Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 12, 1-16
Az Úr így szólt Mózeshez és Áronhoz Egyiptomban: „Ez a hónap legyen számotokra a kezdő hónap: ez legyen az év első hónapja. Hirdesd ki Izrael egész közösségének: a hónap tizedik napján mindenki szerezzen egy bárányt családonként, egy bárányt házanként. De ha a család kicsi egy bárányhoz, akkor a személyek számának megfelelően a szomszédos családdal együtt vegyen egyet. Aszerint számoljátok a meghívottakat, hogy ki-ki mennyit eszik. Az állat legyen hibátlan, hím és egyéves. Vehettek bárányt vagy kecskét. Tartsátok a hónap tizennegyedik napjáig. Akkor Izrael közösségének egész gyülekezete a két este között vágja le. Vegyenek a véréből és kenjenek belőle annak a háznak a két ajtófélfájára és szemöldökfájára, amelyben elköltik. A húsát – tűzön megsütve – még akkor éjszaka egyék meg. Kovásztalan kenyérrel és keserű salátával fogyasszák el. Ne egyetek meg belőle semmit nyersen vagy vízben megfőzve, hanem csak tűzön sütve, a fejével, a lábával és belső részeivel együtt. Semmit ne tegyetek el belőle másnap reggelre. Ami másnapra megmarad, azt tűzön égessétek el. Így fogyasszátok: a derekatok felövezve, saru a lábatokon, bot a kezetekben. Sietve egyétek, mert ez az Úr átvonulása. Én végigvonulok azon az éjszakán Egyiptomon, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptomban: embert és állatot, s ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött, én, az Úr. A vért használjátok annak a háznak a megjelölésére, amelyben laktok. Ha látom a vért, kihagylak benneteket. Titeket nem ér a megsemmisítő csapás, amellyel Egyiptomot megverem. Ez a nap legyen számotokra emléknap, és üljétek meg úgy, mint az Úr ünnepét. Nemzedékről nemzedékre tegyétek meg ünnepnapnak mindörökre.” „Hét napig egyetek kovásztalan kenyeret. Az első napon tüntessétek el házatokból a kovászt, mert aki az elsőtől a hetedik napig kovászosat eszik, azt ki kell irtani Izraelből. Továbbá az első napon tartsatok ünnepi összejövetelt, hasonlóképpen a hetedik napon is legyen szent összejövetel. Ezeken ne végezzetek semmiféle munkát, csak azt az ételt készítsétek el, amelyre kinek-kinek táplálékul szüksége van.
Gondold át!
Illúzió azt gondolni, hogy a saját erőnkből meg tudunk változni. Egy bizonyos mértékű szabadságot elérhetünk ugyan saját elhatározásunkból, de az emberiség problémája nem csupán néhány szokás kijavításáról szól. Szívünk és elménk gyökeres átalakulására (sőt újjáteremtésére) van szükség. Ez az újjáteremtés annyiban különbözik az első teremtéstől, hogy ehhez már nélkülözhetetlen akaratunk Istenhez való teljes odafordulása (megtérés) az újjáteremtő Szentlélekkel való együttműködésünk. Ahogy Szent Ágoston Isten üdvözítő tervével kapcsolatban mondja: “Isten, aki megteremtett Téged beleegyezésed nélkül, nem fog üdvözíteni hozzájárulásod nélkül”. A húsvét (pászka) szó azt jelenti: átmenet. A zsidóságnak - amely egy nomád nép volt - már az egyiptomból való kivonulás idejét megelőzve is volt pászka ünnepe, mely a téli “legelőkről” való átmenetet jelölte. A kivonulás (latinus exodus) tapasztalata által ez megtelik új tartalommal. A Vörös-tengeren való átkelést - pontosabban z Úr általi átvitelt, átvezetést kezdte jelenteni, majd egyre inkább az átmenetre kezdett vonatkozni mindabból, ami rabságban tart minket. A Sátán, a bűn, a félelem és a halál hatalmából a Vörös-tengeren való átkelés még nem szabadította meg a népet, de a Jézus Krisztus által szerzett keresztség vize igen. Ez az a szabadság, amelyet Jézus hozott el nekünk. Ő az új és az igazi megmentést hozó húsvéti bárány, kinek vére által szabaddá válunk.
Miközben saját kivonulásunkat, Exodus-unkat éljük vizsgáljuk meg hogyan munkálkodik Isten: „ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött”. Közvetlenül az emberekkel törődik, de valódi munkája sokkal mélyebbre hat, olyan szellemi harcra, amely az egész univerzumot és az angyalvilágot is érinti. Szent Pál erről így ír: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12).
