Testvér, üdvözöllek az Exodus 40 3. napján!
Ma nagyböjti pénteki bűnbánati nap van. A péntek Jézus értünk vállalt megváltó halálának napja. Szigorú böjti nap van: tartózkodunk a hústól Jézus iránti szeretetből, de akár vállalhatjuk azt is, hogy a bűnbánat lelkületével felajánljuk, hogy maximum háromszor eszünk és csak egyszer lakunk csak jól.
“A böjt talán fontosabb, mint valaha, egy olyan korban, amikor a túlfogyasztás és a kényelem mindennapos. …Telített gyomorral neheze bb imádkozni, mert már elégedettnek érezzük magunkat. Az ételtől való tartózkodás mélyebb éhséget ébreszthet bennünk – egy olyan éhséget, amely Isten után kutat, aki az a táplálék, amire mindenek felett szükségünk van. Jézus nem kért tőlünk olyat, amit ő maga ne tett volna meg. Jézus negyven nap és negyven éjjel böjtölt a pusztában, mielőtt megkezdte nyilvános működését.
A böjt, akárcsak az aszkézis más formái, megtör bennünket, hogy megnyisson Isten felé, és lehetővé tegye, hogy elménk könnyebben a lelki dolgokra összpontosítson. Nem a büszkeségre kell indítania, hanem az imádságos alázatra. Törekedj arra, hogy az Exodus 40 során a böjtödet és az aszkézis más formáit inkább tartsd meg magadnak, és támaszkodj az imapárodra és testvéri közösségedre bátorítás és támogatás céljából. Minden aszkézis csupán eszköz egy sokkal nagyobb cél eléréséhez: Isten és felebarátaink szeretetéhez. Ha kevesebb ételt fogyasztunk, és tartózkodunk a drága italoktól, jobban összpontosíthatunk arra, hogy tápláljuk azokat, akik nélkülöznek, így közelebb kerülve Krisztushoz a szegényekben.” (Részlet az Exodus 90-ből)
Nagyböjt péntekein két lehetőség is nyílik számodra, hogy akár teljes búcsút nyerhess (az egyik, ha keresztúton veszel részt, s meggyónva megáldozol, a másik, ha áldozás után a feszület előtt elimádkozod az Íme, jóságos Jézusom… kezdetű imádságot. Részletek itt: https://laciatya.hu/index.php/tartalmaink/imak
Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 2,11
Közben Mózes felnövekedett és elment meglátogatni testvéreit. Látta a kényszermunkát, amelyet végezniük kellett s észrevett egy egyiptomit, amint éppen az egyik héber testvérét ütlegelte.
Gondold át!
Mai elmélkedésünkben először gondoljuk át, milyen lehetett Mózes gyerek- és ifjúkora! Képzeljük el a kicsi Mózes helyzetét. Kisbabaként egy kosárral a Nílus vízére bízzák a szülei, a Fáraó leánya húzza ki őt a vízből, majd tudtán kívül saját anyjára bízza, hogy szoptassa és nevelje fel neki, s amint felserdül hozza vissza neki Mirjam, Mózes nővére a gyermeket, hogy sajátjaként szerethesse. Mózes ekkor bekerül a Fáraó palotájába. Ebből a kisfiúból kitépik a népének a lelkét, megfosztják héber ruháitól. Ez a nap megváltoztatja a nyelvét is. Ott van ez a kisfiú, még igazából beszélni se tud rendesen, és hirtelen egy másik anyukát kap és többé a saját anyukáját nem látja. Bekerül egy teljesen más környezetbe, mint ami eddig a szerető otthon volt számára.
