Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 29,38-46; 30,1.3.6-8.10
"Az oltáron ezt kell majd feláldoznod: két egyesztendős bárányt mindennap, megszakítás nélkül. Az egyik bárányt reggel áldozd fel, a másikat estefelé: hozzá egy tized lisztlángot, amely össze van keverve egy negyed hin zúzott bogyóból nyert olajjal, továbbá egy bárányhoz egy negyed hin bort italáldozatul. A másik bárányt estefelé áldozd fel: az ételáldozat és italáldozat olyan legyen, mint reggel: ez a megbékélés illata, az Úr tiszteletére elköltött eledel. Mint állandó égőáldozatot kell ezt nemzedékről nemzedékre bemutatni az Úrnak a bizonyság sátorának bejáratánál, ahol veled találkozom, hogy szóljak hozzád. Izrael fiaival ezen a helyen találkozom, amelyet megszentel dicsőségem. Megszentelem a találkozás sátorát és az oltárt. Megszentelem Áront és fiait is, hogy mint papok szolgáljanak nekem. Izrael fiai között fogok lakni és Istenük leszek. Nekik meg kell tudniuk, hogy én, Jahve, az ő Istenük vagyok, aki kivezette őket Egyiptomból, hogy közöttük lakjam: Én, Jahve, az ő Istenük."
"Csinálj egy oltárt, hogy azon illatozzék a tömjén. Akácfából készítsd el. Borítsd be az egészet arannyal: a lapját, körül az oldalait és a szarvait. Állítsd a bizonyság ládája előtt levő függöny elé, szembe az engesztelés táblájával, amely a bizonyságot takarja, ahonnan majd szólok hozzád. Áron égessen rajta jó illatú fűszereket. Reggelenként égesse el, amikor a mécseseket rendbe teszi, s amikor Áron este meggyújtja a mécseseket, újra égesse el. Legyen ez állandó illatáldozatotok nemzedékről nemzedékre. Áronnak évenként egyszer a szarvain el kell végeznie az engesztelés szertartását. A bűn engesztelésére felajánlott áldozat vérével kell évenként egyszer elvégeznie az engesztelés szertartását nemzedékről nemzedékre. Ez az oltár nagyon szent, az Úr számára van fölszentelve.”
Gondold át!
A Kivonulás könyvének 25-től 31. fejezetei a Szent Sátor és a benne található liturgikus tárgyak, ruhák és eszközök kialakításának módjáról szólnak és az istentiszteletet szabályozzák. Ez a szent szöveg nem pusztán az ószövetségi áldozati rend előírásait tárja elénk, hanem az Eucharisztia mély és misztikus előképe – a Jelenlét ígérete, az Áldozat felfénylése, az Istennel való találkozás színhelyének isteni megjelölése. Lássuk hát lépésről lépésre, mit mond nekünk ez az Ige – és mit mond rólunk, a ma élő hívekről, akik Krisztus Testét és Vérét ünnepeljük.
Az istentisztelet fontos eleme, hogy valamit áldozatul kell hozni az Ő számára. Azzal, hogy áldozatot hoztak, visszaadták a Teremtő Úrnak egy kis részét annak, amit Ő adott nekik, és ezzel tisztelték Őt, akitől minden jó adomány érkezik. “Az izraelitáknak áldozatokat kellett bemutatniuk, de nem csak egyszer, hanem folyamatosan, nap mint nap, reggel és este. A tömjénáldozatnak, amely az izraeliták imáit jelképezte, „örök emlékül” kellett szolgálnia az Úr előtt. Az Isten imádása nem olyasmi volt, amit csak néha-néha kellett elvégezni; a mindennapi élet szerves részévé kellett válnia, hiszen Isten volt népe mindennapi támasza.”