Jézust a húsvéti ünnep idején feszítették keresztre és ez lett megváltásunk pillanata: az Isten Bárányának (ahogy Keresztelő Szent János bemutatta) értünk ontott vére szabadít ki bennünket a Sátán, a halál és bűn rabságából. Szent János a megváltottakról egy látomást is lát a mennyben: „Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?” Így válaszoltam: „Te tudod, Uram.” „Ezek a nagy szorongatásból jöttek – magyarázta meg –, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.” (Jel 7,13-14). A zsidók húsvétkor maceszt (kovásztalan kenyeret) fogyasztanak, emlékezve arra, hogy amikor az Úr érős kézzel és kinyújtott karral kivezette őket Egyiptomból, akkora hatalommal tette ezt, hogy annyira sietniük kellett, hogy még arra sem jutott idejük, hogy megkeljen a kenyér, ezért kovász nélkül kellett azt kisütniük. Ez annak szimbóluma, hogy új, Isten erejére támaszkodó életmódot választunk, és elhagyjuk a régi - Istennel szemben bizalmatlankodó - útjainkat. Pál ezt írja a korinthusiaknak: „El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok is vagytok! Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták. Ünnepeljünk tehát, de ne a régi kovásszal, sem a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalan kenyerével.” (1Kor 5,7-8).
Összefoglalva tehát: az a szabadság, amelyet Isten ad Jézus Krisztusban, nem csupán külső szabadság - bár az is kívánatos - , hanem minden alól felszabadítja az emberiséget, ami fogságban tart minket: bűneink, megkötözöttségeink, az ördög rabsága, a félelmeink, bűntudatunk, tudatlanságunk, mások befolyása valamint a világnak való alávetettségünk alól egyaránt. Az elsőszülöttek megmenekülését egy elsőszülött Bárány vére eszközli, utalva az Atya egyszülőttjére, Jézusra, aki az egyetlen Megváltó.
Életet megvonó “halál-isten” kontra életadó Isten
A Kivonulás könyvét figyelmesen újraolvasva látható, hogy az elsőszülöttek halálát nem Isten, hanem egy pusztító angyal, vagyis egy démon okozta, mely a Fáraó és népe kevélysége miatt szabadult el. Ne kenjük be a Mennyei Atya arcát vérrel. Ő nem akarta az elsőszülöttek halálát. A pusztító démont a megrögzött engedtlenség bűne szabadította Egyiptomra. Persze egy ószövetségi könyvtől ne várjuk el, hogy tökéletesen különbséget tudjon tenni az elsődleges és másodlagos okok, egy büntetés közvetlen akarása vagy közvetett megengedése között (ezért az Ószövetség végsősoron szinte mindent egy még kiforratlan teológiával Istenre mint közvetlen végső okra vezet vissza), de mégis látjuk a teológiai megkülönböztetésre való törekvést már ezeknél a szenírási részeknél is: “Ha az Úr átvonul, hogy lesújtson Egyiptomra, és látja a vért a szemöldökfán meg a két ajtófélfán, akkor az Úr elhalad ajtótok előtt, s a pusztítót nem engedi belépni házatokba, hogy a csapást rátok hozza.” (Kiv 12,23) Már az ószövetségben is megjelenik, hogy az Úr az, aki nem engedi a pusztító angyalt rászabadulni a benne hívő, neki engedelmeskedő népre. Isten nem az oka a pusztulásnak, de az emberi bűnök következtében megengedi olykor a veszteséget és a szenvedést is. “A közlekedési szabályokat, ha nem tartjuk be, akkor annak megvan a következménye. A repülő tervező mérnökök, ha az aerodinamika szabályait mellőzve álmodnak meg egy égi csodát, az sajnos egy repülő koporsó lesz. Ugyanígy, ha Isten világos törvényeit olybá vesszük, akkor tudnunk kell, hogy a bűn zsoldja a halál! A Fáraó népe nem hallgat Istenre és a tizedik csapás elpusztítja az elsőszülötteket, embert, állatot egyaránt! Istent és az Ő törvényeit hiába ítéljük el, hiába lázadozunk és keressük a kibúvókat, nincs menekvés. Nézzünk nyitott szemmel szét a közvetlen környezetünkben… Ne legyünk naivak, városok, népek pusztulnak, esnek ma is a gyilkos bűn áldozatává.