“Közben Mózes felnövekedett” - olvassuk. De vajon milyen énképe alakulhatott ki? Nagyon sokáig megzavarodva él, nem tudja, hogy kicsoda. Egyiptomi vagy zsidó? Önazonosságában összezavarodott. Egy idő után, ahogy felcseperedik a Fáraó palotájában, észreveszi, hogy az ő orra nem ugyanúgy áll, mint az egyiptomiaké, és furcsa a bőrszíne is, talán úgy érzi, hogy ő valami “fatty” lehet. Nem érti, hogy került ide a Fáraó udvarába. Nem tartozik az egyiptomiakhoz, de a zsidókhoz sem. Teljesen elbizonytalanodik, hogy ő ér-e valamit, egyáltalán számít-e az Istennek. MÉGIS azt látjuk, hogy Istent ez nem akadályozza meg: Isten görbe vonalakon is tud egyenesen írni. Ami egyik oldalról szerencsétlenségnek tűnik, a másik oldalról Isten kiválasztó szeretetének jele lehet. Erről szól az alábbi tanúságtétel:
“Amikor anyám terhes volt velem és nem tudta, egy röntgenfelvétel során sugárzást kapott, s én nyúlszájjal születtem, azaz az ajkamon és a szájpadlásomon nagy rés tátongott. Nagyon hamar észrevettem, hogy ha elmegyek otthonról – amely egyfajta puha, óvó fészek volt, tudtam, hogy ott szeretnek -, gúnyos tekinteteknek… titkos nevetgélésnek teszem ki magam. Az arcom, azaz önmagam gyűlöletében nőttem fel. Órákat töltöttem a tükör előtt, megpróbáltam kitalálni, milyennek kellett volna lennem, hogy mindenki szeressen. Komplexusom megmérgezte az életemet, mindenhol fölöslegesnek éreztem magam, mindenkitől féltem, tehát nem tudtam szeretni sem. Ugyanakkor imádkoztam egyedül vagy másokkal a megújuláshoz tartozó imacsoportokban. Testvéreim Jézusban körülvettek szeretetükkel és az Úr tanításán keresztül fokozatosan kiengesztelődtem önmagammal. Megértettem, hogy a fogyatékosságom kisgyermekkorom óta eltávolított, elkülönített másoktól. Isten igéjét tanulmányozva megtudtam, hogy a „Kadosh” szó éppen azt jelenti: megszentelt, azaz kiválasztott, elkülönített. Amikor Isten valakit különleges szeretettel szeret, kiválasztja és félreállítja. Lassanként nyilvánvalóvá lett előttem: el kell fogadnom, hogy elutasítottságból fakadó szenvedéseim egy különleges, kiváltságos szeretet másik oldalát jelentik. Az Úr lassanként megértette velem, hogy ebből a fogyatékosságból, félreállítottságból megszentelést, a kiválasztottság jelét akarta. Sérülésem tulajdonképpen öröktől fogva és mindörökre hozzá kapcsolt. Azon a napon, amikor ez a világosság felkínálkozott számomra és elfogadtam, hatalmas szabadulást éreztem komplexusaimból, olyannyira, hogy teljesen elfelejtettem az arcomon lévő jegyet és már soha nem gondolok rá.” (Részlet Jo Croissant: Testünk a szépség temploma című művéből, 11. o.)
Ekkor értette meg ez a férfi, hogy Isten őt kiválasztotta, kihasította a világból és valami egyedülálló hivatást adott neki. Ebben a megtört életben fel tudta ragyogtatni az Isten a mosolyát és olyan helyekre tudott eljutni a szeretetével, ahova senki más. Megtanult önsajnálat nélkül élni és megtalálta a küldetését. Megértette (bár poklokat járt meg addig), hogy miért van itt a földön: azért, hogy másokba erőt öntsön, akik elhagyják magukat, akik nem tudnak bízni már az Isten szeretetében.
Mózes is először talán arra gondol, hogy az élet egy csúnya játékot játszik vele, aztán egyszer csak megszólal benne a vér szava, s meglátogatja testvéreit. Felismeri kicsoda ő, és kikhez szól a küldetése: elhivatottságot érez arra, hogy segítsen övéin: hogy igazságot szolgáltasson az elnyomottaknak. Saját fájó élményei tették őt érzékennyé irányukban, amiket hosszú évtizedeken át elnyomott magában. Mózesnek magas árat kell fizetnie a kényelemért a fáraó palotájában: elszakadt testvéreitől. A címek és kiváltságok a közöny szakadékát nyitották meg, amely lassanként elfelejtette vele gyökereit. Egy tál lencséért zálogba adta identitását.
