Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 2,16-22
Midián papjának hét leánya volt. Ezek odajöttek vizet húzni és megtölteni a vályúkat, hogy megitassák apjuk juhait. Az odaérkező pásztorok azonban elkergették őket. Mózes védelmükre kelt és megitatta juhaikat. Mikor hazatértek apjukhoz, Reuelhez, az megkérdezte: „Miért jöttetek ilyen korán?” Így válaszoltak: „Egy egyiptomi ember kimentett bennünket a pásztorok kezéből. Vizet is mert nekünk és megitatta a juhokat.” „Hol van – kérdezte a lányait –, miért hagytátok ott azt az embert? Hívjátok meg, hadd egyék velünk.” Így Mózes elszegődött ehhez az emberhez, az pedig feleségül adta hozzá a leányát, Cipporát. Ez fiút szült neki, s ő Gersomnak nevezte, mivel – úgymond – „idegen földön jövevény voltam.” Hosszú idő telt el, s közben meghalt Egyiptom királya. Izrael fiai pedig szolgaságban nyögtek, segítségért kiáltoztak, és fohászuk felhatolt Istenhez nyomorúságukból. Isten meghallotta panaszukat, és Isten megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségről. Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek.
Gondold át!
Mózes előbb megtalálja, majd megtagadja identitását.
Mózes 40 évet élt a Fáraó palotájában, anyukája “szoknyája” mellett mire kitört komfortzónájából, és végre úgy tűnt, hogy képessé válik kezébe venni az élete irányítását. Az első kudarc után azonban visszahőköl. Nem tér vissza ugyan többet az addigi kényelmes világába, de lehet, hogy csak azért, mert nem is volt rá lehetősége és talán a Fáraó halálra kerestette őt. Az ambíciózus fiatal férfi ember, aki titkon olyan álmokat szövögetett, hogy róla fogják egyszer megmintázni “a nép szabadítója” szobrot menekül nem vállalja a magasztos küldetést vérei felé, akik megtagadták. A túl nagynak tűnő felelősség elől inkább elmenekül Midián pusztájába, ahol megalázódik: engedelmeskedik egy hétköznapi élet követelményeinek. Kiábrándul a szabadítói fantáziákból. Már nem akar sem zsidó sem egyiptomi lenni. Leül egy kútnál, leverten és legszívesebben meghalna. Feladja ambícióit, majd egy depressziós szakasz után vállalja a hétköznapok monotonitását újabb 40 évre. Azt gondolnánk, Isten részéről nem túl jó gondolat újabb 40 évet elpazarolni, mert haladéktalanul szükség lenne szabadítóra. Ráadásul egy ilyen nagyszerű és kiművelt tehetséget miért hagy nomád birkapásztorként tengődni mint egy „százas égőt a budiban”. Mózest ugyanis megtanították az egyiptomiak minden bölcsességére.
Mózes feladja szabadítói „ábrándjait” és vállalja a hétköznapok kötelezettségeit. Elveszi egy pogány birkapásztornak Jetrónak a lányát, Cippórát feleségül. Két gyermeke születik tőle, az elsőnek a Gerson nevet adja, ami annyit jelent: idegen földön jövevény voltam. Már a név-választás is mutatja depresszív lelkiállapotát és azt, hogy a Midián pusztájában töltött 40 év első évtizedeiben mindezt egyfajta enervált beletörődéssel végezte. A második gyermeküknek már az Eliézer – “az Úr megsegít” nevet adják. Ez jelzi, hogy lassanként, talán kicsit beletörődve, ám alázattal elfogadja Mózes a sorsát és szívből beleáll a hétköznapi kötelességekbe, bár valamit mélyen eltemetett magában.
- Milyen ábrándozás von el Téged a hétköznapok kötelezettségeitől, például a tanulástól, napi imától stb.? (Depresszív gondolatok, hogy úgysem leszek elég jó, vagy romantikus elvágyódás valami képzelt világba, ahol nagyszerű lehetek?)
- Mózes szabadítóvá válásának kikerülhetetlenül fontos szakasza a hétköznapi kötelességek elvállalása. Te hogy állsz ezzel?