Kevésbé köztudott, hogy kétfajta papság létezik, az u. n. szolgálati papság, ez az ismert, a másik pedig az általános, vagy királyi papság. Ez utóbbi Mózesre és Szent Péterre épül. Az Úr azt ígérte Mózesnek a Sinai szövetség keretében, hogy az izraeliták, ha megtartják a parancsokat Isten papi királysága és szent népe lesznek (vö. Kiv 19,6). Melkizedek egy személyben volt király és pap. A választott nép olyan lesz a többi nép között, mint a régi pap-királyok. Szent Péter azt mondja, hogy mindez csupán előképe volt annak a magasabb rendű papságnak, amelyet Krisztus hozott el népének, mert azt mondja a híveknek „mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által… (1Pét 2,5) Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára (1Pét 2,9)”.
Milyen papi rangja, szerepe van a királyi papságnak, vagyis a híveknek? A Péter levél alapján kettős szerepe van:
1. lelki áldozatok felajánlása
2. Isten dicsőségének hirdetése.
A mai napon a lelki áldozatokról fogunk elmélkedni, holnap pedig Isten dicsőségének hirdetéséről.
Lelki áldozatok felajánlása
A pap közvetítő Isten és ember között. Az Úr Jézus az emberiség főpapja, Ő közvetíti az újjáteremtő Szentlelket az egész emberiség javára. Amikor a pap kezébe veszi a kenyeret, és azt mondja, hogy az "az én testem", akkor Krisztus a papon keresztül átváltoztatja, latinul konszekrálja a kenyeret Krisztus Testévé oly módon, hogy kiárasztja rá az átváltoztató Szentlelket, aki átisteníti a kenyeret.
Krisztus Urunk, pedig különösen a szentségeken - főként a szentmise áldozaton - keresztül árasztja tovább a Szentlelkét a világra. Így amikor a hívek áldoznak, és imádkoznak a világért, akkor rajtuk keresztül Krisztus még tovább árasztja Lelkét mindazokra, akikért a hívek imádkoznak, és így fokozatosan megszentelik, Krisztus testévé konszekrálják a világot. A pap árasztja a kenyérre és a királyi papi közösségre a Szentlelket, a királyi papság pedig az egész világra azzal, hogy Krisztus világ iránti szeretetét kiárasztják a történelem folyamatában a világra, az Eucharisztiából, ahol jelenvalóvá válik az ő világüdvözítő szeretete.
A krisztusiak - mondja Szent Péter - kiválasztott, papi csoport. A papnak feladata, küldetése van a többiek felé. Milyen kötelessége, feladata van a krisztusi papi csoportnak a többiek felé? Mások üdvösségét szolgálni életünket lelki áldozatként és Istent dicsőítve felajánlva. Minden megkeresztelt ember feladata, hogy tudatában legyen Krisztus világért való áldozatának, lássa az ő királyi papi feladatát, és azt gyakorolja. Krisztus Urunk ily módon üdvözíti a világot a hívek királyi papi tevékenységén keresztül.
Mit jelent a Péter levél értelmében lelki áldozatot bemutatni, azaz királyi papságunkat gyakorolni?
Erre a II. Vatikáni Zsinat szavaival válaszolunk: „Akiket ugyanis bensőségesen hozzáköt a maga életéhez és küldetéséhez, azoknak a saját papi tisztéből is részt ad lelki istentisztelet bemutatására, hogy megdicsőüljön Isten és üdvözüljenek az emberek. Ezért a Krisztusnak elkötelezett és a Szentlélek által felkent világiak fönséges hivatást és készséget kapnak arra, hogy egyre gazdagabban teremjék a Lélek gyümölcseit. Mert minden munkájuk, imádságuk, apostoli kezdeményezésük, hitvestársi és családi életük, mindennapi munkájuk, testi-lelki pihenésük, ha a Szentlélek tölti be, sőt az élet terhei is, ha türelmesen hordozzák azokat, Jézus Krisztus által Istennek tetsző lelki áldozattá válnak (vö. 1Pét 2,5). Mindezeket a Szentmisében az Úr testének felajánlásával együtt ajánlják fel készséges szeretettel az Atyának. Ilyen a mindenütt szentül szorgoskodó világiak imádó hódolata; ők így szentelik a világot Istennek (consecratio mundi)” (LG 34).
