Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 32,19-20; 30-35
Amikor aztán a tábor közelébe ért, s látta a borjút meg a kartáncot, Mózes haragra gerjedt, elhajította kezéből a táblákat és szétzúzta a hegy lábán. Azután fogta a borjút, amelyet készítettek, elégette, porrá zúzta, beleszórta a vízbe, és megitatta vele Izrael fiait.
Másnap reggel Mózes így beszélt a néphez: „Nagy bűnt követtetek el. Azért most fölmegyek az Úrhoz, talán kieszközölhetem bűnötök bocsánatát.” Mózes tehát ismét az Úr elé járult és így szólt: „Nézd, a nép nagy bűnt követett el és aranyból csinált magának istent. Mégis bocsásd meg vétkét… ha nem, akkor törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál.” Az Úr így felelt Mózesnek: „Csak azt törlöm ki könyvemből, aki vétkezett ellenem. De most menj és vezesd oda a népet, ahová parancsoltam neked. Íme, angyalom előtted halad. De ha a látogatás napja elérkezik, megtorlom bűnüket.” Az Úr azért verte meg a népet, mert megcsinálták a borjút, amelyet Áron készített.
Gondold át!
Mózes összetöri a törvény tábláit
„Mózes ezután elindult visszafelé és lejött a hegyről, kezében a tanúság két kőtáblájával. …Amikor aztán a tábor közelébe ért, s látta a borjút meg a kartáncot, Mózes haragra gerjedt…” (Kiv 32,15;19)
Hívatta Áront és magyarázatot kért, aki megpróbálta enyhíteni a dolgot: Némelyek úgy vélték, hogy talán meghaltál a hegyen. Mások Egyiptomból való elmenekülésedre emlékezvén biztosak voltak abban, hogy sohasem térsz vissza. Korach azt állította, hogy miután Isten megtagadta tőled, hogy belépj az Ígéret Földjére, kedved vesztetted és elhagytál minket. (Vö. A pusztán túl)
“Mózes hallgatott. szemei szikráztak a dühtől. Semmi nem indokolta, hogy helyettesíteni merték egy aranyborjúval azt az Istent, aki kiszabadította őket Egyiptomból. Áron továbbfolytatta és a leggyerekesebben kért bocsánatot: „Ők idehozták nekem az aranyat, én tűzbe vetettem, s ez a borjú lett belőle.” (Kiv 32,24) A főpap nem ismeri el saját felelősségét, a többieket hibáztatja, amiért odaadták aranyaikat. Érthetetlen, hogy Áront nem büntette meg az Ég ezért a súlyos bűnéért, az oly féltékeny Isten miért nem emésztette meg tüzével? Miért nem fosztotta meg minden papi tisztségétől? Isten nem emberi törvények szerint működik. Nincs beprogramozva, nem mindig azonos módon reagál. Amikor a büntetés nem a legjobb orvosság a bűnre, akkor nem is alkalmazza.” (A pusztán túl)
Mózes „elhajította kezéből a táblákat és szétzúzta a hegy lábán. „Azután fogta a borjút, amelyet készítettek, elégette, porrá zúzta, beleszórta a vízbe és megitatta vele Izrael fiait.” (Kiv 32,20)
Amikor Isten megkötötte népével a szövetséget, a nép megfogadta, hogy minden isteni parancsot megtart, de rögtön a bálványimádás bűnébe esett… Még alig pecsételték le az örök hűségről szóló megállapodást, amikor már meg is szegték. Mózes kedvét szegte: Időszerű-e a törvény, ha a szívük még nem alakult át? Miért adjunk rendeleteket olyanoknak, akik nem tudják megtartani azokat? Hatékonyak a kőbe vésett parancsolatok, ha előtte nem vésték őket a szívükbe? Megérzi, hogy a törvény nem képes megváltoztatni az emberi elmét és szívet, hanem magasból jövő erőre van szükség, hogy képesek legyenek megtartani azokat. Megérti, hogy nem a fizikai körülmetélés, hanem a szív körülmetélése az, amely elvezet az Isten népéhez való tartozáshoz. Vagyis el kell jönniük azoknak a napoknak, amikor egy új, széttörhetetlen szövetség kötődik. Ezt a szövetséget a Lélek Törvényének kell megerősítenie, aki törvényét az emberi szívbe írja bele (Jer 31,31-34) (Vö. A pusztán túl)
Mózes közbenjár a népért
Uram, ha elpusztítod őket, akkor ki lesz az, akin beteljesül ígéreted, és hova lesz szavad becsülete? Önmagadra tettél esküt. Isten azt válaszolja, amit Mózes várt: Benned Mózes, mert te vagy a pátriárkák leszármazottja. Így ígéretemet nem szegem meg, bár újra kezdünk mindent… (Vö. A pusztán túl)
Ekkor Mózes előhúzta az asztal alól utolsó aduját, amellyel a játékot meg kell nyernie:
„…mégis bocsásd meg vétkét… ha nem, akkor törölj ki engem a könyvedből.” (Kiv 32,32)
“Ha nem bocsátasz meg nekik, ne számíts rám… keress mást, akit érdekel önmaga dicsfénye. Engem inkább húzz ki előjegyzési naptáradból, mint hogy elhagyjam ezt a népet, amelynek én is része vagyok, s amely a Tiéd. Ha nem tudsz megbocsátani, akkor inkább a bűnösökkel együtt halok meg, mintsem, hogy az enyéim kipusztításának az emlékével éljek. Bocsáss meg nekem, de a szenvedések és megpróbáltatások összekötnek minket, már semmi sincs, ami elválaszthatna tőlük. Már nem törekszem nagyságra, dicsőségre, arra sem, hogy elfogadjanak. Láttam milyen múlandó a hatalmasságok dicsősége Egyiptomban, és hogyan lesz a híres emberekből hideg, bebalzsamozott múmia. Én nem vágyom erre…” (A pusztán túl)
Mózes bizonyára kockázatot vállal. Isten előhúzhat egy váratlan lapot, és kiválaszthatja Kálebet, vagy akárki mást. De Mózes egész sorsát Barátja kezébe adta, és neki engedi át az utolsó szót.