Tanúságtétel: A második megdöbbenésem a szemináriumban az volt, amikor már hatodéves, végzős kispap voltam, hogy „az hagyján, hogy a kispap társaim nem szentek, de lehet, hogy én sem vagyok az?” Mert kispapéveim elején mégolyan elhatározásaim voltak, hogy majd én is olyan leszek, mint Vianney Szent János - az egyik kedvencem. Keményen böjtölt, megfőzte egy hétre előre a krumplit, a hétvégén már penészes volt, de azt ette. Vagy éppen csak kenyeret vagy azt se. Fölajánlotta a böjtjeit, az imádságait a rábízottakért. És egyszer az ördög megjelent neki, és azt mondta, hogy: „Ha még két olyan szent lenne ebben az országban, mint te, akkor én soha többet be nem tehetném a lábamat Franciaországba!” Meg voltam győződve, ha én is keményen böjtölök szerdán és pénteken kenyéren és vízen, akkor olyan leszek mint Ő. Böjtöltem, s aztán vártam a hatást. Egyszer a szemináriumban karácsonyra mindenki húzott valakit, akit meg kell ajándékoznia egy rá jellemző ajándékkal. Akkor egy ilyen feliratot adtak nekem, hogy „Most ne szólj hozzám, szilencium van!” Mert amikor szilencium (vagyis teljes szótlanság ideje) volt, akkor a legszigorúbban tartottam. Hogyha valaki szólt hozzám - még, ha szükséges és a belső csendet meg nem zavaró kérdésben is - akkor nem válaszoltam. Voltak ilyen érdekes szokásaim. És azt hittem, hogy ezektől a teljesítményektől máris én szent leszek. És akkor éreztem először, hogy valami probléma van, amikor hatodéves koromban megjelentek körülöttem a folyosón az évfolyamtársaim és kedvesen élcelődve – de őszinte aggodalommal - leborultak előttem, majd elkezdték csókolgatni a reverendám szélét. „Most már hagyjatok békén, szálljatok le rólam!” – zavartam el őket viccesen. És akkor kezdtem kijózanodni, hogy szentté válni nem lesz olyan egyszerű, mint gondoltam. Nem elég hozzá, hogy másokat utánzok vagy saját eszményképeimet követem. Kellenek az eszmények, kell a böjt, de engednem kell, hogy a Szentlélek Isten vezessen saját elhívottságom egyedi útján.
De aztán persze akkor megint jött az új lendület. ”Fölszentelt a püspök, föl vagyok töltődve. Megyek Salgótarjánba, megtérítem ezt a várost.” És kaptam is egy igét a szentelésemre, első szolgálati helyem betöltése előtt, hogy „Előtted megyek, a vaszárakat leverem, az érckapukat betöröm.” És tudjátok Salgótarjánt akkor a vas és acél városának nevezték. Így aztán nyilvánvaló lett számomra, az Isten értem harcol, előttem megy! Hát itt nagy baj nem lehet! Aztán Karácsonyra már írtam is haza a levelet, mindenkinek egy képeslapot, hogy „Üdvözletét küldi a moszkvai pátriárka.” „Kis Moszkva”- így nevezték akkor Salgótarjánt. És nagyon nagy kihívás volt. Bementem minden középiskolába. És az első pofonok egyike az volt, hogy bemegyek az egyik középiskolába, hogy hirdessek ott egy bibliakört és akkor azt mondta az igazgató úr, hogy „Hát ne haragudjon, hogyha önt beengedem, akkor a buddhistákat is be kéne engednem.” Meglepődtem, mert nem voltak értelmes kifogásai, csak “kidobott”, “lepattintott”. Mentem a másik iskolába ott igazából senkit nem sikerült összegyűjtenem. Aztán végül hét iskola közül mindössze háromból jött egy-két ember. Akkor meg kellett tanulnom örülni a kicsinek. Elfogadni, hogy ez nem diadalmenet lesz! Tudjátok, mikor értettem meg ezt? Sokáig azt gondoltam, hogyha kiteszem a lelkemet a hívekért, akkor majd megbecsülnek az emberek.
