Olvasmány a Kivonulás könyvéből - Kiv 33,7-11.18-23; 34,4-5
Mózes ekkor fogta a sátrat, felállította az Ő számára a táboron kívül, bizonyos távolságra a tábortól és elnevezte a találkozás sátorának. Aki meg akarta kérdezni az Urat, annak ki kellett mennie a találkozás sátorához, amely a táboron kívül állt. Valahányszor Mózes kiment a sátorhoz, a nép fölkelt, és mindenki saját sátrának bejáratánál állva, tekintetével követte Mózest, amíg be nem lépett a sátorba. Mikor belépett a sátorba, a felhőoszlop leereszkedett, és megállt a sátor bejáratánál, amíg az Úr Mózessel beszélt. Amikor a nép látta, hogy a felhőoszlop megáll a sátor bejáratánál, mindenki előjött és leborult saját sátrának ajtajában. Az Úr szemtől szemben beszélt Mózessel, ahogy az ember a barátjával beszél. Azután visszatért a táborba, szolgája azonban, az ifjú Józsue, Nun fia, nem hagyta el a sátort.
Azután Mózes ezt kérte az Úrtól: „Hadd lássam meg dicsőségedet.” A válasz ez volt: „Megteszem, hogy elvonul előtted egész fényességem, és kimondom előtted a Jahve nevet. Kegyes vagyok ahhoz, akihez akarok, és megkönyörülök azon, aki nekem tetszik.” Azután hozzáfűzte: „De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” Az Úr így szólt: „Nézd, itt mellettem van hely, állj ide a sziklára. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, a szikla mélyedésébe teszlek és kezemmel befödlek, amíg elvonulok előtted. Ha visszavonom a kezemet, hátulról látni fogsz, arcomat azonban nem láthatod.”
Mózes tehát kifaragott két kőtáblát, amilyenek az elsők voltak. Másnap korán reggel elindult a Sínai-hegyre, ahogy az Úr megparancsolta, és vitte magával a kőtáblát. Az Úr leereszkedett a felhőben, ő pedig eléje járult.
Gondold át!
Készen állsz-e arra, hogy Istent olyannak lásd, amilyen valójában? Amikor Mózes először egy égő csipkebokorból jövő titokzatos hangként találkozott Istennel, akkor” még nem volt biztos abban, hogy ez mit jelenthet számára, és vonakodott részt venni az Isten által az izraelitákért szánt küldetésben. Most azonban sokkal többre vágyik.” (Részlet az Exodus 90-ből) Miután megtapasztalta Isten csodálatos tetteit, most már Őt magát akarja látni és merész kérést fogalmaz meg: “Hadd lássam meg dicsőségedet!” Több kell neki Istenből és már nem elégedett meg azzal, hogy különleges kiválasztottságban van része. Előfordulhat, hogy már tapasztaltad Isten tetteid, sőt választottjaként sok mindent teszel Érte, de a feladatok és kihívások sűrűjében nem látod az Ő arcát, pedig fontosabb lenni mint tenni. A tanítványok is nyüzsögnek Jézus körül, aki egyre mélyebben kelti fel bennük a vágyat a Mennyei Atya iránt és amikor minőségi időt töltenek Mesterükkel, akkor Fülöp megfogalmazza kérésüket: “„mutasd meg nekünk az Atyát! Ez elég nekünk.” Jézus így válaszolt: „Már oly régóta veletek vagyok és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem?” (Jn 14,8-10) Ez az utolsó vacsorán történt, amikor már Jézus búcsúzott tőlük. Eddig Jézus tettei voltak a fókuszban számukra, de most már végre Jézus maga. Vajon miért csak most? Miért kellett ilyen sokáig várni erre? Talán az ember fél is egy kicsit attól, amire vágyik? Vágyunk arra, hogy eggyé váljunk azzal, akit szeretünk, de félünk is attól, hogy magába olvaszt bennünket a másik. Istennel szemben talán fokozottan attól félünk, hogy Isten akarata és gondolata annyival magasabb a mi gondolatainknál, mint az ég a földnél, s meglehet: Isten nem azt akarja, amit mi akarunk. Nagycsütörtök éjszakáján ennek a súlyát maga Jézus is átélte emberi természetében a Getszemáni kertben: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” (Mt 26,39) A szeretet ugyanakkor, ha igazi, nem rossz értelemben vett egybeolvadást jelent, ahol megszűnne az én, a te számára. Ami meg kell, hogy haljon, az egyedül az EGO, vagyis az öntörvényű akarásunk, hogy olyasmit is akarjunk, ami nem szeretet, s ami nem tehet boldoggá. A személyiségünk maga nem fog feloldódni az Istennel való egységben, sőt: egymásban lakozásban, amiről Jézus az utolsó vacsorán beszél, hogy amiként ő az Atyában van és az Atya Őbenne, úgy leszünk mi is az Eucharisztia által egyre mélyebben őbenne, s ő mibennünk. Paradox módon tehát a legnagyobb boldogság titokzatos módon nem zárja ki a szenvedést, hanem magában foglalja. Ezért lehet együtt egyszerre ugyanazon az éjszakán az extatikus öröm (“Vágyva vágytam arra, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek.”) és a halálos szomorúság (“Halálosan szomorú az én lelkem.”). A Vőlegény öröme ez: aki a testét adja. Az önátadás öröme, a vágyott egymásban-lét öröme. Pilinszky János ezt a boldogságot így fejezi ki: “Minden szeretet tragikus a földön. S fordítva is: szeretet nélkül nincs tragédia. Szeretet nélkül az élet lehet szenzációs és unalmas, értelmes és értelmetlen, de soha se tragikus. A szeretet nem arra való, hogy a szenvedést feloldja. Épp ez a szeretet titka. Egyedül szeretve tapasztalhatjuk meg a halál végleges tragikumát és az öröklét realitását. Élet és halál, öröm és szenvedés egyedül a szerető szívek számára valóságos.” Jézus teljesíti Fülöp kérését, amikor szeretetének legnagyobb jelét adja ezen az éjszakán és kinyilatkoztatja az Atyát azzal, hogy átadja az Eucharisztiában nekünk önmagát az Isten. Az Eucharisztia maga is kinyilatkoztatás. Kinyilatkoztatja, hogy Isten SZERETET. Isten olyan nagy, hogy megengedhette magának azt is, hogy kicsi legyen: Kisbaba lett, majd falat “Kenyér”-nek látszott. Mit el nem követ az Isten, hogy a közelünkbe férkőzzön!