“Felcicomázva, mint aki királyi családból való, és a Fáraó családjának előjogait élvezve nőtt fel. Tekintélyes és gazdag volt. Damaszkuszi finom brokátba öltözött. szabad keze volt a királyi kincstár fölött és udvari hintóját négy fehér ló vontatta. Megbízólevele minden kaput megnyitott, a Királyok Völgyének befolyásos embere volt. Csak kényelmére gondolt és arra, hogyan emelkedhet fel a társadalmi piramison, jóllehet ezért szemet kellet hunynia testvérei szenvedései felett. Annyi külsőség ellenére Mózesnek hiányzott a legfontosabb: megtalálni identitását és helyét a társadalomban. Egzisztenciális problémájának gyökere az volt, hogy nem találta helyét az életben: nem volt egyiptomi, de nem élt zsidóként sem. Tudatában volt annak, hogy privilégiumai nem sajátjai, hanem külső címnek köszönhetőek (ő volt a Fáraó lányának a fia). Az egyiptomi nagyurak lenézték és hátrányosan megkülönböztették, mert idegen volt. Viszont a zsidók sem ismerték: egyesek irigykedve nézték, mások árulóként tartották nyilván, aki az elnyomókkal kollaborál. Mózes jól ismerte az irigység és a hazugság ármánykodásait a Fáraó palotájában: a hatalmasok szeszélyeit, a felemelkedésért folytatott harcot egymáson átgázolva. Egy napon a thébai temetőbe ment, ahol megszemlélte a legendás szépségű Nefertiti és a hatalmas fáraók testét, melyekből csak bebalzsamozott múmiák maradtak. Keopsz piramisának árnyékában és a szfinx mosolyát szemlélve megértette, hogy az élet múlandó, és hogy akik nem éltek teljes életet, rászorulnak arra, hogy síremlékeket állíttassanak maguknak, hogy a történelem megemlékezzen róluk. Lassan elszíntelenedett számára a külsőségek világa.” (vö. Jose, H. Prado Flores, A pusztán túl, 19-25.)
Mózes eljut addig a pontig, hogy fölteszi magának a kérdést: tényleg az a hivatásom, hogy itt maradjak a Fáraó palotájában mint mindenki más, vagy pedig felvállalom ezt a kihasítottságot, hogy én más vagyok mint a többiek. Ismerjük az érzést, hogy rosszul esik nekünk, amikor különcnek érezzük magunkat, amikor mindenki más odaillő, csak mintha egyedül én nem lennék a helyemen. Érdemes azonban észrevennünk, hogy ebben mennyire ott lehet az Istennek a kiválasztó szeretete és hívása. A kadosh=szent szó elkülönítettet jelent. Azt jelenti, hogy a különbözőséged az előnyöd. Ez jelent egy sajátos lefoglaltságot és sajátos küldetést is. Isten gondviselése van ebben. Nem véletlenül került oda Mózes a Fáraó palotájába, zsidóként. Te sem véletlen vagy ott, ahol éppen vagy most.
Mózes lesz a zsidó nép megfelelő, alkalmas szabadítója, csak ezt még nem tudja. Megismeri az egyiptomiak minden tudományát, de mégis ott van a zsidó vér az ereiben, aztán rádöbben, hogy ő különbözik a többiektől. Rádöbben az ő választottságára, hogy ő a választott nép fia. És hogy ennél a kényelemnél, amit a fáraó palotájában él, még a pusztának az üressége, s talán még honfitársainak rabszolgasága is jobb, ezért meglátogatja testvéreit.
TE SEM VÉLETLEN VAGY ITT A FÖLDÖN: ISTEN VÁLASZTOTTJA VAGY.