És akkor egyszer megyek haza, be akarok nyitni a plébánia ajtaján, és - bocsánat a kifejezésért, de - kakival volt bekenve a kilincsünk, emberi ürülékkel. Nem tudtam, hogy mi olyan büdös. Tehát ez a hála. Aztán kaptunk a plébánossal együtt kedves telefont karácsonyra, hogy melyik sírba szeretnének eltemetni bennünket, de először ezt még viccesen lepergettem magamról, s mondtam a Pityu atyának, hogy „Biztosan neked szól ez a kedves üzenet. Üzenetrögzítőre mondták rá ugyanis és azt mindig csak ő tudta meghallgatni.” Utána kezdtem csak el gondolkodni, hogy lehet, hogy mégsem? Mert ketten lakunk itt és ugyanaz a vonalas számunk. Olyan is volt, hogy reverendában mentem és akkor megkergettek amolyan tagbaszakadt, kopasz gyerekek, hogy „Vicceljük már meg ezt a papot!” Csak gyorsabban futottam, nem bírtak elkapni. Tehát voltak ilyen események, amik kijózanítottak, hogy nem lesz ez olyan egyszerű út. Ennek ellenére a hívek szerető közeget biztosítottak és boldog voltam ott.
Az életszentség tehát egy kicsit bonyolultabb feladat, minthogy elégséges lenne hozzá a saját erőnk, vagy a lelkesedés. Vagy lehet, hogy sokkal egyszerűbb, mint amilyennek mi bonyolítjuk? Az a Szentlélek Istennek a műve. Nem a te erőfeszítéseidből fog megszületni, bár anélkül sem. Aki szentté akar válni, annak nem elég egy nagy elhatározás és lelkesedés, hanem a hétköznapok monotonitását és kötelességeit is végig kell csinálni, de még ez sem elég. Aki szent akar lenni, annak a szent Isten közelébe kell merészkedni, mint ahogy Mózes az égő csipkebokorhoz. Tehát a szentség nem erkölcsi teljesítmény. Az majd a következménye, vagy a gyümölcse lesz. Nem puszta kötelességek teljesítése, hanem valami sokkal több! Bíró püspök atya egyszer így mondta, hogy „Szent az, akinek a közelében az ember csöppet sem kételkedik, hogy van Isten”. Szent az, aki belép az Istenbe és benne létezik. Az egész létezésével hozzá akar kapcsolódni.
Te akarsz szentté válni?
Ez nem fakultatív feladat, hanem parancs, mert ha nem akarsz szentté válni az olyan mintha azt mondanád, hogy nem akarsz üdvözülni. A mennyországban ugyanis csak szentek vannak.
„Vegyük például az Ószövetségből Dávid királyt. Kezdetben erkölcsös és vallásos ifjúnak ismerjük meg, mégis a továbbiak alapján azt kell megállapítanunk, hogy sem erkölcseivel, sem vallásos cselekedeteivel nem került személyes és egzisztenciális mélységű kapcsolatba az örökkévaló Istennel, vagyis vajmi kevés köze volt a szentséghez.” Ez egy becsületes férfi, aki példaszerűen megtartotta, legalábbis az első kőtáblát. Azt elég jól. Tehát ebben elég kitüntetetten élen járt és úgy is gondolja, hogy ez már elég okot ad neki arra, hogy ilyet merjen mondani a prófétának, hogy ő szeretne házat építeni az Istennek. De az Isten válaszol neki, hogy „Nem te fogsz nekem házat építeni. “Kisfiú vagy”. Más terveim vannak veled. Még először meg kell tapasztalnod sok mindent az életedben. „Ami a második kőtáblát illeti, azon viszont összetörte magát Dávid. Egy forró nyári délután a palotája tetején sétálgatva megpillantotta a fürdőző Betszabét.” Egyszerű leskelődésnek kezdődött, aztán házasságtörés lett belőle, a végén pedig gyilkosság. Dávid attól nagy, s azért tud elindulni a szentség útján, mert tettére nem pusztán csúf és szégyenteljes, de valahogy mégis csak elsimítható botlásként tekint (mint ahogy a régi uralkodók, hadvezérek vagy a mai államférfiak és politikusok körében egyaránt szokás), hanem mindenekelőtt a teremtő Isten elleni lázadás megnyilvánulását ismeri föl benne, s ennek megfelelően tisztába jön a bűn teljes súlyával: „Mert ismerem az én gonoszságomat, és szemem előtt van az én bűnöm mindenkor” – vallja meg az 50. zsoltárban.