Az Úr teljesíti Mózes kérését is, hiszen éppen ezért teremtette meg és hívta meg Mózest. Bennünket is erre teremtett: “Isten egyre tisztább látása az életünk céljához és minden reményünk beteljesüléséhez vezet… Ez a mi végső szabadságunk: Isten látása, amely magához formál minket, és visszavezet bennünket önmagunkhoz. Mózes a bátorság különleges példáját mutatja meg nekünk: azt a bátorságot, hogy vágyjunk Istenre, és arra, hogy lássuk őt teljes dicsőségében. Miért van szükség ehhez bátorságra? Nem akarunk mindannyian többet látni Istenből és jobban megismerni őt? Nos, igen is meg nem is. Szeretnénk látni valamit belőle, és jó vágyaink arra ösztönöznek, hogy többet kérjünk. De minden isteni kinyilatkoztatással együtt egy sor más dolog is érkezik. Minél tisztábban látjuk Isten jóságát, annál tisztábban látjuk saját jóságunk hiányát. Minél közelebb kerülünk az isteni tűzhöz, annál inkább látni fogjuk, ahogy alacsonyabb rendű reményeink és vágyaink elégnek. Minél közelebb kerülünk Isten szerető szívéhez, annál nagyobb lesz a hívás, hogy belépjünk oda, és hősiesen, önfeláldozóan szeressünk. Valóban csodálatos látni Isten dicsőségét, de ez nagy áldozattal jár. Mózes mérlegelte ezt az árat, és készen állt megfizetni.” (Részlet az Exodus 90-ből) Valójában semmi másnak nincs maradandó értelme és jelentősége az életünkben. Egyedül ez hagy végérvényes nyomot és boldogságot maga után. Tudjuk, de mégis félünk ettől.
Te készen állsz arra, hogy kövesd bátorságát és vágyakozását? Szítsd fel a vágyadat és bátorságodat a zsoltárossal és a tanítványokkal együtt és mondd ki a mai estén: „Különben kim lenne a mennyben? De ha nálad vagyok, nem kívánok semmit sem a földön.” (Zsolt 73,25)? Kérj bátorságot az Úrtól mindent elveszíteni, és "szemétnek" tekinteni, ami nem Isten és nem szeretet az életedben, csak hogy megnyerd Krisztust (ahogy Szent Pál is kéri)! Imádkozz ma azért a bátorságért, hogy képes légy megragadni azt a szabadságot, melyet Isten szán neked! Ébreszd fel a vágyadat, hogy közel légy az Úrhoz! Kérd, hogy megláthasd az Ő dicsőségét, bármi legyen is az ára számodra!
Imádkozzunk!
Mindenható Atyánk, dicsőséged minden földi elképzelésünket felülmúlja. Ki tudja elképzelni, mit készítettél azoknak, akik szeretnek téged? Gyengeségem és bűnösségem tudatában mégis azért imádkozom, hogy meglássam dicsőségedet. Csak add meg nekem azt a kegyelmet, hogy elengedjem alacsonyabb rendű reményeimet és vágyaimat, hogy saját bűnösségem és tisztátalanságom ne nyomjon el, hanem hagyjam, hogy Te emészd el őket szereteted tüzében. Adj nekem hitet és alázatot, hogy mindent veszteségnek tekintsek, hogy elnyerjem Krisztust és hasonlóvá váljak hozzá. Adj bátorságot, hogy életemet hozzád és mindahhoz igazítsam, amit Te mutatsz nekem. Vágyom arra, hogy egy legyek veled, bármi áron is. Tedd ezt valósággá az életemben, és hozd szeretteimet szerető ölelésedbe, hogy együtt lakhassunk veled a dicsőségben. Ezt kérem a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki az Atya tökéletes képmása. Ámen.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Napi “Carlo”
Carlo élete középpontjában Isten állt Nem tekintett a saját állapotára Ez volt a titka: Isten volt rövid élete egyetlen célja és értelme „A szomorúság magunkra néz, a boldogság Istenre tekint ” Ezért mondta: „Célunknak a végtelennek kell lennie, nem a végesnek A végtelen a mi hazánk A menny öröktől fogva vár ránk ” Ez segít megérteni, miért nem félt a haláltól még súlyos testi szenvedése közepette sem „Ne féljetek, mert Jézus megtestesülésével a halál életté változik, és nincs mi elől menekülni: az örök életben valami rendkívüli vár ránk ”
(Figueiredo, A.: Blessed Carlo Acutis, 5 steps to being a saint, ford. Bezák Tamás)
Írta és összeállította: Farkas László