Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv; 33,1.3.12-17
Az Úr így szólt Mózeshez: „Indulj el, te és a nép, amelyet kihoztál Egyiptomból, és vonulj arra a földre, amelyet Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak így ígértem meg esküvel: utódaidnak adom. Elküldöm előtted angyalomat és elűzöm előled a kánaániakat, az amoritákat, a hettitákat, a perizitákat, a hivvitákat és a jebuzitákat. (Ő elvezet téged) egy tejjel-mézzel folyó országba. Magam nem megyek fel veled, mert keménynyakú nép vagy, és el talállak pusztítani az úton.”
Mózes így beszélt az Úrhoz: „Nézd, te megparancsoltad nekem: vezesd fel ezt a népet, de nem nyilatkoztattad ki, hogy kit küldesz velem. Pedig így szóltál: név szerint ismerlek és kegyelmet találtál színem előtt. Ha tehát kegyelmet találtam előtted, engedd, hadd ismerjem meg utaidat. Ebből tudom meg, hogy valóban kegyelmet találtam előtted. Gondolj arra, hogy ez a nép a te néped.” Ő így válaszolt: „Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?” (megj. Ez a mondat a RUF fordításból) Mózes megjegyezte: „Ha te magad nem jössz velünk, akkor inkább ne is vezess el innét bennünket. Miről ismerhetnénk meg, hogy én és a nép kegyelmet találtunk színed előtt, ha nem arról, hogy velünk vonulsz, és mi, én és a néped, ezáltal a föld minden népe előtt kitüntetésben részesülünk?” Az Úr így válaszolt Mózesnek: „Megteszem azt is, amit kértél, mivel kegyelmet találtál színem előtt, és én név szerint ismerlek téged.”
Gondold át!
“Magam nem megyek fel veled.”
Ma Nagyhét szerdája van. A bűnöknek vannak következményei. Isten közli Mózessel a döntését, hogy többé maga nem vonul a néppel. Mózes ennek még a gondolatát sem bírja elviselni, hisz megtapasztalta, hogy Isten személyes jelenléte nélkül semmire sem mennek. Mózes nem törődik bele Isten döntésébe: imádkozik, könyörög, alkuszik, és közbenjár a népért. És megtörténik a csoda: „Megteszem azt is, amit kértél, mivel kegyelmet találtál színem előtt...” Az ima meghallgatásra talál! Az Örökkévaló enged Barátja kérésének és végül maguk vonul velük továbbra is.
A zsidó nép büszkesége, hogy maga Isten él közöttünk. Izrael az ő lakóhelye. Az Egyház, mint új Izrael ezt a kiváltságot még fokozottabban “birtokolja”: "Márpedig mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogy Isten mondja: Közöttük lakom majd és közöttük járok, az Istenük leszek, ők meg a népem." (2Kor 6,16). De a mai szakaszban azt látjuk, hogy ez a nagy kiváltság veszélyben forog. Eddig ahhoz szoktak hozzá, hogy Isten közöttük “sátorozott”. A szent sátor, amit mindig felállítottak, ha letáboroztak és a frigyláda - amit mindig magukkal hordtak - volt ennek a szent jelenlétnek a garanciája. Legalábbis azt gondolták, és most rémülten hallja Mózes, hogy Isten kész lenne elhagyni a szent sátort és már nem tölti be azt az ő dicsősége. Bele se akart gondolni abba, hogy olyan megtörténhet, hogy Isten már nem jelöli útjukat többé nappal a felhőoszlop, éjjel pedig a tűzoszlop képében, vagy, hogy a frigyláda sem lesz többé szent jelenlétének jele köztük. Isten ugyan újra megerősíti ígéretét, hogy elvezeti őket a megígért bőven termő földre, azonban megelégelte ezt a lázadozó népet és nem mehet személyesen velük a továbbiakban, és nem lakozhat közöttük, nehogy bűnösségük miatt elpusztuljanak, ezért inkább angyalát küldi maga helyett.