Az sem véletlen, hogy épp abba a családba születtél, amelyikbe vagy épp azok a nehézségek értek, amik. Küldetésed van. Célja van az életednek. Isten akart téged. Szüleid egy gyereket akartak, még azt se tudták fiú leszel-e vagy lány, de Isten téged akart, olyannak amilyen vagy. Nincs olyan ember, akinek ne lenne hivatása. De ennek felismeréséhez fel kell ismernünk, hogy Isten milyen cél szolgálatába tudja állítani erősségeinket és “törésvonalainkat”.
Aki nem ismeri saját értékét, az nem képes szolgálni másokat. Értékeink és korlátaink felismerése a kezdet ahhoz, hogy könnyedén, sérelmektől és komplexusoktól mentesen elinduljunk a szabadság felé vezető úton. Aki megtalálja önmagát, az már nem aggódik önmagáért, csupán azért, hogy segítsen másoknak megszabadulni az önmaguk miatti fölösleges aggódástól. Ha nem ismerjük meg és nem fogadjuk el önmagunkat úgy, ahogy vagyunk, akkor minden, amit teszünk, csak kompenzálása lesz szorongásainknak.
-
Te miben keresed értékességedet?
- Miben keresed/találod identitásodat?
-
Mik azok a hiányosságok, korlátok, nehézségek, fájó életesemények, amiken keresztül Isten egy különleges útra hív Téged?
-
Mit gondolsz neked mi a küldetésed?
Imádkozzunk!
Istenem, Te vagy életem Ura, aki mindent a kezedben tartasz. Segíts, hogy jobban rád támaszkodjak, bízva abban, hogy hatalmad a legnehezebb problémákat is meg tudja oldani. Eléd hozom most minden gondomat – a kapcsolataimban lévő csomókat, fájdalmas emlékeimet és sebeimet, valamint bűnös szokásaimat. Gyógyíts meg, és bocsásd meg, hogy oly sokszor elfordultam tőled. Fordíts vissza magadhoz most, taníts meg arra, mit vársz tőlem, és mit kell hátrahagynom. Adj erőt gyengeségeimben és küzdelmeimben, mert szükségem van rád, hogy velem légy! Jézus, ezt a Te legirgalmasabb szíved által kérem. Ámen. (Ima az Exodus 90-ből)
Napi “Carlo”
Carlo földi útja Londonban kezdődött 1991. május 3-án. Részben angol édesapja, Andrea Acutis és olasz édesanyja, Antonia Salzana üzleti vállalkozást folytattak Londonban, és a Gledhow Gardens 4-ben, SW5 kerületben laktak. Az Acutis család egy nagy biztosítótársaság, a Vittoria Assicurazioni SpA tulajdonosa volt akkoriban és ma is az. A Fulham úti Fájdalmak Anyja templomban lett 1991. május 18-án Carlo Isten gyermeke a keresztség szentségében. Ahogy a kis Mózest szülei, végülis Carlo-t is rábízták szülei a “vízre”, mely végül a legnagyobb áldást hozta el számukra, mindannak ellenére, hogy nem ezt prognosztizálták volna a körülmények. Isten előzmények nélkül is tud teremteni, vagy új lehetőségeket nyitni.
Édesanyja elismeri, hogy hitét nem gyakorló családból származott, Carlo hatása előtt csak az elsőáldozáson, a bérmáláson és az esküvőjén vett részt szentmisén. „Nem én voltam a katolikus anya ideális modellje” – vallotta be. Apja hite eléggé langyos volt. Amikor randevúztak, egyikük sem volt templomba járó. Carlo szülei dönthettek volna úgy, hogy nem keresztelik meg fiukat, vagy rábízzák a választást majd felnőtt korára. Ez azt jelentette volna, hogy megvonjuk Istentől azt a hatalmát, hogy a keresztségben adott megszentelő kegyelem által cselekedhessen.
Isten mindannyiunk számára írt egy egyedi és megismételhetetlen történetet, de meghagyta nekünk azt a szabadságot, hogy mi írjuk meg a befejezést. (Carlo Acutis)
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László