„Erre az Úr visszavonta a csapást, amellyel népét megfenyegette.” (Kiv 32,14)
Az isteni válasz nem lehetett más. A kegyelmes és együttérző Isten megbocsátotta népe vétkét. Mózes pedig győzelmi ének helyett visszasietett a táborhoz, hogy a függőben levő, orvoslásra váró kérdéseket elrendezze.(Vö. A pusztán túl)
Mózes, ahelyett, hogy azt mondaná: „Ég veletek”, inkább úgy viselkedik hűtlen népével, mint egy igazi apa. Könyörög értük, bár tudja, hogy nagyon is bűnösök. Mózes ebben Jézusnak az előképe. Mózes közbenjárása megmentette az izraelitákat, Jézusé az egész világot. A zsoltáros visszaemlékezik Mózes közbenjáró szolgálatának fontosságára: „El is határozta volna, hogy elpusztítja őket, ha választottja, Mózes nem állt volna résen, hogy elhárítsa haragját, nehogy megsemmisítse őket” (Zsolt 106,23). Az Úr mindannyiunkat arra hív, hogy ugyanezt tegyük minden emberért, különösen a ránkbízottakért, készek legyünk szenvedni is értük.
Imádkozzunk!
Uram Jézus, köszönöm végtelen türelmedet, hogy minden lázadásom és hűtlenségem ellenére, Te nem vetsz el engem, hanem megadod a lehetőséget a megtérésre. Köszönöm, hogy közbenjársz értem és magadba veszed azt a szenvedést, amit különben nekem kellene elszenvednem tetteim méltó büntetéseként. Köszönöm a Te végtelen értékű engesztelő áldozatodat a kereszt Golgotáján. Köszönöm, hogy, ha egyedül lettem volna bűnös a világon, akkor értem is meghaltál volna. Te vagy a Jó Pásztor, aki eljöttél értem, maradj velem és vezess az élet útján, s ne engedj soha elszakadnom tőled! Ezt kérem a Te legszentebb nevedben, amely előtt minden térd meghajlik. Ámen.
Napi “Carlo”
Carlóra különösen nagy hatással volt a Szűzanya 1917-es fatimai jelenése. Fatima volt Carlo egyik utolsó zarándokútja 2006-ban, halála évében. A Fatimai Angyal ragyogó alakja – aki önmagát „a Béke Angyalának” nevezte – az első világháború történelmi hátterében és az elnyomó, ateista rendszerek felemelkedésének idején jelent meg, s hívta arra a három kisgyermeket, hogy ajánljanak fel engesztelést az Eucharisztia ellen elkövetett bűnökért. A Szűzanya ezt mondta nekik: „Sok lélek kerül a pokolba... mert nincs senki, aki áldozatot hozna és imádkozna értük.”
Carlo mélyen elkötelezte magát a lélekmentés mellett, fatimai Szűzanya felhívására, aki önmagát „a Rózsafüzér Királynőjének” nevezte, és aki arra kérte a híveket, hogy minden nap imádkozzák a rózsafüzért a következő fohásszal, amelyet 1917. július 13-án adott: „Ó Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra.” Imáival és szenvedéseinek felajánlásával a pápáért közvetlenül válaszolt a Szűzanya hívására, amelyben áldozatokat és engesztelést kért a Szentatyáért, akit soha nem kritizált. A Lourdes-i Szűzanya barlangjánál megígérte, hogy örökké hűséges marad a rózsafüzér elimádkozásához.
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László