy semmire nem vagyunk használhatók, mikor egy kicsit összetör bennünket az élet (vagy az Isten), általában akkor választ ki magának minket az Isten. Azt mondja, hogy már látom, hogy nem magadra akarod építeni az életedet, mert Isten országa nem emberi erőre épül, hanem Isten erejére. Ezért mondja Szent Pálnak az Úr, hogy Isten ereje “a gyengeségben lesz nyilvánvalóvá” (2Kor 12,9). Tehát ez a szökevény most küldetést kap, hogy visszatérjen oda, ahonnan menekül. Nem tudom te vissza mertél volna menni? Mi lesz, ha elkapnak, ha felismernek, meg egyáltalán ki vagyok én, hogy egy népet kiszabadítsak? Egy identitásában elbizonytalanodott ember. Ez az ember, aki nem tudja valójában zsidó-e vagy egyiptomi vagy éppen midiánita, egészen addig, amíg nem tudja, hogy ki is ő valójában, addig nem ismeri föl, hogy miért jött a világra. Ezért fontos az Istent megtapasztalni, hogy megismerjem, hogy ki vagyok, hogy megtudjam miért jöttem a világra, mire vagyok használható. Mondják, hogy a puszta vagy a magány megtisztít, de ez nem feltétlenül van így. Mózes számára a puszta - hétköznap életének ingerszegény kerete - szent hellyé avattatik, de csak azután, miután megtanulta a hétköznapiban meglátni az Istent. 40 év kellett neki ahhoz, hogy egy hétköznapi jelenségben, mint a csipkebokor, meglássa Isten jelenlétét. Ehhez előbb egy belső utat kellett megtennie, minek következtében a hétköznapit már nem hétköznapinak, hanem szentnek látta. “Ha azt hisszük, hogy már célba értünk és kiapadt a meglepetések forrása, akkor vakokká válunk arra, hogy felfedezzük az újdonságot az élet leghétköznapibb dolgaiban… Ha nem nyílunk meg az ismeretlen számára, a mi Istenünk lemond arról, hogy megnyilatkozzon azok között a szűk keretek között, amelyek közé beszorítottuk Őt… Mózes mindig egy jól ismert távolságon belül “a pusztán innen maradt”. De egy napon eldöntött, hogy “messzire hajtja a juhokat a pusztán túl (‘ajar hamidbar)” (Kiv 3,1) Összeszedte bátorságát és megtörte életének ritmusát. Átment a vörös gránit területen és behatolt a fekete láva földjére. Leereszkedett a lejtőkön, kikerülte a szeszélyes, kiszáradt gázlókat, amíg el nem ért az Isten hegyéhez. Képes volt kitörni élete korlátai közül. Ki mert törni a fárasztó egyhangúságából, hogy túllépjen saját biztonságának határain.” (Jose H. Prado Flores, A pusztán túl 35-36.) Ott aztán egy sokszor látott jelenségben - hiszen a forróságban izzó nap a száraz leveleket gyakran lángra lobbantotta - hirtelen valami egészen mást látott meg: leoldotta saruit. “Ebben rejlik a csoda: a leghétköznapibban van valami rendkívüli.” (A pusztán túl, 38.)
És miután Mózes találkozott Istennel, majd a népét is ki kellett vezetnie a pusztába, hogy istenélménye legyen, s ennek az istenélménynek erejében felül tudja múlni a nép is a berögzült szolgai reflexeket. Isten elküldi Mózest a Fáraóhoz, hogy mondja azt neki: »Ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Engedd el népemet, hogy áldozzék nekem a pusztában!« Ám az így felelt: »Ki az az Úr, hogy hallgassak szavára, és elengedjem Izraelt?...« Erre ők azt mondták: »Találkoztunk a héberek Istenével. Most elmegyünk háromnapi útra a pusztába, hogy áldozzunk az Úrnak, a mi Istenünknek. (Kiv 5,1-3) A világnak is ott vannak a Fáraói, akik nem akarnak elengedni téged 3 napra. Az életedben egyszer tedd meg, hogy elmész 3 napra, ahol teljesen egyedül vagy és csak az Istennel élj! És ott találkozni fogsz önmagaddal és Istennel.
Tanúságtétel: Nekem is volt a papszentelésem előtt egy 30 napos csendes lelkigyakorlatom, hát kemény tisztulás volt, nagyon kemény szembesülés saját korlátaimmal, bűneimmel és utána az Istennek az irgalmával, hogy mindezek ellenére szüksége van rám, hogy akarja a létezésemet. Egy katarzis volt számomra az a 30 nap. Mindenkinek ajánlom.