Mózes ismét két tűz közé kerül. Semmi pénzért nem veszítené el Istenét, egyetlen megbízható szövetségesét, aki őt barátjának tekinti, de már nem hajlandó lemondni népéről sem, annak ellenére, hogy tudja, bűnösök. Végül egy meredek dolgot vállal be - bízva Isten hatalmas irgalmában és a Mindenhatóval való barátsága erejében. Azt mondja az Örökkévalónak, hogy ha övéit el kell pusztítani, akkor inkább őt is törölje ki az élők könyvéből. Szent szolidaritása is ilyen megkeményedett szívű, megtérni nem akaró zsidó testvéreivel: "Nagy a szomorúságom és állandó a szívem fájdalma. Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átok alatt, távol Krisztustól, testvéreimért, a test szerint népemből valókért" (Róm 9,2-3). Ezután Mózes közbenjár, engesztel és könyörög az Úrhoz kijátszva az összes fennmaradt aduját: “Mi haszna lenne számukra, ha örökségül megkapnák az ígéret földjét, de nélkülöznék Isten jelenlétét? Maga az Úr volt az ő legnagyobb kincsük, és semmi más nem érne semmit, ha Őt elveszítenék. Az Úr aggódott amiatt, hogy szentsége és jósága túl sok lenne az izraeliták számára, és elpusztulhatnának az úton. "Rettenetes dolog az élő Isten kezébe jutni.” (Zsid 10,31). Ha az Úr bennünk akar lakni, komolyan kell vennünk, hogy az Ő igazsága szerint és az Ő Lelkében éljünk.” (Részlet az Exodus 90-ből) Istennel az maradhat közösségben, aki hozzá hasonló természetűvé válik. Istenben nincs hamisság, erőszak stb., ezért ő nem tud eggyé válni a hazuggal vagy az erőszakossal stb. Istenben világos “határok” vannak. Ő nem vállal közösséget a hamissággal vagy a bűnnel. Isten szeretetének tüze jelenti egyben az üdvösséget és a kárhozatot. Ugyanaz a tűz a papír számára fenyegetést, egy aranyrúd számára kreatív lehetőségek végtelenségét jelent. Az aranyat csak megnemesíti a tűz és lehetőséget ad számára tetszőleges ékszer elkészítésére:
“Rémület fogta el Sionban a bűnösöket,
az istenteleneket félelem szállta meg:
Ki lakhat közülünk együtt
az emésztő tűzzel,
s melyikünk maradhat
az örök lángokhoz közel?
Aki igazságban jár és igazat beszél,
aki megveti az erőszakkal szerzett
nyereséget,
s elhárítja kezével a megvesztegetést;
aki süketté teszi a fülét,
nehogy vérontásról halljon,
és behunyja a szemét,
nehogy rosszat lásson:
az ilyen a magasságban fog lakni,
sziklák csúcsán lesz biztonságos vára.
megkapja kenyerét, s nem fogy ki a vize.” (Iz 33,14-16)
A felhő és a tűzoszlop vezetése csak előképe volt a Szentlélek vezetésének, amely szerint kell élnünk. Kerülnünk kell, hogy megszomorítsuk a Szentlelket, akit nekünk adott vagy ellenálljunk neki.
Isten szeret minket, és kegyelmével segít nekünk. A mi részünkről legyünk biztosak benne, hogy mindent megteszünk amit tudunk, hogy együttműködjünk ezzel a kegyelemmel. Akkor büszkeségünk és örömünk lehet az, hogy Isten közöttünk lakik.
Imádkozzunk!
“Uram Jézus, emberré lettél, hogy közöttünk lakj, és elküldted Szentlelkedet, hogy bennünk lakjon. Mi jót tehetnék az életemben, ha nem élnél velem? Segíts, hogy a kegyelem állapotában maradjak, kerülve minden bűnt, hogy ne űzzelek el téged vétkeimmel. Add meg nekem azt a kegyelmet, hogy… mindig közel maradjak hozzád, és ellenálljak mindannak, ami téged megbántana… Újíts meg belülről, és ez a változás legyen a megújulás forrása családom, barátaim és szeretteim számára is.” (Imádság részlet az Exodus 90-ből) Úgy állok most eléjük érted, mint Mózes: ne engedd, hogy egy is elvesszen közülük, mindig járj velük és üdvözíts mindannyiunkat! Ezt kérem a Te legszentebb nevedben, amely előtt minden térd meghajlik. Ámen.
Napi “Carlo”
Carlo felismerte, hogy a mi közbenjárónk az Atyánál Jézus. Mózeshez hasonlóan az Ő szolgálatában vehetünk részt. A legintenzívebben a szentmisén, ami a bennünket megmentő, üdvözítő áldozat jelenvalóvá válása, a legtökéletesebb közbenjárás, mely üdvösségünk útját egyengeti az igazi Ígéret földje, a mennyország felé.
“Miközben nap mint nap részt vett a szentmisén, teljesen tudatában volt annak, hogy „a mindennapi szentáldozás kegyelme által a lelkek kiváló módon megszentelődnek és megerősödnek, különösen azokban a kísértéssel teli helyzetekben, amelyek veszélyeztethetik örök üdvösségüket”. A kiváltságos pillanat, amikor kegyelmekért imádkozhatunk az Úrhoz, az átváltoztatás pillanata:
Ki más tud jobban közbenjárni értünk, mint egy Isteni Személy, aki felajánlja magát Istennek? Az átlényegülés során az Atyaisten kegyelmét kell kérnünk egyszülött Fia, Jézus Krisztus érdemei, szent sebei, legdrágább Vére által, valamint Szűz Mária könnyei és fájdalmai által, aki Fia Édesanyjaként jobban közbenjárhat értünk, mint bárki más.”
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László