A sokféle mód közül, amit a Zsinat felsorol, ahogyan királyi papságukat, a lelki áldozat-bemutatást világiak gyakorolhatják, csak utolsó helyen szerepel az élet terheinek felajánlása. Ami felhívja a figyelmünket arra, hogy újszövetségi értelemben az áldozatbemutatás nem valami szenvelgést jelent, hanem Isten akaratának teljesítését. Jézus az emberiség egyetlen igazi papja sem áldozati állatok leölésével vagy mártírkodással foglalkozott, hanem egész élete, munkája, pihenése, kánai menyegzős vidámsága, de kereszthalála és vérrel verítékezése is Istennek tetsző, jó illatú áldozat volt. Ahogy a zsoltáros szavait a Szent szerző Krisztusra alkalmazza: „Áldozatot és ajándékot nem kívántál, de emberi testet alkottál nekem... Ezért így szóltam, íme, eljövök, hogy megtegyem a te akaratodat" (Zsid 10,7). Újszövetségi értelemben tehát az áldozat nem a szenvedés, a leölés (bár az is azzá tehető), hanem Isten akaratának teljesítése. Az élet egésze válhat áldozattá minden szeletével együtt. Ez a királyi papi feladatom: Istennek áldozni mindent, minden percem, pihenésem, munkám, sőt még szenvedésem is, Neki szentelni, azaz az Ő akarataként élni meg mindent. Te meg tudod-e az Ő akarataként élni a pihenést, szórakozást, munkát vagy szenvedést? A pap híd, ég és föld között.
Fel szoktad-e ajánlani a Szentmisén minden munkádat, percedet, életedet lelki áldozatként másokért?
Hogyan lehetne az Egyház, mint királyi papi csoportot alkalmasabb eszköze Istennek a világ üdvözítésében?
Te fontosnak tartod-e, hogy gyakran áldozz és gyónj, így magadba fogadva Krisztus Lelkét?
Tudatosítod-e, hogy ez nem csak magadért fontos, hanem akár lelkeket is menthetsz vele?
Hívod-e rájuk a Szentlelket? Imádkozol-e nem hívőkért is?
Engeded-e Krisztusnak, hogy amikor valakivel találkozol, benned könyörögjön érte az Atyához, hogy megtapasztalja szeretetét és el ne vesszen, hanem örök élete legyen, s rajtad keresztül is árassza ki rá a Szentlelket?
Közbenjáró szerepet mennyire vállalsz?
Te hogyan tudnád jobban megélni, hogy munkád, pihenésed, szórakozásod, szenvedésed Istennel egyesít, vagy hogyan egyesíthetnéd ezeket jobban Istennel?
Például gyakrabban használhatnád ezt a “világ-konszekráló” fohászt vagy hasonlót: „Mennyei Atyám, felajánlom Neked a mai napom minden munkáját, pihenését, örömét, szenvedését, és egyesítem Fiad áldozatával a világ megmentésére, áraszd általuk Szentlelkedet az emberiségre és a kozmoszra”. A felszentelt pap hivatása, hogy a Szentlelket közölje a királyi papsággal és a királyi papságra elhívottakkal, a világiak hivatása pedig, hogy közöljék azt a világgal, világi valóságokkal, melyek közt élnek és az élet minden szeletével. Szerepük a kovászé, hogy belülről szenteljék meg a világot. Megszentelni a világot = szentté tenni, azaz Istennek lefoglalttá tenni, Istenhez tartozóvá tenni, azaz Istennel egyesíteni, Istennel megélni a világot és az életet annak minden szeletével, ez a világiak lelki áldozata és papi küldetése. Ha így tesznek, akkor nyilvánul ki újra az, ami a második században élő szerző számára nyilvánvaló volt, hogy a keresztények tartják össze a világot imáikkal és lelki áldozataikkal.
“Ha valóban szeretsz valakit, akkor örömmel hozol érte áldozatot. Az ajándékod, amit adsz, az áldozat, amellyel azt készíted, igazából a másik iránti szereteted fokmérője. Ha valakit nagyon szeretsz, akkor érte lehozod az égről a csillagot, de ha nem szereted, akkor legfeljebb csak pénzért teszel bármit is érte.