Azt mondtam, hogy keress néhány nap pusztát (vagy csendességet) az életedben és találkozni fogsz önmagaddal és az Istennel. De ez nem automatizmus, nem feltétlenül tisztít meg a puszta vagy a magányos csend, hisz önmagában az a 40 év puszta a birkák között nem tudta megtisztítani Mózest sem. Miért? Mert sokáig elbújt Isten és önmaga igazi valója elől. Inkább elbizonytalanította ahelyett, hogy személyiségét megerősítette volna. Elveszítette a talajt a lába alól, és életét inkább megkeserítette Midián pusztája. Elvesztette illúzióit és elmélyült a Fáraó palotájában felébredt kisebbrendűségi érzése (ahol állandóan látnia kellett, hogy itt vannak ezek az egyiptomiak, ő meg csak egy zsidó, ezzel a furcsa orr berendezkedéssel, más még talán a bőrének a színe is, kinézik a palotából), s magát alávalóbbnak tartotta a többieknél. Tehát ez egy nagyon fontos pont, hogy felfedezd: te semmivel nem vagy alávalóbb a többieknél. Az Isten azt válaszolja, hogy igen tudom, hogy ez nagy kockázat részemről is, hogy egy olyan személyre bízom ezt a hatalmas küldetést, fontos feladatot, akinek a pszichológiai kórképe annyira rossz, mint a tiéd Mózes, de én veled leszek. Tehát ez az Isten válasza Mózes alkalmatlanság érzésére, hogy „veled leszek” (Kiv 3,12). Nem helyettesíti az Isten, nem azt mondja, hogy én megteszem helyetted, ami a te dolgod lesz, hanem én veled leszek, nem leszel egyedül. Isten bízik benned is. Te bízol magadban? Elhiszed, hogy “Isten és Te” egy tökéletes csapat?
2. KIFOGÁS: Ki vagy te Uram? Mit mondjak nekik egyáltalán, ki küldött engem? Ki vagy te, hogy ilyeneket kérhess tőlem? Ha megérkezem Izrael fiaihoz, így szólok hozzájuk: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik, mi a neve? Mit fogok erre felelni? Furcsa választ ad erre az Isten: „Én vagyok, aki vagyok.” Így beszélj Izrael fiaihoz: aki van, az küldött engem hozzátok, ez az én nevem minden időkre és így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre.” (Kiv 3,14) Mózes azon gondolkodik, ha kiáll majd a nép elé, és az ő kérésükre azt feleli, hogy az küldött, aki van, akkor hülyének fogják nézni. Fontos megjegyeznünk: aki nem tudja általában saját magáról megmondani, hogy ki is ő maga, az Istenről sem tudja ugyanezt. Ez a kettő téma nagyon mélyen összefügg. Az istenképem és az énképem. Így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre, mintha Isten az otthoni telefonszámát adná meg, hogy bármikor hívhatsz. Itt vagyok, tudod a nevemet, nem kell a titkárnőmet keresned, hanem én személyesen törődöm a te gondjaiddal, nem valami küldötteken keresztül érintkezek veled, hanem személyesen fontos vagy nekem. Halljátok ezt a második kifogást? Hogy te vagy a felelős ezért az egészért, ez a Te felelősséged Istenem, ez Neked fontos, de egyáltalán ki vagy te? Ez a te ügyed, nem az én ügyem, miért kéne nekem Egyiptomba menni, küldjél valaki mást! Ezután mindjárt jön a 3. kifogás. Először saját magára mutat Mózes, aztán Istenre, a felelősséget hárítja mindig valakire, utána pedig a többiekre mutat, ez lesz majd a 3. kifogás
Milyennek mutatkozott meg Isten az égő csipkebokorban?
Olyannak,
Aki hűséges és veled lesz
Akivel lehet beszélni, akivel párbeszédet lehet folytatni
Akivel személyes kapcsolatra lehet lépni, mert megmondja a nevét
Aki számít Rád és bízik benned
Aki szabadító és szabad
Aki van
Aki türelmes
Aki irgalmas. (Részlet a Mózes kurzus munkafüzetéből)
Isten a mi irgalmas atyánk. Ő a könyörülő Atya.
“…Az emberi nagyságunkat az adja, hogy Teremtő Istenünk társai lehetünk e csodálatos munkában, mely végén biztos, hogy örömteli lesz majd megpihenni. …az imádságban ne nyűgös gyerekként próbáljuk magunkra irányítani Isten figyelmét, hanem alázattal álljunk be mögéje a gondviselő jóság által diktált munkába. Az aratnivaló sok, a munkás kevés! Isten ma is munkásokat keres a szőlőben. Gyöngeségünk tudatában vállaljunk a mindennapi feladataink mellett Isten nevében jó szolgálatot, és szorgalmunkat látva, csodákkal mellénk áll Teremtőnk, rá mindig számíthatunk.
Isten a végtelen, aki betölti legmélyebb vágyainkat.” (Csaba Testvér)
Imádkozzunk!
Uram, köszönöm, hogy meghívtál a szabadság életére, mint a Te fiad. Ma téged és az élet ígéretét választom. Elutasítom a kötöttségeket, amelyek oly sokáig fogva tartottak, amelyek életet ígértek nekem, de csak megbánást, ürességet és szomorúságot okoztak. Még ha az az élet, amit nekem készítettél, nem is mindig világos, és küzdelmeim elhomályosítják, akkor is a Te hatalmadba vetem bizalmamat. Tudom, hogy minél közelebb kerülök hozzád, annál inkább megerősítesz a szabadságért vívott harcomban, és megtanítasz fiadként élni. Ezt kérem a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen. (Ima az Exodus 90-ből)
Napi “Carlo”
“Célunknak a végtelenben kell lennie, nem a végesben. A végtelen a mi otthonunk. A mennyország mindörökre vár ránk."