A bűn ugyanis gyökerében mindig Istenre vonatkozik, vertikális. Dávid ezt is nagyon jól érzi, amikor így folytatja: „Ellened, csak teellened vétkeztem Uram”. Hát nem Betsabé férje, Uriás ellen (a bűn horizontális iránya). Hogyne, ellenük is, csakhogy a bűn pszichológiai és társadalmi kiterjedésén túl van egy sokkal mélyebb, meghatározóbb vonatkozás, a személyes Istennel való egzisztenciális kapcsolat sérülése. A pszichés következményeket lehet oldani tréninggel, terápiával, a társadalmiakat úgy, ahogy jóvá lehet tenni erkölcsi és anyagi kárpótlással, de a transzcendens vonatkozás rombolása emberileg helyre nem hozható. Arra bocsánatot egyedül csak a személyes Isten adhat (a Szentgyónás erre való). Ezért Dávid egyenesen hozzá fordul: „Könyörülj rajtam Istenem, a Te nagy irgalmasságod szerint!” „Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és fehérebb leszek a hónál!” Ám még ezzel sem éri be. mint aki tisztában van vele, hogy Isten csak azt nem láthatja, amit ő maga egyszer s mindenkorra megsemmisített, vagyis teremtő hatalmánál fogva visszavetett a nemlétezésbe, így könyörög: „És töröld el minden gonoszságomat!” Imádsága akkor válik eredetivé, amikor megvallja, hogy a bűn elérte benne a létezés mélységeit, beleértve az Istennel való kapcsolatot, illetve, amikor a teremtő Istentől várva személyes választ belép a megváltás erőterébe, hiszen öntudatlanul is a bűnöket elvevő, új jövőt nyitó Krisztus után kiált: „Teremts bennem tiszta szívet, ó, Isten, és újítsd meg bensőmet!” Szent Ambrus mondja: „Dávid csak egyszer vétkezett és egy életen át siratta a bűnét, mi egyszer sem siratjuk meg bűneinket úgy mint Dávid, de egy életen át vétkezünk”. (Vö. Barsi Balázs: Az életszentség titka, 43-46)
Szent Péter számára is bűnének nagysága akkor lesz nyilvánvaló előtte, amikor felismeri Jézusban magát az Istent. Az ember bűne krisztológiai vonatkozásban tárul fel valódi méreteiben, és talán sokakat az tart vissza Krisztustól, hogy tudattalanul sejtik, hogy a vele történő találkozás kinyilvánítja számukra a bűn elviselhetetlen mélységeit. Elfelejtik a másik fontos tényt, hogy bűnük igazi bocsánatát ugyancsak nem nyerhetik el másképp, mint a Krisztussal való találkozás által. (Barsi Balázs, Az életszentség titkai, 49-50) Mint ahogy Péter arcán barázdákat hasítottak a bűnbánat könnyei, erre való a nagyböjti szent idő, hogy a megtérés és a megtisztulás ideje legyen számunkra.
Mózes életének 40 éve Midián pusztájában egy bűnbánatban töltött időszak, mint számunkra ez a szent 40 nap.
- Te készen állsz szívből megsiratni bűneidet és megváltozni?
Napi “Carlo”
A kisebb küzdelmektől kezdve Carlo megtanulta, hogyan kell elsajátítani az önuralom művészetét és növekedni a mértékletesség erényében. A hízással például megértette az önuralom szükségességét: "Mit számít, ha képes vagy ezer csatát is megnyerni, de nem tudod legyőzni saját káros szenvedélyeidet? Az igazi harc önmagunkkal szemben van." A tisztaság fontos volt számára. „Minden ember Isten fényét hivatott visszatükrözi" –gyakran mondta. Így, még társait is felülmúló módon, védelmezte az Egyház tanítását az emberi testről, mint, ami Isten ajándéka, olyan területeken, mint a szexualitás és az abortusz. (Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László