Mit tehetünk? Félve, remegve munkálkodjunk üdvösségünkön. Alázattal boruljunk le és kérjük Isten irgalmát… Isten szeretete és a parancsok betartása, egyetlen reménységünk ezen a földön.” (Csaba Testvér)
Sokak szerint Isten az, aki megvonja tőlünk a jogot az élethez. Aki parancsaival elzárja előlünk a bőséges életet, a boldogságot. Szabadságunkat korlátozva akadályoz bennünket abban, hogy bűntudat nélkül élvezzük az életet. Végül megfoszt bennünket az élettől a halálban. A Szentírásban ezzel szemben azt olvassuk, hogy: “A halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában. Hisz mindent azért teremtett, hogy legyen, és a világ teremtményei az üdvösségre szolgálnak. Nincs bennük pusztító méreg, és a földön nem az alvilág uralkodik.” (Bölcs 2,13-15) “A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják.” (Bölcs 2,24)
Egy “halál-isten” hamis démonikus képe helyett megtapasztalhatod, hogy Isten nem halált, hanem életet hoz, mert Jézus azt mondja: “én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10,10)
Ő a Jó pásztor: Isten nemcsak megalkotott, hanem szeretetében kíséri is életedet. Ő az, aki vezet, szeretettel vezet az élet ösvényén, nem hagy magadra, nem hagy elveszni a homályban, nem hagy bizonytalanságban, hanem megmutatja az ő vezetését szelíden. Erre jó példa a 23. zsoltár: „Az Úr az én Pásztorom, nem szenvedek hiányt”, az Evangéliumban pedig Jézus példabeszéde a Jó Pásztorról, aki otthagyja a 99 bárányt, hogy megkeresse az egy elveszettet. (Lk 15, 3 köv.)
Örülj te kicsiny lélek, mert mindig a te Teremtőd színe előtt állasz. Nélküle nem is létezhetnél. Ővé az egész világ. “Minden általa lett. Nélküle semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1) Ő Életadó, Teremtő Isten: te személyesen az ő képmása vagy, nem kevesebb mint Istennek a képmása és hasonlatossága.
-
- Ha lesz időd a héten, akkor a 139. zsoltárt érdemes otthon átelmélkedned,
hogy elámulj Isten beléd helyezett teremtői gondolatától és saját teremtett szépségednek és jóságodnak is tudj örülni. Egy olyan isten hamis képe helyett, aki elveszi az életedet és megtilt, kiirt minden igazi örömöt az életedből, most találkozhatsz azzal az Istennel, aki minden gondolatodat ismer, előlről és hátulról közrefog és áldó kezét fölötted tartva azt mondja neked: “Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10), “hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16,26)
“Az Úr Mózestől azt kéri, hogy fiatal bárányokat áldozzon a nép. Életet az életért!...
Hatalmas titok a másokért hozott áldozat.
-
- Vegyük számba, hogy hányan hoztak, hoznak értünk kisebb-nagyobb áldozatot!
- Én magam kiért és miért hoztam, hozok áldozatot!
Elpuhult világunkban magától értetődőnek tűnik, hogy minden amire vágyunk, a rendelkezésünkre áll! Fogyasztunk, pazarlunk, habzsoljuk az életet, és ha valami nem áll a rendelkezésünkre, akkor tüntetünk, acsarkodunk, mindenkit mindenféle gúnyos, meggondolatlan jelzőkkel illetünk. 14-15 éves lehettem, amikor nagyapám húsvét előtt kezembe adta a bicskáját, hogy öljem meg a húsvéti bárányt! Nagytata, - kérdeztem tőle - miért tenném én ezt meg? Rám nézett és azt mondta: azért, hogy férfi légy és hogy meg tudjad becsülni az ételt, ami előtted a tányérban van! Azóta soha egyetlen falatot nem hagytam ott a tányéromban, mert tudom, hogy minden egyes falatért, melyet magamhoz veszek, életét áldozta egy élő lény.
Mások áldozatából születtem, élek és növekedem. Áldozathozatal nélkül nincs igazi szeretet. Testem sejtjei szolgálnak engem, és én is tudatosan fel kell nőjek oda, hogy önmagamról megfeledkezve, a szolgáló szeretet útján áldozatokat hozva, a keskeny és meredek úton elinduljak a Végtelen Szeretet felé.
Krisztus vére által üdvözülünk.” (Böjte Csaba)
Imádkozzunk!
Uram, kereszted és feltámadásod által megszabadítottál minket a bűn, a halál és az ördög hatalmából. Add, hogy keresztedből erőt merítsünk arra, hogy ne féljünk odaadni magunkat, amikor a szeretet sokat követel. Szabadíts meg attól a hamis istenképtől és félelemtől, hogy halált hoz nekünk, ha önmagunkat szeretetből odaáldozzuk másokért, s add meg az önátadás örömét és boldogságát kapcsolatainkban! Ezt kérjük a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.
Napi “Carlo”
Carlo megpróbáltatásokon ment keresztül, de tekintete soha nem fordult önmagába. Tudta, hogyan érjen el másokhoz önmagából kilépve, és ezzel Isten akaratát a sajátja elé helyezze. Emiatt távozása ebből a világból természetes és derűs volt; tudta, hogy ez egy végleges találkozást jelent Krisztussal, az ő Urával, akivel már korábban felbonthatatlan barátságot kötött.
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László