Emlékszem, hogy mint fiatal pap egyszer egy búcsún hatalmas lendülettel prédikáltam e gyönyörű jézusi tanításokról. A mise után, az ebéd közben a kedves Hugolin atya, akinek a kolostorban a szobája az enyém mellett volt, finoman megjegyezte: "Azt nem várom el, hogy meghalj értem, de reggelente, mikor elviharzol, jól esne, ha az ajtót szépen, csendben csuknád be, mert a falak bár vastagok, de az a hang engem mindig a börtönben hallott reggeli kivégzések sorozatára emlékeztet."
A pap – bár Krisztus nagypénteki örök áldozatát mutatja be Isten színe előtt a liturgiában – mégis ő maga is, a megzabolázott férfias vágyakkal áldozatot hoz, lemond a családalapításról, és mindezt szeretettel helyezi az oltárra.
De te is, ha világi hívő vagy, felkelsz, ünneplőbe öltözve eljössz a templomba, és életedből egy-két órát feláldozol Isten oltáránál, egészen biztosan a kedves Isten előtt. Igen, egy önként vállalt jócselekedet, az alamizsna, amit nagylelkűen egy szegénynek adsz, vagy maga az ima, egy tized, rózsafüzér áldozat, kedves Isten előtt!
Tudatosan hozzunk mi is áldozatot a mi Urunk, Jézus Krisztus szerelméért!
Mutassuk be Istennek a dicséret áldozatát.” (Böjte Csaba)
Imádkozzunk!
Uram, Te megígérted: „Izrael fiai között fogok lakni, és Istenük leszek.” (Kiv 29,45) Ez a Te ígéreted, Jézus: hogy nem hagysz el minket. Nem mennyből figyelsz, hanem Eucharisztiában velünk maradsz. Az arany oltár, az illatáldozat, a szent sátor – mind csak előképek voltak, mert a valóság most itt van előttem: Te magad. Lakozz bennem, Uram. Lakj a szívemben, mint a frigysátorban. Alakíts át engem élő templommá, ahol nem szűnik meg Isten dicsérete.
Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de Te mégis köztünk akarsz lakni. Áldozati helyként már nem arany oltár készül az akácfából, hanem a Te kereszted, és az áldozati bárány Te magad vagy. Add, hogy életem is naponkénti áldozat legyen – reggel és este, csendben és zajban, szeretetből és hűségből, hogy lakást vehess bennem is, s megnyugodjon dicsőséged rajtam.
Uram, Te kiöntötted Véredet értem. Add, hogy én is meg tudjam osztani az időmet, türelmemet, sőt – ha kell – a szenvedésem felajánlását azokkal, akiknek szükségük van Rád. Ámen!
Napi “Carlo”
Istent szeretni annyit jelent, mint felebarátunkat szeretni – az egyik magában foglalja a másikat. Így amikor felismerte, milyen mérhetetlen Isten szeretete irántunk az Eucharisztiában – az Istené, aki oly mértékben hagyja magát emberi állapotunk által megindítani, hogy Jézusban értünk adott testté, és kiontott vérré lett –, Carlo ömagát is belekapcsolta az isteni önajándékozás belső dinamizmusába. Elfogadta a szeretetre szóló meghívást – egészen addig, hogy halálos ágyán másokért ajánlotta fel szenvedéseit, válaszul Isten szeretetének Jézusban adott ajándékára. Igazán megértette, hogy a végsőkig kitartó szeretet áldozatot és állhatatosságot jelent:
„Amit majd szenvednem kell, felajánlom az Úrnak a pápáért és az Egyházért, hogy elkerüljem a purgatóriumot, és egyenesen a mennybe jussak.” Szülei azt hitték, hogy csak tréfál. Tanúk arról is beszámoltak, hogy Carlo szenvedéseit az Egyesült Államokban kibontakozó pedofíliabotrány megszűnéséért is felajánlotta.
„Az élet ajándék. Amíg ezen a földön élünk, növelhetjük a szeretetünket. Minél nagyobb bennünk a szeretet, annál jobban fogjuk élvezni Isten örök boldogságát.”
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László